Népsport: Tokióban felkelt az olimpia napja

Miután Tokió a második világégés miatt nem rendezhette meg az 1940-es (végül el is törölt) olimpiát, 1964-ben nagy dobásra készült, és nagyot is dobott. A Katajama Micuo által tervezett Nemzeti Stadionban több mint 71 ezren láthatták a nyitó- és a záróünnepélyt, a világhírű Tange Kenzo alkotása, a Jojogi Nemzeti Sportcsarnok pedig a maga gyönyörű, hajlított tetejével a tokiói játékok egyik ikonikus helyszíne lett, itt rendezték az úszóversenyeket – három éve, a 2020-ról elhalasztott második tokiói olimpián pedig a kézilabdatornának adott otthont. A Jojogi tetőmegoldása inspirálta Frei Ottót, a csodás müncheni Olympiastadion építészét is. És a japánok kilenc nappal a megnyitó előtt átadták a világ legmodernebb vonatját, a Tokió és Oszaka között száguldó híres Sinkanszent.

A NOB 55. ülésszakán, 1959. május 26-án Münchenben Detroit, Bécs és Brüsszel ellenében választották a japán fővárost rendezőnek. A 33 olimpiai létesítményből a döntés pillanatában mindössze hat állt. Ez volt az első olimpia, amelyről kizárták a dél-afrikaiakat az apartheid miatt, ugyanakkor Zambia a záróünnepség napján kiáltotta ki függetlenségét, ebből következően az Észak-Rodéziaként elkezdett olimpiát új nevén fejezte be.

(És Tokió paralimpiát is rendezett, Róma után a másodikat, bár ezt akkor még 13. Nemzetközi Stoke Mandeville Játékoknak hívták – és legközelebb majd csak 1988-ban Szöul lesz az épek és a fogyatékkal élők nagy világjátékának közös házigazdája.)

A megnyitón a 19 éves Szakai Josinori lobbantotta fel az olimpiai lángot, a vaszedai egyetem atlétája 1945. augusztus 6-án, az atombomba ledobásának napján született – Hirosimában… Olimpián sosem vett részt, ám hat évvel később a 4x400-as váltóval arany, 400 méteren ezüstérmes lett az Ázsiai Játékokon.

Bemutatkozott két, Japánban rendkívül népszerű sportág, a cselgáncs és a röplabda, bemutatót rendeztek baseballban és budóban, bemutatkozott a női ötpróba, a rúdugrók pedig először szerepeltek üveggyapotból készült rudakkal az addigi fa, bambusz vagy fém helyett. 

Magáról a játékokról majd a következő hetekben olvashatnak, de ma is illik sorolni Tokió legnagyobb sztárjait, a 100 gyorson harmadik aranyát megnyerő ausztrál úszót, Dawn Frasert, a férfiaknál négyszeres bajnok amerikai Don Schollandert, a szovjet tornásznőt, Larisza Latinyinát, aki itt nyerte meg nyolcadik és kilencedik ötkarikás aranyérmét, és a csehszlovák Vera Cáslavskát, aki Tokióban őt is elhomályosította. Abebe Bikila duplázott maratoni futásban, és ezt néhány nappal vakbélműtétjét követően Rómával ellentétben már cipőben tette, az ökölvívás nehézsúlyú kategóriájában pedig bizonyos Joe Frazier győzött. a későbbi nagy profi világbajnok.

A 94 résztvevő országból 16 az első ázsiai olimpián jelent meg először, köztük 12 afrikai, Algéria, Kamerun, Elefántcsontpart vagy Szenegál, igaz, Líbia végül visszalépett. Az NDK és az NSZK sportolói ugyanúgy közös csapattal indultak, mint 1956-ban és 1960-ban (az Egyesült Államok mögött, de a japánok és a szovjetek előtt az övék volt a második legnagyobb küldöttség), de Tokióban 1992-ig, Albertville-ig és Barcelonáig utoljára, hiszen az 1968-as téli olimpián már külön kelet- és nyugatnémet csapat vonult fel a grenoble-i megnyitón.

