Kidőlt egy tölgyfa, elment Zsák Károly

Halálhírét –meglehet a háborús körülmények miatt – nem közölte azonnal a Nemzeti Sport 1944 novemberében, az olvasók akkor tudhatták meg, hogy tüdő- és mellhártyagyulladásban elhunyt Zsák Károly, amikor már a címlapon ez állt: „Eltemettük Zsák Károlyt.”

Minden idők legjobb magyar kapusaként búcsúzott tőle a lap, nem törődve vele, hogy azért a futballjövő is létezik. Ugyanakkor az elfogultság indokolt volt, ami a magyar futball hőskorában a mezőnyben Schlosser Imre és Orth György volt, a kapuban Zsák. Mindenesetre a sírkövére ezt írták: „Minden idők legjobb kapusa.”

Fakasréten Földessy János búcsúztatta: „Azt hiszem, a Jóisten azért szólított magához, hogy ott fent védjed Magyarország kapuját olyan tudással és becsülettel, mint ahogy itt lent számtalanszor tetted.”

A belső oldalakon az egykori játékostárs, az ekkor már szakíróként ismert Kléber Gábor foglalta össze a lényeget, nem csupán hozzáértően, szívből is. Mert „Skaja” nagyon jó barátja volt.

Zsák 1928-ban búcsúzott a futballtól, halálhírét mégis így fogadták a szerkesztőségben: „Hiszen nem is olyan régen még vígan rúgta a labdát!” Mert benne volt a futballköztudatban.

Azért is, mert ahogy Kléber már az első sorokban összefoglalja a lényeget: „Nem lehet elfelejteni, amikor pompás alakja csapatának, a budai 33 FC-nek élén a játékoskijárónál megjelent, és gyors futással rohant a pályára. Mindig élénk színű, fehér vagy sárga meleg ujjasban védett, legfeljebb egy kis fekete sáv húzódott meg a fehér mezen. A legnagyobb melegben is sapkában és kesztyűben állt a kapuban.”

Fontos (és klasszisoknál már akkor is ritka), hogy hűsége a 33 FC-hez megkérdőjelezhetetlen volt. Még úgy is, hogy érzékeny ember lévén, gyakran megsértődött, összekülönbözött a vezetőkkel, még meg is fenyegette őket, hogy elmegy, de aztán maradt. „Vannak játékosok, akik azért igyekeznek nagy egyesületbe, mert így könnyebben kerülnek a válogatottba Nekem erre nincsen szükségem, mert elég gyakran húzom magamra a válogatottak mezét. Soha nem tudom elhagyni őket, a fiúkat, a barátaimat Hiszen, innen vagyunk mind, a Márvány utcából, a Mozdony utcából, a Mészáros utcából, az Alkotás utcából, a Krisztinából” – mondta.

Igazi példakép volt. Elsőnek jelent meg az öltözőben, utolsónak távozott, olyan elánnal edzett, hogy Barna Sándor, a „harihárom” elnöke joggal mondhatta: „Nekünk nincs szükségünk edzőre, mert a fiúk »Skaja« után edzenek.”

Még különleges vetélkedőket is vállalt. Amikor a 33 FC a Hungária úton volt otthon, a gyakorlás után kinn maradt a pályán, és megkérte az MTK-val edzeni érkező Orthot, hogy lődözzön neki kapura. A beszámolók szerint ilyenkor leállt az élet a pályán, mindenki azt figyelte, mire megy egymással a két klasszis.

A kor szakértői szerint, ahogyan a labda után vetődött, amikor a magas labdát csodálatos könnyedséggel lehúzta, és amikor kirohant a kapujából és vakmerően rádobta magát a csatár lábára. mind tanítanivaló, gazdaságos, harmonikus mozdulatokkal történt.

Ám a koronát nem sikerült feltennie teljesítményére, ami roppant megviselte. 1925-ben Budapesten szerepelt a spanyol válogatott. Ricardo Zamora, a világhírű, sőt a világ legjobbjának tartott kapus is velük volt. Az öltözőben, a kezdés előtt egymás mellett ültek Kléberrel.
– Te már láttad Spanyolországban ezt a Zamorát, mit tud ez, tényleg olyan remek játékos? – kérdezte a fedezetet. Majd a válasz után, így folytatta:
– Hetek óta készülődtem erre a mérkőzésre Meg kell mutatnom, hogy én vagyok a jobbik kapus

A sors azonban nem így akarta. A magyar csapat nagy fölényben játszott, Zsáknak alig volt munkája, bár egy-két esetben szépen védett. Ezzel szemben Zamorának sokszor nyílott alkalma megmutatni, hogy bizony legény a talpán. Gól azonban nem akart születni.

Aztán az 52. percben Goyenechea Carmelo szabadrúgást lőhetett 30 méterről.: „A labdája éles, lapos, olyan, milyent Zsák már számtalanszor kivédett, most azonban, ahelyett, hogy vetette volna magát vagy letérdelve védte volna a labdát, lehajolva akarja elfogni. Egy tizedmásodperccel elkésik, és a labda ujjait érezve esik a kapuba” – így a tudósítás. Ezzel a góllal veszített a magyar csapat.

