Kilenc emberrel már jól ment a világbajnokságon

Az év elején még kérdéses volt részvételünk az 1934-es olaszországi futball-világbajnokságon (pénz, elég jók vagyunk-e?), ám aztán neveztünk, ami nem jelentette azt, hogy megszűnt volna a feszültség a futballvezérek között. Akik közül Fischer Mór kapott a legtöbbet, az MLSZ „külügyminiszterét” leginkább azért támadták, mert belement abba, hogy az Egyiptom elleni első meccsünk Nápolyban legyen. A hőségtől féltették a játékosokat. „Azzal a tudattal jöttem haza, hogy soha még ilyen jó munkát nem végeztem. És mi vár itthon? Támadás!” – így Fischer, aki Trieszt mellett dönthetett volna még.

Gond volt, hogy Sárosi György és Polgár Gyula csak később csatlakozhatott a csapathoz. „Gyurka” sérülését inkább itthon kúrálgatta, Polgár pedig nem akarta elhalasztani érettségi vizsgáját. A két ferencvárosi futballista Görömbölytapolcán (ma: Miskolctapolca) múlatta az időt, edzegettek is, de főként pihentek, még egy szalonnasütés is belefért a napirendjükbe. Az ekkor 21 esztendős Sárosi már sztár volt, naponta foglalkoztak vele az újságok. A Nemzeti Sportban például: „Szerénysége nem ártana nálánál sokkal kisebb tudású sportembereknek sem.”

„Piros pünkösd rózsálló reggelén, remek napsugaras időbeli indult nagy útjára a magyar válogatott csapat” – így kezdődik a beszámoló, amelyből kiderül, hogy a vonatút magyarországi állomásain ünnepelték a fiúkat, Nagykanizsán Usetty Béla MLSZ-elnöknek még szónokolnia is kellett. „A fiúk nevében ígérni tudom, hogy mikor újra átlépjük majd a magyar határt, nem kell ökölbe szorított kezekkel fogadni a csapatot” – mondta.

A küldöttség megaludt Triesztben, majd tovább Nápolyba. Ahova meglehetősen fáradtan érkeztek, mert nagyon meleg volt a vonaton is. Azonkívül hiányzott az étkezőkocsi. Hazai szalámit fogyasztott a társaság.

Az Egyiptom elleni meccs előtt kiderült, hogy csak egy kapusunk van, vagy talán még annyi sem. Háda József „térde alatt a vérömleny makacskodik”, Szabó Antal bokája is csak lassan jön rendbe. „Nagy kár volt nem gondoskodni harmadik kapusról…” – véli a tudósító – joggal.

Nápolyban nem volt olyan meleg, hogy félni kellett tőle (24 fok), ám csak árnyékban bírták a meleget a játékosok. A nap pedig sütött.

Mindenesetre Egyiptomot legyőztük (4:2), „Visszaadtuk Egyiptomnak…” – lelkendezett mindenki a tíz esztendővel korábbi olimpiai blamára (0:3) utalva, de azért nem volt minden egyszerű. Vezettünk 2:0-ra, ám jött a nagy mellény, s vele a 2:2, a végén azonban csak nyertünk. Készülhettünk a franciákat hosszabbításban legyőző (2:1) osztrákok ellen. Az pedig a vb meglepetése volt, hogy a svéd–argentin (3:2) és a spanyol–brazil (2:1) meccs után Európa-bajnokság lett a tornából. (A címvédő Uruguay bosszúból nem indult, mert 1930-ban csak a franciák, a jugoszlávok, a románok és a belgák vállalták a vb-szereplést Montevideóban.)

Közben Sárosi és Polgár útra kelt, a pályaudvaron tömeg búcsúztatta őket, mindenki küldött valamit a kintieknek. Leginkább levelet, de szivart és cigarettát is.

Aztán Sárosiról az volt az első Olaszországból érkező hír, hogy nem játszik az osztrákok ellen („A bal bokám fáj”), ha mégis, akkor centert szeretne. Ráadásul Palotás István huzatot kapott, nem tudta felemelni a karját. Ehhez jött még, hogy az osztrák kapitány, Hugo Meisl kijárta, hogy ne a belga Louis Baert, hanem az olasz Francesco Mattea legyen a játékvezetője az osztrák–magyarnak. Tehette, mert tőlünk senki nem volt ott Firenzében, a megbeszélésen. Matteával az volt a baj (már előzőleg is), hogy úgymond utazott a testi erejét kihasználó Toldi Gézára.

Másnap aztán kiderült, hogy Sárosi vállalja a játékot, ő lesz a center („Visszatért az önbizalma – az hiányzott főleg nála”) és Palotás rendbe jött. Itthon mindenki győzelmet várt, miközben a Nemzeti Sport maradt a földön: „Ne ringassuk magunkat dőre álomba, mert nagyon keserű lehet a felébredés.”

