Futballisták futottak a Lóversenytéren

Új szelek fújdogáltak a honi labdarúgásban: az MLSZ 1974-ben a fizikai állóképesség növelése érdekében bevezette a követelményrendszert, amelynek végrehajtását ellenőrizték. Mi több, a futballistáknak 1975. január 30-án 4000 méteres futóversenyt rendeztek, amelyet Pintér Sándor nyert meg.

„Az utolsó métereket tapsviharban futották” – a Népsport írta ezt 1975. január 31-én a labdarúgók Új Lóversenytéren rendezett 4000 méteres futóversenyének másnapján.

Átvitt értelemben messzebbről futottak futballistáink a viadal helyszínére. Már az 1969 decemberében a csehszlovákoktól elszenvedett 4:1-es marseille-i vereség után felvetődött, a honi futballt új alapokra kell(ene) helyezni. Egyrészt a mieink technikai tudása a gyors játék közben már nem érvényesült, márpedig állójátékkal nem lehet előrejutni… A magyar játékosok fizikai felkészültsége is hagyott kívánnivalót maga után, az európai élvonalban többet és gyorsabban futottak, klubcsapataink a nemzetközi mérkőzések utolsó harmadára rendre kifulladtak. Sós Károly után Hoffer József lett a szövetségi kapitány, fiatalításba kezdett, ám idővel – játéktudásuk alapján – visszaszivárogtak az öregek. Csupán egy példa: noha Mészöly Kálmán, aki a vb-selejtezőn elszenvedett vereség részese volt, és a maga 28 évével öregnek vallotta magát, 1971. április 4-én az osztrákok 2–0-s legyőzésekor visszatérhetett a legjobbak közé, és 61. alkalommal, utoljára volt válogatott. Ezen a találkozón bújt újra címeres mezbe az 1969-ben elszenvedett súlyos sérülése után Albert Flórián – ő nem volt részese a marseille-i kudarcnak –, a csapat Bene Ferenc két góljával győzött, az újpesti csatár mint a legjobb honi támadó folyamatosan élvezte a bizalmat a nagy zakó után is. Ám noha átmenetileg felívelő szakaszba került a sportág – Illovszky Rudolf kapitánysága idején a válogatott bejutott az 1972-es Európa-bajnokság négyes döntőjébe –, állandósult a válság. Ennek egyenes következményként az 1970-es vb után az 1974-es NSZK-beli tornára sem jutott ki a magyar válogatott, a svédek elleni itthoni, 1973. júniusi 3–3 megpecsételte a sorsunkat. Más kérdés, hogy legjobbjaink a selejtezőben nem kaptak ki – Illovszky talán ezért maradhatott szövetségi kapitány 1974 nyaráig.

Az 1973–1974-es idény tavaszi szezonja előtt a Népsport leszögezte, óriási versengésre lehet számítani, mert nemcsak a bajnoki aranyérem jelent rangot, a helyezések is megszabják a csapatok értékét, utalva ezzel arra, hogy Kutas István elnöksége alatt az MLSZ az OTSH határozata értelmében az 1974–1975-ös évadtól kezdve gyökeres változást jelentett be: jelentősen csökkenti az NB-s csapatok számát, továbbá bevezeti a követelményrendszert. Ez utóbbit jó és rossz értelemben Kutas verte keresztül a magyar futballon.

Az MLSZ elnöke, Terpitkó András felmentését kérte, az új elnökség élére 1974 februárjában egy régi bútordarab, Kutas került. S noha a szakma berzenkedett, vele együtt jött a követelményrendszer, plusz a nemzeti bajnokság átszervezése. Kutas tisztában volt a sportág helyzetével, egyáltalán a magyar sporttal, mivel 1949 és 1983 között a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa közvetlen fennhatósága alatt működő Országos Testnevelési és Sportbizottság (később Sporthivatal) Sportoktatási Hivatalának vezetője volt. Ugyanakkor mindenkinél mindent jobban tudott, ellentmondást nem tűrő, autokrata stílusát sokan nem kedvelték. Később vezette a Népsport és a Képes Sport szerkesztőségét is. A sportvezető a Labdarúgás havilapban a labdarúgók szemléletváltását is sürgette: „Nemcsak a mérkőzésekre kell készülniök, hanem az edzésekre is! (…) A vasárnapok dicsőségének a biztosítéka tehát a hétköznapok becsületes, odaadó tevékenységén nyugszik.”

Kutas szakmai irányításával megjelent „A labdarúgásra vonatkozó irányelvek és állásfoglalások” című 167 oldalas brosúra, az abban megfogalmazottak 1974. július elsejétől léptek hatályba. Kötelező jelleggel „hetenként változóan a következő feladatokat kell elvégezni”: az egyik hétfőn 100x30 méteres vágtafutás, egy hét múlva 12 perc folyamatos futás (minimum 3000 m), kedden 2000 m gyors és lendületes futás 30–70 m-es résztávokban, tetszés szerinti bontásban. Az elvégzett munkát kontrollálták, ebben szerepelt 10x30 m-es futás, 12 perces futás, továbbá a tízes ugrás. Az 1974–1975-ös évadban előre megadott időpontokban, hatszor ellenőrizték a munka hatékonyságát. Ez volt az elhíresült követelményrendszer, amely óriási vitát váltott ki, de nem volt pardon: Kutassal senki sem mert szembeszállni, ahogy mondani szokták, a karaván haladt… Pedig a keménységéről híres Dalnoki Jenő, az FTC szakvezetője és Baróti Lajos, az edzőbizottság vezetője sem lelkesedett – erről nyilvánosan akkoriban nem lehetett tudni, csupán a később róluk megjelenő életrajzi könyvből derült ki.

