Népsport: a közönség szeretete volt a fizetség

„Még távolról sem érte el fejlődésének zenitjét, nemzetközi értelemben is első klasszist ígér. Benne látjuk az 1928. évi országúti világbajnokságok egyik legkomolyabb aspiránsát” – írta Vida Lászlóról a Vadas Gyula szerkesztésében 1927-ben megjelenő 100-ak könyve – Száz magyar versenyző írásban és képben című munka. S lám! Az 1928-ban Magyarországon megrendezett kerékpáros világbajnokságon valóban Vida László érte el a legjobb eredményt, miután az amatőrök országúti mezőnyversenyén negyedik helyen gurult be a célba. Sőt. Több előkelő helyen, lévén ebben a versenyszámban Vidáé minden idők legjobb magyar eredménye. Arról már nem is beszélve, hogy a magyar kerékpársport egy évszázaddal ezelőtti, igencsak zaklatott állapotát ismerve különösen jelentős eredmény Vida „majdnem” dobogója.

Pedig a kerékpározás anno villámrajtot vett Magyarországon. 1882-ben már kerékpárosklub, majd tizenkét évvel később Magyar Kerékpáros Szövetség is alakult, szinte azon nyomban a sport irányába terelve a mozgás kétkerekű formáját. Hogy aztán alig néhány évvel később (1889) a kapzsiság oltárán fogant kerékpáradó jó tizenöt évre visszavesse a növekedést. Jellemző, hogy 1905-ben az addigi 21 versenypályából egyedül a Millenáris volt üzemképes. Mire az illetékesek belátták a hibájukat, s megindult a fellendülés, jött a nagy háború, s vele együtt a pusztulás.

És a honi sportban talán egyetlen más sportágat sem viselt meg annyira az első világégés, mint a kerékpározókat. „A sportoláshoz kerékpárra van szükség – írta Steiner Rezső a hazai kerékpársport első ötven évét összegző tanulmányában 1932-ben. – Hazai kerékpár iparunk azonban nem volt, külföldről pedig nem kaptunk sem kész gépeket, sem alkatrészeket. Főként gumiban volt nagy hiány.” Sokatmondó adat, ugyancsak Steiner írásából: „Az MKSZ tagjainak 80 százaléka hadbavonult, és ezeknek több mint 20 százaléka hősi halált halt.”

A sebek nyalogatását viszont nem beletörődés, hanem tettek és újjáépítés követte. Az 1920-as évek elején külföldi mintára fokozatosan áttértek a rövidtávúakról a közép-, majd hosszútávú versenyekre. Kiírták az országos egyesületi bajnokságot, s a szövetség kezdeményezésére az egyesületek konzorciumos alapon az országos és nemzetközi pályaversenyeket rendeztek (repülőversenyek, motorvezetéses versenyek és olykor hatórás páros versenyek szerepeltek a műsoron). A külföldieket igyekeztek az országúti versenyekre is idecsábítani, 1925-től (igaz, ezen a néven csak egy évvel későbbtől) megrendezik a Tour de Hongrie-t, s az 1896-os átadásakor világszínvonalú, a húszas évekre viszont már korszerűtlen Millenáris (az 1928-as vb-re ezt is felújították) helyett az Újpesten létesített, a Bike Magazin 2004-es sportágtörténeti mini-sorozatában közölt adatok szerint „450 méteres, 12-42 fokos dőlésű, 110-120 km/órás sebességre tervezett fordulókkal rendelkező velodromban” tekertek legjobbjaink.

A különbség a nemzetközi elit és a hazai menők között (országúton, a pályán nem ment ilyen gyorsan a szintlépés) nemcsak láthatóan, hanem statisztikailag kimutathatóan is csökkent. Steiner Rezső már többször hivatkozott cikkében azt írja, hogy „amíg 1921-ben az itthon rendezett versenyek időeredményei 12 százalékkal rosszabbak voltak a külföldieknél, addig 1927-ben ez a különbség már csak 4 százalékos.” 

