Puskás dicsérte a profi balettet

A korábbi statisztikák szerint a szovjet labdarúgó-válogatott 1954-ben játszotta első mérkőzését Magyarország ellen – más kérdés, hogy utólag az 1952 májusában lejátszott két Moszkva-válogatott–Magyarország találkozót (1:1, 2:1) hivatalos válogatott találkozónak minősítették hivatalosan is. Az 1952-es mérkőzések jó felkészülést jelentettek a helsinki olimpiára, amelyen a Szovjetunió először vett részt (az elődöntőben Jugoszláviától megismételt mérkőzésen kapott ki 3:1-re), Magyarország aranyérmes lett. Az 1954-es találkozót már a berni vb-döntő után játszották, legjobbjaink második meccse volt a 3:2-es vereséget követően (1954 szeptemberében Romániát 5:1-re verték meg). 

Sebes Gusztáv szövetségi kapitány elhatározta, ha nem is épít új csapatot a vb után, néhány poszton kipróbál játékosokat. Ez már így történt a románok ellen is, Zakariás Józsefet azért hagyta ki, hogy pihenjen, hogy aztán soha többé ne játsszon a legjobbak között, azaz a vb-döntőn szerepelt utoljára, 35. alkalommal a válogatottban. Zaki bűne az volt, hogy a vb-döntő előtti éjszaka kimaradt – csak ezt akkor nem hozták nyilvánosságra.

A Bp. Vörös Meteor ellen 9:2-re megnyert edzőmérkőzés után a Népsport kritizált, mondván, a belső hármas (Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc) túl könnyedén futballozott, egyedül Fenyvesi Máté igyekezetét emelte ki. Noha dr. Kalocsay Géza a válogatott edzője optimista volt („Bár még nem mindegyik játékosunk érte el vb-formáját, legtöbbjük formájában határozott javulás volt észlelhető”), Sebes Gusztáv tartott a mérkőzéstől, s nem csupán azért, mert idegenben, Moszkvában rendezték: a Szovjetunió két héttel korábban 7:0-ra legyőzte Svédországot.

A találkozót a Népsport a két ország barátságának jegyében vezette fel. Országos érdeklődésről írt, még Szibériából is érkezett jegyigénylés, „hogy lássák játszani a világhírű magyar válogatottat”. Ahogy írták: „Ha egymillió ember férne be a stadionba, annyian lennének vasárnap…” A Vecsernaja Moszkva szerint „a magyar labdarúgó- válogatott a világ legjobbjának számít”. 

A mieink komolyan vették a mérkőzést, Puskás Ferenc kijelentette: „Tudjuk, kemény küzdelem vár ránk, de úgy érzem, hogy sokkal jobban fogunk játszani, mint legutóbb a románok ellen, és így remélem, hogy az otthoniak nem fognak csalódni bennünk.” A csapatkapitány mellett többen is úgy érezték, jobb erőnlétben lépnek pályára, mint Románia ellen.

A Népsport riportja kiemelte: „Népszerűek a magyar labdarúgók, a szeretet, a megbecsülés számos megnyilvánulásával találják szembe magukat játékosaink.” A Bolsojban Csajkovszkij Csipkerózsika balettje volt műsoron, a Képes Sport szerint Puskás elragadtatással beszélt a látottakról, sportnyelven fogalmazta meg véleményét: „Jól folyik az utánpótlás-nevelés a színházban. Kiváló a csapatmunka, a balettban, de kiválóak az egyéni teljesítmények is.” Erre Bozsik József így replikázott: „Öcsi, aztán vasárnap a balettból átvett tapasztalatot csak a csapatmunkában hasznosítsátok.” A lap szerint játékosaink ragaszkodtak hozzá, hogy megnézzék a mezőgazdasági kiállítást, áradoztak a díszkivilágításról, Grosics Gyula meg is jegyezte: „Mintha gyermekkorom Andersen meséi elevenednének meg.” A Képes Sport azt is megemlítette, hogy Komáromi Tibor elment metrózni, csak éppen eltévedt, ám a „futball, vengrije, Moszkva hotel” varázsszavak segítettek, tartalékkapusunk fiatalok gyűrűjében tért vissza a szálláshelyre.

A Népsport vezércikkében kifejtette: „Azok a meleg testvéri kapcsolatok, amelyek a szovjet és a magyar sport között kifejlődtek, valóságos ünneppé avatják ezt a válogatott mérkőzést a legnépszerűbb sportjátékban.” A lap felhívta a figyelmet: „A Szovjetunió nemcsak a szabadságot adta kezünkbe, hanem megmutatta a sportban is, hogyan kell élnünk a szabadsággal! Megmutatta és segítséget nyújtott hozzá.” 

