Hiába az önbizalom, a fagyi visszanyalt

Kétségtelen, győzelmi kényszerben volt a magyar futballválogatott 1969 novemberében Írország ellen, ám ez nem jelentette azt, hogy bárkit is nyomasztott volna a tét. Még úgy sem, hogy a nyári, dublini világbajnoki selejtezőt nehezen nyertük meg (2:1).

Mindenesetre kellett a győzelem, ahhoz, hogy pótselejtezőt játszhassunk Csehszlovákiával az 1970-es mexikói világbajnokság indulási jogáért. Visszatekintve, nem ártott volna némi óvatosság, hiszen a csapat Dublin után kikapott a dánoktól Koppenhágában (2:3), majd 3:1-es vezetés után ikszelt (3:3) Csehszlovákiával Prágában. Ám aztán jött itthon a dánok elleni visszavágás (3:0), és – jó szokás szerint – máris minden szép és jó volt.

Ezzel együtt Sós Károly szövetségi kapitány „harci tűzben” égett az Írország elleni meccs előtt, majd jött is a közhellyel: „Van olyan szövetségi kapitány is, aki nem ideges?”

A BKV Előre tartalékjai elleni edzőmeccs (8:2) nem volt több lötyögésnél, nagyobb súlyt kapott, hogy ha legalább két góllal győzünk az írek ellen, Csehszlovákia ellen a döntetlen is jó a világbajnoki részvételhez. Ezzel együtt a Népsport óvatos volt, elemezve az addigi meccseket, így zárta cikkét: „És aztán jön a szerda este, amit a győzelem reményével, szívszorongva várunk.”

A kapus posztján változtatott Sós, az Újpesti Dózsa bruges-i kupameccsén (VVK) Szentmihályi Antal benne volt a vereségben (2:5), így jött Tamás Gyula.

Aztán nem volt gond, a vártnál félénkebb kezdés után 4:0-ra nyert a válogatott, a 30. percben Halmosi Zoltán, az 50. percben Bene Ferenc, a 68. percben Puskás Lajos, a 84. percben Kocsis Lajos szerzett gólt. Fölényünk egyértelmű volt, ám a pályán kemény összecsapások követték egymást, volt feszültség rendesen, nem véletlen, hogy a 84. percben John Dempseyt, az utolsó percben Szűcs Lajost kiállította Ladislav Jakse indulataik miatt.

Sós Károly már a pótselejtezőre gondolt, mégpedig roppant optimistán. „Semmi sincs abból a régi, nyomasztó hangulatból, amelyben minden cselekvést különböző bírálatok értek” – mondta rejtélyesen, a hátteret sejteti, hogy levélben köszönte meg a segítséget a válogatottak klubedzőinek, Baróti Lajosnak (Ú. Dózsa), Lakat Károlynak (FTC), Illovszky Rudolfnak (Vasas), Albert Józsefnek (Haladás), Tátrai Sándornak (DVTK) és Preiner Kálmánnak (Bp. Honvéd). És elmesélte azt is, hogy Kocsis Lajos elmondta neki, Göröcs János jobb futballista nála, így már attól is boldog, hogy a cseréje lehet. Ez a gesztus nagyon meghatotta Sóst.

A Népsport is optimista lett. Borbély Pál állította, hogy Csehszlovákia szövetségi kapitánya, Jozef Marko „rendkívül ideges lett, amikor látta ezt a gárdát a dánok, majd az írek ellen játszani: a fiatalok és idősebbek nagyszerű összefonódását, a két mérkőzésen felvonultatott technikai, taktikai és harci erényeket. (…) Joggal lehetünk bizakodók!”

Egészséges önbizalom – ez volt a vezérszólam egész hónapban. Némi alapja volt, hiszen Budapesten 2:0-ra nyertünk Csehszlovákia ellen, Prágában 3:1-es vezetés után adtuk döntetlenre (hogy Sós a játékosait alig ismerve, nagyon rosszul cserélt, arról nem esett szó, de közrejátszott a pontvesztésben), és Marseille-ben ugyebár jó nekünk az iksz is.

