Féltek a játékosok: mi lesz, ha kikapunk?

Szeptember 28-án Bozsik József ült a kispadon Bécsben (0–1), az osztrákok elleni barátságoson, az egykori zseniális fedezetnek ez volt az egyetlen meccse a válogatott élén. Betegsége miatt segítője, Moór Ede volt a főnök az Eb-selejtezők rajtján Luxemburgban (4–2), s ő készítette fel a csapatot a Wales elleni, roppant fontos mérkőzésre is.

A keretben kényszerű változás volt, hogy Harsányi Lászlót nem hívhatta be, mert az újpestiek hátvédjét a Leeds elleni itthoni BEK-meccsen (1–2) kiállították, ami automatikus kizáró ok volt akkoriban. Ezzel egyértelmű lett, hogy Bálint László lesz a centerhalf. Moór ferencvárosi klubtársát, Mucha Józsefet rendelte mellé, mert a Liverpool elleni idegenbeli KEK-meccsen (1–1) remekül állták az angol rohamokat, Újra meghívót kapott a szombathelyi Halmosi Zoltán, nagy munkabírásában bízva.

A Fradi liverpooli bravúrjánál több szó esett arról, hogy a Leeds leiskolázta a Dózsát a Népstadionba, még úgy is, hogy csak egy góllal nyert (2–1) – a visszavágón aztán már 3–0-ra. Ráadásul Peter Lorimer és a szintén leedsi Terry Yorath mellett Mike England (Tottenham), Leighton James (Burnley) és John Toshack (Liverpool) is ellenünk készült. Mondta is Moór Ede: „Nagyon nehéz dolgunk lesz. A walesi válogatott tagjai az angol első és második ligában játszanak és edződnek hétről hétre, birtokában vannak, minden olyan labdarúgó-képességnek, amilyeneket például legutóbb a leedsiek mutattak Budapesten.” 

Aztán a másik újpesti bekk, Horváth József sem utazhatott sérülése miatt, Moór viszont egyre optimistább lett, ahogy a Népsport már Cardiffból jelentette: „Luxembourgban a mérkőzés előtt meglehetősen idegesnek látszott, most jóval nyugodtabb és győzelmet vár”.

A walesi kapitány, Mike Smith – hiába lett volna oka a magabiztosságra – visszafogott volt. Látta a Fradi liverpooli meccsét: „Bálint játékát csak felsőfokban lehet jellemezni, őszintén szólva, annak pedig örülök, hogy nem Géczi védi a magyarok kapuját ellenünk” – mondta. Egyébként pedig a nyolc évvel korábbi angliai világbajnokság, de főleg a brazilok elleni játékunk miatt nagy volt a respektünk, hiszen 1966 óta most játszott először a csatornán túl a válogatott.

Amelynek tagjai feltartott kézzel mentek ki a pályára. „Eltúloznám, ha azt állítanám, hogy a játékosok derűs hangulatban vannak, sőt inkább idegesek. Bálint például idegfáradtságról panaszkodott Moórnak, Fekete pedig önbizalomhiányról. Halmosi nem érzi magát elég frissnek. Egymás között aggódva beszélnek a játékosok arról, mi lesz, ha kikapunk?” – jelentette Németh Gyula a helyszínről, megszólaltatva a 37. válogatottsága előtt álló Fazekas Lászlót is: „Nyom a felelősség. Úgy érzem, mintha malomkő nehezedne a mellemre. Tele vagyok feszültséggel. Félek, hogy nem tudok eleget tenni annak a magas követelménynek, amelyet velem szemben támasztanak. Igaz, hogy én rutinosabb vagyok, mint a többiek, de csak egy vagyok a tizenegy közül.”

Az sem tett jót a hangulatnak, hogy a meccs előtti napon a Cardiff City ifi elleni kétszer harminc perces edzőmeccsen a mieink „egyénieskedtek, kevesen mozogtak labda nélkül, s bizony kiütközött a lassúságunk is! Nem is annyira futásban, mint inkább a gondolkozásban”. 

A beidegződések azonban működtek, a meccs délelőttjén a szokásos séta, először a városban (Cardiff-kastély, Városháza, Metropolitan katedrális), majd a tengerparton (Penarth-villanegyed). Utána ebéd, pihenő, taktikai értekezlet, majd indulás a pályára, ahol mindössze nyolcezren voltak kíváncsiak a meccsre a 21 508 nézőt befogadó Ninian Parkban.