A lap szerint 3:2 lesz Ausztria javára.

Aztán 2:1 lett. De hogyan?! „Az első félidő gyenge, a második hősköltemény” – ez a mérkőzés valós összefoglalása.

A 8. percben Szalay Antal elengedi Karl Zischeket, beadása után Szabó bennragad a kapuban, Johann Horvath pedig gólt lő (1:0). Aztán Karl Sesta kinyújtott karral elüti a labdát, de nincs tizenegyes, majd a 43. percben Avar „Ricsi” elesik, kifordul a bokája – a szünetben buzgón fáslizzák.

Az 52. percben Vágó József rúgása rossz, Karl Zischekhez kerül a labda, kényszerítőzik Josef Bicannal, és gólt lő (2:0). Az 56. percben visszatér a ramény. Kemény Tibort Franz Wagner és Franz Cisar együttes erővel löki – tizenegyes. Sárosi lövése a jobb kapufa tövéről pattan be (2:1)

Nyomban a kezdés után Markos Imre összecsap Josef Smistikkel, egészen ártatlan fault, de Mattea Markost kiáítja.

„Meg van ez őrülve?!” – áll a tudósításban, érzékeltetve a döntés képtelenségét. Maradtunk tízen, ám az egyébként is bicegő Avar a 72. percben rúgást kap – kiviszik a pályáról, már bicegni sem jön vissza.

Kilenc emberrel viszont megtáltosodik a magyar csapat, bőszen rohamoz, „általában mindent taccsra játszanak az osztrákok. Még olyan labdákat is, amelyeket könnyűszerrel visszaküldhetnének a mezőnybe. Húzzák az időt 9 emberünkkel szemben is”.

Sikerrel tették, így maradt a 2:1. Kikaptunk.

A felajzott magyar futballisták elindulnak a rendőrök mögé bújó Mattea felé, „Toldi hallatlanul felizgatva méregeti a bírót. (…) Körülvesszük, mert egészen magánkívül van”. Az öltözőben Sárosi sírva fakad, ám aztán a szakmára is kitér: „Amíg meg nem tanulunk meg úgy passzolni, mint az osztrákok, addig nem lesz máskép az ilyen nagy találkozókon.”

Sárosinak lehetett igazsága, ám megkapta a magáét: „Akit a magyar világbajnoki szereplés biztos oszlopául hittek, ez a Sárosi volt a csatársor leggyengébb embere. Puha, erőtlen, halvány volt a magyar futball nagy Gyurkája. (Sesta szinte kímélettel viselkedett Sárosival szemben.)”

Ezzel együtt mindenki elismeréssel szól a fiúk második félidei produkciójáról. „Elvéreztünk! Tipikus magyar sors volt az, ahogy Bolognában a sors kereke alá került a magyar válogatott tizenegy. (…) És magyar sors a mérkőzés igazságszolgáltatása is: miénk az erkölcsi győzelem, miénk a közönség rokonszenve, (…) Emelt fővel tűrjük a csapásokat. Emelt fővel, mert nem kell szégyenkeznünk” – írta címlapján a Nemzeti Sport, a főszerkesztő, Vadas Gyula meg ezzel egészítette ki: „A szemtanuknak az az őszinte meggyőződésből fakadó megállapítása, hogy hősi tettet hajtott végre a magyar csapat, hősiesen bukott el s erről nem ő tehet, hanem a balsors, amely régen tép.”

Aztán másnap a Sporthírlap úgy véli, hogy nem a játékosok buktak meg, hanem a vezérek. Főként Nádas Ödön szövetségi kapitány, „aki valaha nagyon erélyes sportvezér volt, egyre többet veszít energiájából és Olaszországban már csak reménykedett és izgult”. Éppen ezért: „Ne magyarázkodjon, mondjon le indokolás nélkül.”

És megbukott Fischer Mór is, „aki a két meccs között nem Firenzébe utazott, mint Meisl, hanem elment meglátogatni a győztes magyar csapatot, részt venni kicsit a diadalmámorban. Elnöknek, főtitkárnak, kapitánynak, »külügyminiszternek« nem jutott eszébe tiltakozni a Meisl-bíró ellen. (…) A világbajnoki tornán kiderült, hogy van ereje a magyar futballnak s vannak értékei. Csak igazi vezérei nincsenek”.

Azért Nádast is érdemes meghallgatni (lásd még: Puskás „Öcsi” és Sebes Gusztáv 1954-ben): „De kérdem: hol van az a szövetségi kapitány, aki nem állítja be Sárosit, akkor, amikor maga jelentkezik, tele magabízással. És előző nap az edzésen úgy rúgja a labdát, hogy öröm nézni.”