Arról se feledkezzünk meg, a szaklap az 1974-es őszi szezon végén arról is beszámolt, a követelmények teljesítése nem ment gördülékenyen: a nagy többség elérte a szintidőt, de akadtak, akik 12 perc alatt egy kilométerrel is kevesebbet teljesítettek, mint amennyire képesek. Pedig az ellenőrök még a WC-be is elbújtak, hogy inkognitóban maradjanak… Talán nem véletlen, hogy az NS-ben Rudas Ferenc mindezt cáfolandó azt nyilatkozta, ő olyan ellenőr, aki előző este bejelenti az edzőnek, ha egy csapathoz megy – szerinte nincs értelme a titkolózásnak. Elmondta, addig sehol sem tapasztalt lazaságot, Mészöly Kálmán edzésvezetése különösen tetszett neki. „Kegyetlen iramot diktált, üteme, ritmusa volt az edzéseinek. Kérdeztem is tőle, mit szólt volna játékoskorában a hasonló stílusú, erősségű edzésekhez? Azt válaszolta, hogy edzőként nézni a labdarúgást, egészen más, mint játékosként…” Mit lehet erre mondani? Hiába, rablóból lesz a legjobb pandúr.

A futballisták finoman szólva se lelkesedtek, még az egyébként tisztességesen készülő Bene Ferenc is berzenkedett a róla szóló könyvben: „Állítom, hogy akkoriban nem akadt egyetlen futballista sem, aki ne gyűlölte volna azokat az esztelen előírásokat, mint például az órákig tartó labda nélküli monoton futásokat! (…) Hogy a 12 perces elmét-lelket sanyarító körözésekről a salakpályán ne is beszéljek, hát akkor bizony undorral mentem edzésre. Csináltuk, mert kötelezővé tették, csak éppen hit és meggyőződés nélkül.”

Tény, a 12 perces futást, a Cooper-tesztet az Egyesült Államokban a kondíció mérésére alkalmazták. Baróti éppen ezt kifogásolta: a tengerentúlon az állóképességi kontroll eszköze volt, nálunk viszont a növelését remélték tőle.

A Népsport riportban számolt be az eseményről, az elején Jeszenszky László, a Vasas atlétáinak szakosztályvezetője, aki besegített a futballisták felkészítésébe, örömmel állapította meg, hogy az élmezőny három és fél perces ezreket futott, ami remek időnek számított. A római olimpia bronzérmese, a korábbi világcsúcstartó Rózsavölgyi István, aki a Honvéd-labdarúgók edzéseit állította össze, elégedetten vette tudomásul, hogy az utolsó métereken Pintér Sándor (Bp. Honvéd) vezetett Török József (MTK) és Királyvári Károly (Békéscsaba) előtt, végül a majd két hónap múlva a válogatottban is bemutatkozó Pintér 13:37.2 perccel nyert, Törököt (13:53.4) és Királyvárit (13:58.2) lehagyva.

A győztes elmondta, külön készült a versenyre, az első tíz közé várta magát, „de ott »legbelül« valami mocorgott…” Lakat Károly szavai is motiválták: „Karcsi bácsi egy nap tízszer is elmondja, hogy aki nem tud futni, nem lehet jó futballista.”

Pintér az edzésen 5000 métert futott időre, majd aznap még egyszer lefutotta a távot mérés nélkül. Győzelemét annak tulajdonította, hogy nem zökkent ki a saját ritmusából. Baróti Török eredményét azért értékelte nagyra, mert bizonyította, 31 évesen is lehet kiemelkedő teljesítményt nyújtani. Az MTK labdarúgója vallotta, ha ősz fejjel elindul, rajta ne nevessen senki. Ő is 5000-es futásokkal készült, ugyanakkor nem tagadta: „Indulás előtt éreztem, hogy jól kell rajtolni, mert aki bent ragad a tömegben, az onnan csak nehezen verekszi ki magát.”

A békéscsabai Királyvári harmadik helye meglepetésnek számított. Azt nyilatkozta, amíg az esélyesek egymásra figyeltek, ő az esélytelenek nyugalmával futott. Az NS rögzítette, 330 futballista állt rajthoz, utolsónak Básti István érkezett be, aki a salgótarjáni edző, Dávid Róbert kérdésére („Nem szégyelled magad?”) így válaszolt: „Ez van mester. Úgy fáj mindenem, hogy a csillagokat látom.”

A csapatversenyt a Bp. Honvéd (Pintér, Horváth, Varga, Weimper, Menyhárt) nyerte meg. Labdarúgóink az utolsó métereket tapsviharban futották, idővel pedig vállották: szégyen a futás, de hasznos.

Legalábbis a futballpályán.