A futballvezérek nem akartak heréket nevelni

A lényeget – nem először, és nem utoljára – Schaffer Alfréd fogalmazta meg. Az éppen a bécsi Wiener Amateure-ben (ma: Austria) futballozó magyar klasszis 1924 nyarán egyértelműen fogalmazott: „Csak akkor leszek professzionista, ha feltétlenül biztosítva látom, hogy több jövedelmem lesz, mint most”. Tehát álamatőrként, amikor minden juttatás zsebbe ment, semmi szerződés, semmi kötelezettség jól érezte magát.

Mindez persze nem befolyásolta a történteket, Bécsben már profibajnokságot írtak ki az 1924–1925-ös idényre, ami felerősítette nálunk a szándékot a bevezetésére. És vele persze a vitákat.

Nem a futball belügye volt a téma, hiszen Rákosi Jenő (1842–1929, író, újságíró, színházigazgató, lapszerkesztő, főrendiházi tag) a Budapesti Hírlap főszerkesztőjeként vezércikket szentelt a témának. Mondandójának esszenciája: „Mindaz, ami jó a sportban, nem enyészik el azzal, ha anyagi jutalmát is megkapja az, aki tehetségét munkával művészi magasságra fejleszti.”

Aztán érvekkel áll ki a változtatás mellett. Leszögezi, hogy „ma nem ideális eszmék, hanem reális célok szerint igazodik a világ”, ennek jegyében folytatja azzal, hogy a futball olyan népszerűvé vált, hogy nagyszerű üzlet. Csak éppen azok látnak hivatalosan keveset a sok pénzből, akik „minden érdeklődés és vonzás tényezői: a játékosok”. 

Igaza van abban, hogy minden művészet műkedvelésként indult, de „mihelyst abszolút értékre emelkedett, üzletté vált”. Ami nem baj, „ha nyílt, tiszta, reális és becsületes”. Ráadásul „lezüllött viszonyaink között már-már az emberexport kezd megindulni minden téren. És embereinknek nem az alja keresi boldogulását ott künn, hanem a színe-java”.

Rákosi írásának nagy visszhangja volt, nem véletlen, hogy a Sporthírlap egy az egyben közölte, kommentárja pedig: „Már maga az a tény, hogy Rákosi Jenő – aki a Budapesti Hírlap vezető helyén országunk, nemzetünk, társadalmunk, népünk legégetőbb kérdéseiben hallatja bölcs szavát – fontolóra veszi futballsportunk mai helyzetét, mindennél világosabban mutatja, mennyire komoly a krízis, amelyben a magyar sport legerősebb hajtása vonaglik.”

És ezzel beindult a vita. A Nemzeti Sport úgy vélte, nem a játékosoknak jutott az eszükbe, hogy hasznot húzzanak az amatőr futballból, mecénások, egyesületi klubfanatikusok iparkodtak segíteni a könnyebb megélhetésüket. „A professzionizmus az első arany nyakkendőtűvel s az első ajándék cigarettatárcával kezdődött” – hivatkozott a lap név nélkül egyik válogatott futballistánkra, majd előhozta a Kispesti AC, profivád miatti válságát (részletesen: Népsport, 2018. augusztus 6.). A KAC bűnbakként kellett az MLSZ-nek, feláldozták a kispestieket, nevetségesen csekély összegekért, juttatásokért profivá nyilvánítottak egy sor játékost, de meg sem kísérelték a nagyok (MTK, FTC) megbüntetését. Minden valamirevaló játékos belekerült jóformán az álamatőrség hálójába. Mindenki által tudott juttatások, munkabérmegtérítések, túrakeresetek az ismertető jegyek, melyeket az MLSZ takargatni igyekezett.

Megszólaltak a futballvezérek is, elsőként Brüll Alfréd az MTK-tól. Elmondta, hogy magánemberként kifejezetten támogatja a profizmust, hiszen akkor így beszélhetne: „Te, Kertész II, ma délután három órakor kimégy a pályára és részt veszel a tréningen, ellenkező esetben levonom a fizetésedet.” Mert aktuálisan semmire sem megy a futballisták jóakarata nélkül.

Klubemberként azonban voltak fenntartásai. A vigalmi és a forgalmi adó terhei például megnehezítik a klub működését, és pályatulajdonosként is olyan kiadásaik vannak, amelyek csökkentik a fizetésekre fordítható összegeket.