Sós és Börzsei János főtitkár elutazott Marseille-be, lefoglalták a szállást (Hotel L’Arbois), megnézték a pályát (Stade Velodrome), megtudták, hogy a francia Roger Machin lesz a bíró, és azt is, hogy a meccsre 23 ezer nézőt várnak (12 ezer lett). Lelkendezve jöttek haza, aztán Sós a kardjába dőlt, amikor megtudta, hogy Páncsics Miklós megsérült, és nem játszhat Szűcs Lajos sem (Albert Flórián ekkor már hónapok óta hiányzott, a koppenhágai meccsen dőlt ki hosszú időre).

Páncsics helyére Mészöly Kálmán került középhátvédként, magabiztosan készült: „Valószínűleg én is játszom majd, de valahogy nem tartok különösebben ellenfelünktől. Megmondom, miért. Itthon egyszer győztünk, ott döntetlenül játszottunk. Miért pont most kapnánk ki? Nekünk a döntetlen is jó, ez pedig megnyugtató.” Tehát az általános szöveg. Ezek után érdemes idézni a Népsport értékelését a marseille-i meccs után a játékosról: „Szünet után csak árnyéka volt önmagának, kapkodott, idegessége átragadt társaira is.”

Az itthoni utolsó gyakorláson Sós elégedetlen volt. A Kossuth KFSE elleni edzőmeccset ő vezette, többször is megszakította játékosai támadását, szabadrúgást ítélt a katonacsapatnak, és felemelte a hangját: „Mi ez, kérem?! Ez így nem célravezető…!”

Marseille-be érkezve mintha tovább nőtt volna az önbizalom. Ihász Kálmán: „Az dönt majd, hogy melyik csapat játszik lelkesebben, odaadóbban. Az ellenfélnél csak Frantisek Vesely gyorsasága átlagon felüli. Bene Ferike egészen kiváló formában van...! Farkas Jancsi pedig, ha akar, nagyon tud »húzni«! Most pedig akar...” Bene Ferenc: „Nehéz mérkőzés lesz, de nem lesz baj! Jól ismerjük egymást...!”

A csapatkapitány, Göröcs János sem hitte, hogy gond lesz: „Mondanom sem kell, hogy sokat beszélgetünk a mérkőzésről a fiúkkal, s tudom, hogy mindannyian átérzik a szerdai kilencven perc jelentőségét. Véleményem szerint a csatársorunk jobb, mint a csehszlovákoké, a középpályán dől el minden. A budapesti 2:0-s mérkőzésnek az volt a legfőbb jellemzője, hogy miénk volt a pálya közepe, Prágában, a 3:3-nál viszont éppen azért esett vissza a csapat, mert ott nem tudtuk megfelelően tartani a »frontot«”.

Csak Tamás Gyula volt bizonytalan szinte az utolsó percekig: „Védek vagy nem védek? Nem tudom. De ha játszanom kell, vállalom...” Végül nem védett. Sós szerint: „Szentmihályi nagyobb tapasztalattal rendelkezik, mint Tamás, emellett véleményem szerint villanyfénynél biztosabb is.” Ide tartozik, hogy a bruges-i Dózsa-meccset, ami után Sós Tamás mellett döntött, szintén este játszották, de fontosabb, hogy ez a kapitányi húzás sem jött be, hiszen az 1:4 után: „A második félidőben kapusunk nagyon idegesen védett, durva hibákat követett el. A harmadik és a negyedik gól az ő ügyetlensége és figyelmetlensége folytán csapódott a hálónkba.”

Megjegyzendő, az oly sokat emlegetett önbizalomnak nyoma sem volt a pályán, a nagy duma után a tett ismét gyalázatos lett. Ahogy Baróti Lajos mondta később: „A fagyi megint visszanyalt…”

A marseille-i vereséget földindulás követte a magyar futballban – a részletekről már rengeteg szó esett ؘ–, csak éppen a főszereplőket, a futballistákat nem kérdezték meg, mit gondolnak, mire vállalkoznának a fellendülésért. A játékosuralom megbukott, jött a hivatal diktatúrája.

Mit mondjak, egyik jobb, mint a másik…