A mérkőzés után siralomház volt a magyar öltöző. Mindenki féltette Zsákot, hogy – nem túlzás – kárt tesz önmagában
– Csak százkoronásom lenne annyi – motyogta maga elé –, ahány ilyen rongy lövést kivédtem…
Majd hangosan:
– Mindennek vége, nem játszom többé!

Ekkor – Kléber emlékei szerint: „Nyílott az ajtó és csendben belépett Zamora Szemével megkereste Zsákot csendben hozzá lépett. Leült mellé átkarolta és magához vonta. A magyar fiú ránézett, s amikor megismerte, hogy ki öleli meg, kitört belőle a zokogás. Zamora nagyon jól átérezte, hogy mi megy végbe a nagy ellenfélben. Simogatta a fejét, és spanyolul vigasztalta.”

Érzékenysége – ha lehet – még erősebb lett. Utolsó bajnokiján (Budai 33–Vasas: 1:3) úgy kapta a harmadik gólt, hogy „Bádert hosszan kiszöktetik, a vonalon túl éri el a labdát. Zsák hiába reklamál, a bíró nem látja, pontos centerét Jelinek ívelten fejeli és Zsák már elkésve, hiába nyúl utána, a bal felső sarokban hálót ér”.

Ez a gól is megviselte az idegeit, szinte a lefújásig füstölgött magában, a vége előtt egy perccel döntött úgy, elege van, lemegy a pályáról, de mire odaért Szél László bíróhoz, éppen lefújta a meccset.

Sok jó barátja volt a játékosok között, de legjobban Fogl Karcsit, az Újpest válogatott hátvédjét szerette A kézfogásnál mindig így szólt:
– Karcsikám, ne törd össze a kezemet!

Fogl Karcsi nem is bántotta soha kézfogásnál Zsákot, ami pedig egyébként szokása volt.

Roppant tisztelte Zsákot: „Fontos, hogy Zsák Karcsi jól érezze magát, mert akkor nyugodtan játszom előtte!” Kapcsolatukat Kléber úgy jellemezte, hogy „a finomság és a művészet embere, Zsák, és Fogl II, a férfias keménység és a rettenetes erő mintaképe csodálatos lelki közösségben találkozott egymással. Ha testvérek lettek volna, akkor sem szerethették volna jobban egymást”.

Jellemző történet, hogy temetése előtt, amikor a szövetség megbízta az egyik hivatalsegédet, vigye ki az MLSZ koszorúját Farkasrétre, a segéd visszakérdezett:
— Aztán ki volt az a Zsák Károly?
— Az az illető – szólalt meg egy hang mögötte –, aki ennek a Vadász utcai székháznak körülbelül az egyik falát rúgta össze, vagyis akinek kedvéért annyi ember járt a mérkőzésekre, hogy a szövetség megvehette ezt a házat.

Kléber Gábor cikkében, így búcsúzott Zsáktól: „Férfikorod delén elmentél tőlünk Nemrégen is beteg voltál és egyik munkatársunk megírta, hogy most vívod nagy »mérkőzésedet« az életedért. Bíztunk, reménykedtünk, mert tudtuk, hogy ha Te elmész, akkor a magyar labdarúgás egyik nagy tölgye dől ki. Hiába aggódtunk, a Teremtő úgy rendelkezett, hogy az egyik leghűségesebb szolgálóját magához rendeli vissza. Kiadta az utasítást és angyala odaosont az életed mécseséhez, egyet koppintott, a mécses még egyet pislogott, kialudt és Zsák Károly nincs többé!”

ZSÁK KÁROLY NÉVJEGYE
Született: 1895. augusztus 30., Budapest
Elhunyt: 1944. november 2., Budapest
Sportága: labdarúgás
Posztja: kapus
Magassága: 180 cm
Súlya: 90 kg
Élvonalbeli klubja: 33 FC, Budai 33 (1912–1928)
Az első osztályban: 182 mérkőzés/2 gól (1910–1928)
Válogatottság: 30/0 (1912–1925)
Elismerése: Az év labdarúgója (1913–1914)

Magyarország–Spanyolország 0:1 (0:0)
1925. október 4., Budapest
Üllői út, 40 ezer néző. Vezette: Braun (Ausztria)
Magyarország: Zsák – Fogl II, Hungler II (Senkey I, 38.) – Rebró (Zloch, 25., Rebró, 29), Kléber, Furmann – Senkey II, Molnár, Priboj, Opata (Takács II, 24.), Kohut. Szövetségi kapitány: Máriássy Lajos
Spanyolország: Zamora – Juanín, Pasarin – Sanier, Goborena, Pena – Piera, G. Carmalo, Zubelli, Errazquin, Aguirrezabala (Pola, 45.). Szövetségi kapitány: Ricardo Cabot
Gól: G. Carmelo (52.)