Földessy János, a kor szaktekintélye azzal kezdi, hogy minden reformnak csak akkor van létjogosultsága, ha a korábbi állapottal szemben javulást hoz. Éppen ezért gondosan elő kell készíteni a váltást, nem ugorhat sötétbe a futball, mert „ha a profisportot rosszul csináljuk meg, nemcsak az a pár proficsapat megy tönkre rövid idő alatt kellő megalapozás híján, de kihúzzuk a gyékényt az amatőrstátusban maradt csapatok alól is. Nem lehet és nem szabad addig áttérni a professzionalizmusra, amíg az áttérés előfeltételeit meg nem teremtettük”.

Földessy is megemlíti az adóterheket, hozzátéve, hogy ha az állam egy-egy iparágat fellendítene, jobb helyeken felmenti a cégeket az adózás alól. Ám ezzel együtt sem valószínű, hogy lesz elég pénz a csapatok eltartására, ezért a játékosoknak meg kellene tartania az állásukat, „a jövedelemfelosztás alapján kell megoldani a kérdést, olyképpen, hogy a jövedelem bizonyos része az egyesület céljait szolgálja, bizonyos része pedig a játékosok dotációja legyen”.

Az MLSZ elnöke, Shvoy Kálmán sem hátrálhatott ki a profikérdés elöl, ankétra hívta meg klubok képviselőit, ezzel a felütéssel: „Az egyesületek csaknem kivétel nélkül letértek az amatőrségnek az útjáról, immár nyíltan is anyagi eszközökkel kötötték magukhoz játékosaikat. Elkövetkezett az olimpiai kudarc s legutóbb, közvetetten szomszédságunkban, Ausztriában életbe lépett a nem-amatőr, vagyis a professzionalista rendszer. Az osztrák átalakulás napjaiban játszódott le a nevezetes Orth-ügy, fűszerezte a komoly időket játékosainknak újabb tömeges kivándorlása a külföldre.”

A párizsi olimpiát az „egyiptomi csapás” (0:3) tette keserűvé, a legjobb magyar futballista, Orth György pedig megállapodott a Viennával – hogy mindent értsünk Shvoy elnök szavaiból.

Az ankét nem váltotta meg a világot, azt azonban valamennyi felszólaló elmondta, hogy a helyzet tarthatatlan, s a részletek nem érdektelenek.

Langfelder Ferenc az UTE alelnöke jól látta a helyzetet: „A játékosok ma már kamatoztatni kívánják tudásukat. S ezt meg is kell nekik adni, aki kér, annak adni kell. Viszont, aki kap, az professzionalista. A professzionalizmust csak úgy lehet megvalósítani, ha mindenki megcsinálja, s csak mellékfoglalkozásként, mert heréket nem akarunk tenyészteni.” 

Az álamatörizmus már csak azért is tarthatatlan, mert nehéz megvonni a határokat. „Igazuk lenne azoknak, akik azt mondják, hogy a legjobb definíció ez lesz: aki csak egy közönséges házat kap, az még amatőr, de aki már sarokházat kap, az profi” – tették fel a kérdést, ami válasz nélkül maradt.

Shvoy becsülettel tette a dolgát, eljárt a sporthatóságnál (OTT), tárgyalt a várossal (Budapest), a pénzügyi kormányzattal, reményteljesek voltak a tárgyalásai, ám az általa vezetett szövetség a háta mögött nyílt levelet tett közzé, benne: „Az OTT ahelyett, hogy a többi sportágat is népszerűség tekintetében a futball nívójára emelné, a futballt is le akarja süllyeszteni csak azért, mert az MLSz iránt averzióval, vagy szabatosabban kifejezve, gyűlölettel viseltetik.”

Ezzel odalett a hivatalos jóindulat. Shvoy lemondott, a tárgyalások megszakadtak, legalábbis az MLSZ részéről. Az esztendő végén ugyanis a két legnagyobb klub leült egymással a témában. „A helyzet ma az, hogy az FTC a faltörő kos, amely feltétlenül át akarja törni a mai egészségtelen rendszer bástyáit, míg az MTK érzi ugyan, hogy így nem mehet már soká, de még mindig aggodalommal él, az a meggyőződése, hogy ellenvetéseit még nem tudták érvekkel megdönteni. Az MTK magáról és az FTC-ről elismeri, hogy meg tudnák csinálni egyletükben a reformot, de társak nélkül halva született dolog lenne az egész koncepció. Világos, hogy csakis úgy volna a gyakorlatban a professzionista rendszer keresztülvihető, ha legalább nyolc-tíz csapat csatlakoznék az új irányhoz” – áll a Nemzeti Sportban, megjegyzendő, hogy 1926-ban éppen tíz csapattal indult el nálunk a profibajnokság.

Az pedig a korszellem része, hogy Bécsben nem profizmusról, hanem „nem-amatőrizmusról” beszéltek.

Jobb az óvatosság.