Ahol a várt eredmény született, igaz, csaknem egy órán át sikeresen bekkelt a csapat. Aztán az 57. percben a 16-os bal oldalán Bálint csellel próbálkozott, a labda elakadt Leighton Jamesben, aki botladozott, de aztán le tudta vezetni a labdát az alapvonal közelébe, hátra sarkalta a mögötte érkező Toshackhoz, aki kapu elé tálalt, Kántor Mihály lábáról leperdült a labda és Arfon Griffith a kapu közepébe lőtte (1:0).

A 87. percben jött a második. Gilbert Reece a félpályánál hosszasan kivárt, majd indította Jamest. A szélső lefutott az alapvonal közelébe, megvárta, amíg a belsők utolérik az akciót. Egy gyors csellel elhúzott Bálint mellett, hosszan, lágyan beívelte a labdát, Mészáros Ferenc kapus és az egész védelem rövid beadásra helyezkedett, a labda átszállt felettük, és a teljesen egyedül álló Toshack előrehajolva, futtából a kapu jobb oldalába fejelt (2:0).

A meccs után a játékosoknak még vacsorázni is alig volt kedvük, „mintha bűntudat mardosta volna őket”. Moór Ede kikelt magából, leszögezte, hogy önbizalom nélkül nem megy, hiányában a pályán pipogyának, puhánynak bizonyultunk. „És két ilyen gólt kapni, akárcsak Luxembourgban!... Önmagunkat vertük meg!” – állította.

„Néha úgy festett a zöld gyep, mint a tekepálya tarolás után, mert játékosaink közül egyszerre többen is a földön hemperegtek. Persze, nem mindig szabálytalanság után, hanem azért, mert egyszerűen képtelenek voltak ütközni, úgy elsodorták őket, mint a falevelet” – így a Népsport értékelése. A hazaiak klasszisa, England pedig: „Ilyen könnyű válogatott meccsre nem is emlékszem. Az előretolt magyar csatárok elavult stílusban játszottak, keveset mozogtak, jóformán sohasem cseréltek helyet.” Volt összehasonlítási alapja, mert pályán volt 1963 márciusában, 21 évesen is, amikor a Nemzetek Európa-kupájában 1:1-gyel jutottunk tovább Cardiffban, a csatársorunk pedig: Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi.

A Népsport másnap sem szolgálhatott újdonságokkal. Leszögezte, hogy klubokban nevelődnek, fejlődnek a játékosok, akik a válogatottban sem képesek kibújni a bőrükből, azt játsszák, amire képesek. Ráadásul a játékfelfogásunk nulla. Cardiffban már az első percekben kitűnt, hogy a walesiek fizikai képességei jobbak – a szálfa termetű védők vagy a hórihorgas Toshack könnyűszerrel elsodorta a mieinket – ebben nem tudunk versenyre kelni velük. Bizonyos mértékig el lehetett volna kerülni a kemény összecsapásokat, ütközéseket – írja Németh Gyula –, ha a pálya középső harmadában, vagy támadásban gyakrabban ki tudtunk volna alakítani létszámfölényt. Ha a mieink nem toporogtak volna a walesiek közelében, hanem ott merték volna hagyni őket, ha nagyobb önbizalommal, bátrabban, felszabadultan játszanak. Az erőt esetleg legyőzhettük volna ésszel, ravaszsággal, céltudatosabb játékfelfogással.

Jellemző volt, hogy Bálint saját maga biztosítása érdekében nem engedte előre társait, pedig – főleg Halmosiban – sok erő volt még ahhoz, hogy beszáguldozza a pályát, s támadáskezdeményezés után idejében visszazárkózzék.

A Képes Sport főszerkesztője az MLSZ-elnök Kutas István volt, így véleménynél több, inkább dörgedelem a lapban megjelenő cikk – a klubmunkát, a hozzáértést ostorozva: „Mint minden szakmának, így a labdarúgóedzői munkának is vannak kiváló, közepes és alkalmatlan képviselői. Le kell szállni arról a magas lóról, amelynek hátáról megítélik önmagukat. Csak a valóság talaján, két lábon szilárdan állva lehet eredményes a munkájuk. A labdarúgás jelenlegi színvonala azt bizonyítja, hogy egyesek csak hiszik, hogy magas lovon ülnek, valójában csak pónilovon, így a földön állva is mögéjük lehet tekinteni.”

Ami a válogatottat illetti, viharos időszak volt. Moórnak összesen négy meccs jutott kapitányként, 1975, április 2-án még ő irányított a bécsi Eb-selejtezőn (0–0), egy héttel később kiderült, hogy beteg. Jött Szőcs János az itthoni Wales elleni meccsre (1–2), majd májustól a folyamatosság: az argentínai világbajnokság (1978) végéig:Baróti Lajos újabb kapitánysága.