A sportorvosok Tokióban ülésező kongresszusa ismételten felemelte szavát a doppingszerek használata ellen. Leszögezték, hogy a legnagyobb eréllyel kell fellépni alkalmazásuknak még a kísérlete ellen is – ne feledjük, a dán kerékpáros, Knud Enemark Jensen négy évvel korábban egy eltúlzott anfetaminadag miatt veszítette az olimpián az életét… De a sportági szövetségekhez csatlakozva a NOB hivatalosan csak 1967-ben emelte fel a szavát a tiltott szerek ellen.

A külföldi turisták száma nem érte el az előzetesen vártat, a Tokió közelében levő kirándulóhelyek szállodái alig félig teltek meg, mindössze 70 ezer külföldi érkezett a játékokra, a tervezett létszám alig több mint fele.

Legjobbjaink az 1956-ot követő általános letargia (a forradalom leverését követően emigrált a magyar sport színe-java) után Tokióba már rendkívül tehetséges új generációval utaztak el, és tíz aranyéremmel jelezték, hogy a magyar sport tartaléka kiapadhatatlan. De ezt a megnyitó előtt még csak remélni lehetett.

Küldöttségünk már két és fél héttel a játékok kezdete előtt elrepült Japánba, az akklimatizációval tehát nem lehetett gond, Ferihegyen Pap János, a Minisztertanács elnökhelyettese (egy évvel korábban még belügyminiszter, a rendszerváltozást követően, 1994-ben öngyilkos lett…) búcsúztatta a sportolókat. „Nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy pártunk és kormányunk az ország életének különböző bonyolult és nagy körültekintést igénylő problémái közepette soha nem mulasztotta el, hogy kellő figyelmet fordítson a sport kérdéseire… A sport ugyanis túl a nagy versenyek szívet dobogtató izgalmán, szinte egész népünk ügye, mint testedzés, egészséges pihenés, nemes szórakozás, kikapcsolódás millió és millió dolgozó számára is… Az önök erőt, fáradságot nem kímélő munkája mellett elsősorban népünk áldozatvállalása tette lehetővé, hogy a magyar sport a tokiói olimpiai játékokra ilyen nagy létszámú, alaposan, gondosan felkészült küldöttséggel utazhat ki”

Összesen 182 sportolónk volt ott Japánban, köztük 32 nő, a római bronzérem után az aranyért utazó vízilabda- és labdarúgócsapat, továbbá mindmáig utoljára a férfi kosárlabda- és röplabda-válogatott is. Svájcból pedig levelezőlap érkezett az olimpiai falu magyarjaihoz: a rossz emlékű berni Wankdorf-stadionban Albert Flórián duplájával október 4-én 2:0-ra győztes magyar labdarúgó-válogatott tagjai írták, sikeres szereplést kívánva olimpiai csapatunk valamennyi tagjának.

A megnyitón a 30 éves gerelyhajító, Kulcsár Gergely vitte a magyar zászlót – ahogyan kissé érthetetlen módon Mexikóvárosban és Münchenben is. Nem mintha nem érdemelte volna meg az elismerést, Tokióban ezüstig, Mexikóban bronzig jutott (később a tanítványaként nyert világcsúccsal olimpiát 1976-ban Németh Miklós), de a megtiszteltetést másodikra és harmadikra igazán más is megkaphatta volna.

„A menetelők sorában harmincötödiknek következett a magyar csapat Hongkong után és Izland előtt. Gerelyhajító-bajnokunk, Kulcsár Gergely tartotta magasra a magyar lobogót. A vasárnap rajtoló öttusázókon kívül minden magyar sportoló ott volt a sorban. A jól ismert, ízléses formaruhában egyformán lépkedő magyar sportolókat is udvarias tapssal köszöntötték a nézők.” A Népsport részletesen beszámolt a nagyobb küldöttségek zászlóvivőiről, mint ahogyan arról is, hogy „Hirohito császár hivatalosan megnyitotta a XVIII. Nyári Olimpiai Játékokat. Hat japán tengerész vonta fel a zászlót az északi kapu előtt felállított háromméteres árbócrúdra. Az eredményhirdető táblán fényes betűkkel jelent meg az olimpia oly jól ismert három szava: »Citius, altius, fortius«.”

Hivatalosan is megkezdődött tehát a tizennyolcadik, valójában a két világháború miatt csak a tizenötödik nyári olimpia.

De erről részletesebben majd a következő hetekben.