És Vida László ezt a kis különbséget is kis híján eltüntette azon az 1928-as, a nemzetközi szövetség (UCI) amolyan megelőlegezett bizalom jeleként Magyarországra hozott világbajnoki versenyén. Vida egyértelműen a két világháború közötti kerékpársport legeredményesebb alakjának számított. Tizennyolc esztendős korában kezdett el versenyezni, ehhez képest két évvel később már „az egész szezont veretlenül küzdi végig, birtokába kerítve Magyarország 100 km-es és az összetett futamú hosszútávú bajnokság győzelmét, továbbá a Tour de France jellegű háromnapos viadal trófeáját.” A 100-ak könyve nem említi, de ennek az ős-Magyar Körversenynek az 1927-es kiírását is megnyerte, a Tour de Hongrie első duplázójává avanzsálva, de oly sok kortársához hasonlóan a velodromban is feltalálta magát, sőt a harmincas években volt olyan időszak, amelyben csak pályaversenyzőként vétette magát észre.

Vida hozzáállásáról és versenyzői ars poeticájáról könnyedén képet alkothatunk, ha elolvassuk Kő András két különleges írását a Népsport 1981-es, majd 1982-es évjáratából. A szerző, aki egészen véletlenül bukkant rá Vida egyik érmére a Balaton partján sétálgatva, a „talált tárgy megtisztítása” közben kapcsolatba került az ekkor már Zürichben élő egykori bajnokkal, aki így vall egykori motivációjáról: „Az akkori időkről csak annyit, hogy nem volt sportolói I–II. osztály – ami a pénzt illette. A szívünk vitt a célba bennünket. Tépett trikóval, felszakadt szemhéjjal, repedt bokával szálltunk le a bicikliről, a fenekemen kevés nadrág maradt. (…) A közönség szeretete volt a fizetség. Vállról vállra adtak bennünket, és ez nekünk elég volt.” 

Ahogy már írtuk, Vida, egyszersmind a korszak legnagyobb kerékpáros sikere az 1928-as magyarországi vb negyedik helyezése, ami viszont bosszantó okokból nem lett bronzéremmel végződő teljesítmény. A Budapest-Mátyásföld-Cinkota-Kerepes-Gödöllő-Szada-Veresegyház-Őrszentmiklós-Vácrátót-Vác-Szendehely-Rétság-Érsekvadkert-Riba-Balassagyarmat- Szügy-Mohora-Magyarnándor-Bocskó-Bercel-Vanyar-Kálló-Verseg-Kartal-Aszód-Máriabesnyő-Gödöllő-Kerepes-Cinkota-Mátyásföld-Budapest útvonalon megtett 192 kilométernyi, a végén már szó szerint értendő szenvedés finisében a harmadik helyen haladó Vidát egy lelkes parasztlegény egy sajtár vízzel, nyilván frissítési szándékkal, nyakon öntötte, amitől a magyar versenyző elvesztette egyensúlyát, felborult a kerékpárjával, és annyira kiesett a lendületből, hogy a belga Jean Aerts megelőzte.

Vida László 1986-ban, nyolcvanesztendős korában hunyt el – Istenes Jánosnak, a korszak másik eredményes, sokoldalú s a szurkolók szimpátiáját bíró kerékpárosnak alig a harmada jutott. Istenes „éveken keresztül, mint szekér vonta magára a kerékpársport közönségének figyelmét, igen sok versenyben győzött, majd országúti versenyeken vett részt és hőse volt azoknak az országúti csapatversenyeknek, amelyeket Bécs és Budapest között bonyolítottak le. Nemrégiben ő nyerte a Balaton körüli verseny első díját” – írta róla tragikus halálakor (1938) A Friss Újság. Merthogy az 1928-ban 100 kilométeren, 1929-ben és 1930-ban országúti összetettben magyar bajnoki címet nyerő, az 1929-es zürichi világbajnokságon az országúti mezőnyversenyben induló, és a pályakerékpáros szakágban a motoros felvezetéses számban itthon a legjobbak közé tartozó (1929-ben 12-szer döntötte meg a magyar rekordot) kerékpárost 33 esztendős korában Budapesten halálra gázolt egy 16 esztendős, jogosítvány nélkül vezető fiatalember.

De bárhogy is, az 1929-es Tour de Hongrie-n az összetett harmadik helyén végző Istenes torzó pályafutása alatt is bizonyította, amit már Vida László esetében is megállapíthattunk, vagyis, hogy az alázat és a lelkesedés sokszor képes volt pótolni a nagyobb tudást, no meg a hiányos anyagi vagy technikai lehetőségeket. „Gyakran előfordult, hogy Bécsbe kerékpáron hajtott fel, mert nem volt pénze útiköltségre, de néhány órával később már sorra hagyta maga mögött a nemzetközi favoritokat.” 

Ehhez nem kell kommentár.