Szivós István csavarja méltó zárás volt

Visszafogottan voltak optimisták a magyar úszók és vízilabdázók 1954-ben a torinói Európa-bajnokság előtt, pedig két évvel korábban, a helsinki olimpián öt bajnoki címet jegyeztek a 16 magyar aranyból.

Mindenesetre már napokkal a rajt előtt megérkeztek a helyszínre, ahol a versenyek kezdetéig ez volt a napirendjük: reggel 8-kor ébresztő, este 10-kor takarodó, délelőtt vagy délután edzés, este mozi. Közben séta és pihenés. A mozi egyébként visszatérő program volt akkoriban a „nyugatra” utazóknál, hiszen itthon a szovjet hősi filmek uralták a vásznat. Persze, mire a programot megszokták, minden megváltozott, mert megkezdődnek a versenyek.

Az uszoda viszont csak a rajtra lett teljesen kész, Temes Judit nem véletlenül jegyezte meg, hogy Leonardo da Vinci hamarabb elkészült az Utolsó vacsorával, mint a torinói mesterek egy-egy korlátrészletttel. Az viszont jó hír volt, hogy az európai szövetség (LEN) nekünk ítélte a következő, 1958. évi Európa-bajnokságot, a magyar úszókapitány, Rajki Béla pedig alelnök lett.

Aztán már a versenyek. Kezdődött a 100 férfi gyorssal, benne két magyarral, Nyéki Imrével és Kádas Gézával. A rajt előtt nyugodtan beszélgettek, aztán mindketten a dobogón végeztek, Nyéki több mint egy méterrel előzte meg a szovjet Lev Balangyint, Kádas harmadik lett.

Második nap, második magyar arany, és – meglepetés. Sebő Ágota ugyanis úgy lett Európa-bajnok, hogy a nála esélyesebb, Helsinkiben győztes klubtársát (Bp. Lokomotív) Gyenge Valériát győzte le, az utolsó 50 méteren fantasztikusan hajrázva. „Nem számítottam arra, hogy sikerül legyőznöm Valit. A nyáron meglehetősen gyengén mentaz úszás, nem tudtam tavalyi 5:18-as eredményemet megközelíteni. 320 méter után láttam, hogy van esélyem a második helyre. Erősítettem, s amikor beértem Valit, éreztem, hogy még mindig van tartalékom. Azutolsó 20 méteren mindent beleadtam.”

A Szőnyi úti Lokomotív-uszodában (ma: BVSC-uszoda) oszlopra felszerelt hangszórón hallhatták az úszók a közvetítést, ők is Gyenge sikerére számítottak, de nagyon örültek a húszesztendős Sebő diadalának. Aki villamosmérnöknek tanult, később edzősködött is, de a hivatását egy pillanatra sem adta fel.

Még meg sem ünnepelhették a magyarok Sebőt, amikor jött a 4x200 méteres gyorsváltónk a férfiaknál. És jött az újabb arany. A Till László, Dömötör Zoltán és Kádas társaságában úszó hajráemberünk, Nyéki ismét remekelt, nyolcméteres előnnyel csapott célba a francia Aldo Eminente előtt.

A harmadik napon Tumpek György volt a főszereplő, 200 m pillangón parádézott. Pedig 150 méternél még az ifjú Fejér Zsolt (a bajnokságon legyőzte a 100 méteren világcsúcstartó Tumpeket) fordult elsőnek, ám Tumpek erősített, nyert, és még a vízből nyilatkozott a Népsport tudósítójának, Zágoni Ferencnek: „Tudtam, hogy ez az irambeosztás felel meg nekem a legjobban. Az utolsó 50 méteren még elegendő erő volt bennem, hogy fokozzam az iramot.”

És jött Szőke Kató. Ahogy Helsinkiben az olimpián, ezúttal is ő nyert 100 gyorson. Temessel vívott nagy harcot, legalábbis a táv első felében, mert aztán „magabiztosan haladt előre, nyugodt, sima stílusában. 70 méterig közel fél méter volt Szőke előnye, ezt a célig 1 méterre növelte”.

Elsőként férjének, a vízilabdázó Markovits Kálmánnak mondta el, mi történt: „Aránylag könnyen győztem. Izgalmas harc volt ugyan, de érzésem szerint biztos volt a győzelem. 50 méternél már láttam, hogy csak Temes lehet rám veszélyes, őt viszont jól ismerem, s már bízhattam győzelmemben.”