Mielőtt túlontúl didaktikusnak vélnénk ezeket a szavakat, ne feledjük, nem telt el még el tíz év a második világháború befejezése óta, a szovjet csapatok pedig felszabadították az országot –a kifejezés az 1990-es rendszerváltozásig érvényben volt… A lap finom utalást tesz futballunk világban elfoglalt helyére is: „A magyar labdarúgás fejlődési vonala töretlenül haladt fölfelé, s még a labdarúgó vb szerencsétlen döntője sem tudta megingatni válogatott csapatunk nemzetközi tekintélyét.” Ennek köszönhetően „a magyar válogatott csapatot úgy üdvözölték Moszkvában, mint a világ legjobb csapatát”. Hozzátéve: „Ugyanakkor azonban joggal bíznak szovjet barátaink a saját csapatukban is. A szovjet csapat mintha újra megtalálta volna önmagát. 1952-ben, az olimpia előtt elhibázták a szovjet szakemberek válogatott csapatuk előkészítését.” 

A cikkíró némiképpen óvatosságra intett, dohogott, hogy a svédek elleni 7:0-s szovjet győzelmet hozó találkozót magyar szakember nem látta, csupán a skandináv lapvéleményekre hagyatkozhattunk. Mindenkit biztosított arról, hogy együttesünk hozzáértő nézők előtt lép pályára: „A moszkvai közönség sportszerűen fogja biztatni csapatát, de bizonyos, hogy elismerésének ad kifejezést majd akkor, ha a magyar játékosok mutatnak elismerésre méltót, s ünnepelni fogja a magyar csapatot, ha a mérkőzés magyar győzelemmel végződik.”

A szovjetek ellen némiképpen változott az Aranycsapat, Lóránt Gyula helyén Várhidi Pál játszott középhátvédet, Kotász Antal váltotta csereként, Szojka Ferenc volt a balfedezet, Czibor Zoltán helyén, a bal szélen Fenyvesi Máté kapott helyet. Várhidi korai cseréjét izomszakadása indokolta, Szojka lett a centerhalf, Kotász a balfedezet.

Az 1:1-et követően a Népsport címlapján: „Végig baráti légkörű küzdelemben alakult ki a döntetlen eredmény a többet támadó magyar és a jobban védekező szovjet csapat között.” A Szovjetunió szerezte meg a vezetést, Szergej Szalnyikov fejese Grosics kezéről pattant a kapuba. A félidőben Kocsis egyenlített, a tudósító nem véletlenül írta a játékrész rezüméjeként: „Komoly helyzeteink akadnak, de vagy pontatlanok a lövések, vagy a nagyszerű formában lévő Jasin hárít.” Emellett: „Igen jól fedezik csatárainkat a szovjet védők.” 

A lap a védelem játékát emelte ki, a csatársorban csupán „Fenyvesi jelentette a hajtóerőt”, Budai II „erőtlenül, gyengén játszott”, Kocsis „feltűnően tartózkodó volt”, Hidegkuti „eléggé ritkán veszélyeztette Jasin kapuját”, Puskásra „erősen ügyeltek”. Sebes szerint „mindkét csapatból a védelem játszott kiemelkedően”. Hozzátette: „Ha többet foglalkoztatták volna a jó formában lévő szélsőket, akik közül főként Fenyvesi játszott kitűnően, talán győzelemmel kezdhettük volna a hivatalos szovjet–magyar válogatott sorozatot, így meg kellett elégednünk a döntetlennel.” 

A szovjet kapitány, Vaszilij Szokolov így látta: „Egyenlő erejű csapatok találkozója volt, s egyenlő eséllyel küzdöttünk a győzelemért.” Az ellenfélnél Lev Jasin, Anatolij Basaskin, Igor Netto, Szalnyikov és Anatolij Iljin teljesítménye emelkedett ki. Puskás: „Ezen a mérkőzésen elkerülte a magyar csapatot a szerencse.” Kocsis: „A játék képe alapján meg kellett volna nyernünk a mérkőzést.” Fenyvesi: „Engem meglepett a szovjet csapat játéka, mégis győzelmet érdemeltünk volna.” Szalnyikov kesergett: „A mi csatársorunk sokat hibázott.” Iljin a mieink ötös fogatát is kritizálta: „Szerintem a magyar csatársor nem játszott úgy, mint szokott.”

Azért két nappal később kiderült, hogy a mieink közül Bozsik József parádésan játszott – csak éppen a tudósításból valahogy kimaradt…: „Kiemelkedő teljesítményt nyújtott, a mezőny legjobbja volt.”

A Népsport a találkozót követő bankettről is beszámolt, ahol a felek a nyelvi nehézségek miatt élénk taglejtésekkel kísérték mondandójukat, az értékelések zöme egyetértett abban, hogy a szovjet labdarúgással számolni kell.