Alighogy elmondta, máris a mienk lett Csordás György aranya 400 gyorson. Az olasz Angelo Romani 320 méterig tartotta vele a lépést, ám aztán feladta. „Betartottam az előírt részidőket. Legalábbis az utolsó százig, amikor belevágtam, s ez a részidőm jobban is sikerült, mint a tervezett. Remélem, hogy ezért nem fog haragudni edzőm, Hunyadfi István…” – így Csordás

Az utolsó napon feltették a koronát produkciójukra a magyar úszók, újabb két első hely következett. Csordás 1500 gyorson is első lett. Egy kicsit fáradtan mozgott, ám ez csak annyit jelentett, hogy 12 méterrel ütött előbb célba, mint a nagy hajrát kivágó Schuster György. Csordás volt az egyetlen úszó Torinóban, aki két egyéni számban nyert.

Az Európa-bajnokság a nők 4x100-as gyorsváltójával zárult, és a nyolcadik magyar arannyal. Gyenge és Sebő kezdett, nem úsztak igazán jól, ám aztán jött Temes, ledolgozta a hátrányt, Szőkének pedig már nem volt nehéz dolga a végén.

Az úszók kapitánya, Rajki Béla a nagy öröm közepette is valósan értékelt: „A Torinóban versenyző 11 úszónő közül 1 volt vidéki, a 13 férfi versenyző közül pedig 4. A 24 úszó között tehát 5 vidéki volt, ebből az 5-ből pedig 4 egri. Az arány azonban még rosszabbá válik, ha számításba vesszük a műugrókat és a vízilabdázókat is. Ez a kis statisztikai adat mindennél pontosabban megmutatja, hogy hol kell kezdeni a tömegesítés munkáját.”

Ahogy akkoriban természetes volt, a magyar vízilabdázók is elsők lettek az Európa-bajnokságon. Meglehetősen zűrös volt a lebonyolítás, ám nem lehetett annyira kaotikus, hogy ne nyertük volna meg veretlenül a tornát. Az osztrákokat simán elintéztük (8:1), a Szovjetuniót nagy csatában (3:2), köszönhetően annak is, hogy mezőny legjobbja, Gyarmati Dezső nemcsak semlegesítette a grúzok klasszis centerét Petre Msvenieradzét, hanem remekül indított is.

Jugoszláviával nem bírtunk (3:3), ami azt jelentette, hogy a spanyolok (5:2) és a hollandok (8:3) legyőzése után 5:0-ra vagy 7:1-re kellett nyernünk az utolsó meccsen Olaszország ellen, hogy gólaránnyal mi legyünk a bajnokok. Megoldotta a csapat (8:1), az olaszok nem bírták az általunk diktált hatalmas iramot. Jellemző, hogy a nyolcadik gólunkat Szivós István csavarral szerezte.

A pólósok kapitánya, Lemhényi Dezső is valósan értékelt: „Kapusaink játéka nem felelt meg a várakozásnak. Nem volt véletlen, hogy a torna folyamán több gólt kaptunk, mint például a jugoszláv vagy a szovjet csapat. Még színesebbé kell tenni csatárjátékunkat. Nem használjuk ki teljes mértékben a pálya egész területét. Szélsőink gyorsak, lendületesek, mégis kevés támadás indul el a szélsőktől. A rendezés nem volt kifogástalan. Az uszoda méretei nem voltak szabályosak. Az egyik oldalon le lehetett állni, ami befolyásolta az úszójátékot. Ezzel hátrányba kerültünk mi is a nagytermetű játékosokból álló csapatokkal szemben.” Aztán Lemhényit 1956 elején, Melbourne előtt kifúrta Rajki Béla. Istenem, Helsinki után szeretett volna kétszeres olimpiai bajnok pólókapitány lenni. Az lett.

Azt pedig talán mondani sem kell, hogy a Népsport vezércikkben köszöntötte a diadalt, az ötvenes évek szokása szerint: „Felvetődik a kérdés, hogy mi a titka ennek a nagy fejlődésnek, a válasz egyszerűnek látszik: a döntő tényező felszabadulásunk, pártunk és kormányunk messzemenő gondoskodása. Ezeket a lehetőségeket azonban nem minden sportágunkban használják fel megfelelő módon, pedig a lehetőségek minden sportág területén egyformán rendelkezésre állnak.”

Azért a sorok között olvasva kiderül, hogy „pártunk és kormányunk” mellett az sem árt, ha a lányok és a fiúk tehetségesek, tudják a dolgukat. Elvégre egy nagy verseny 54 érméből tizennyolcat elhozni, ahhoz kevés a politika.