Így futballozott Anglia a második világháború idején

Szélsőséges helyzetben mutatkozik meg igazán a sport ereje, jó példa erre az angliai futballélet igazodása a második világháború sajátos viszonyaihoz. Az 1939–1940-es idényben az országos bajnokságok augusztus 26-án rajtoltak, és az első forduló arról is nevezetes volt, hogy ekkor viseltek először a játékosok számozott mezeket. Lengyelország német megszállása és a háborús állapot szeptember 3-i bejelentése drasztikus változást hozott: az éppen csak elinduló bajnoki vetélkedéseket azonnal leállították az első négy osztályban, és felfüggesztették az FA-kupa sorozatát is. A bajnokságok korábbi rendszere csak az 1946–1947-es idénytől állt vissza, az FA-kupa már közvetlenül a háború lezárása utáni első, 1945–1946-os kiírásban.

A közvetlen ellenséges támadástól való első riadalom csökkenésével, már 1939 szeptemberében elkezdődött az alkalmi futballmérkőzések szervezése, a spontán találkozókból pedig csakhamar területi alapú, alternatív ligarendszer nőtte ki magát. A hadi bajnokság 1939–1940-ben a bevezetett ötven mérföldes utazási korlátozás figyelembe vételével tíz regionális csoportban zajlott: az északnyugati ligát a Bury, az északkeletit a Hudders­field Town, a nyugatit a Stoke City, a keletközép-angliait a Chesterfield, a közép-angliait a Wolverhampton Wanderers, a délnyugatit a Plymouth Argyle, a déli A-ligát az Arsenal, a déli B-ligát a Queens Park Rangers, a déli C-ligát a Tottenham Hotspur, a déli D-ligát a Crystal Palace nyerte meg, míg az FA-kupa pótlásaként meghirdetett Hadi-kupát a West Ham United. Akadtak nagy múltú egyesületek, amelyek nem csatlakoztak a rendhagyó bajnokságok mezőnyéhez, ugyanis a hadseregbe bevonuló futballistáik távollétében nem tudtak volna ütőképes csapatot kiállítani.

A probléma a háborús évek során végig nehezítette a futballszervezést, a témával foglalkozó források szerint az időszakban összesen 784 labdarúgó jelentkezett katonai szolgálatra, némely esetben csapatostul. A leginkább érintett klubok a következők voltak: Wolverhampton Wanderers (91 fő), Liverpool (76 fő), Huddersfield Town (65 fő), Leicester City (63 fő), Charlton (62 fő), Preston North End (55 fő), Burnley (52 fő), Sheffield Wednesday (50 fő), Chelsea (44 fő). A jövés-menés az együtteseknél szinte kezelhetetlen mértékűvé vált, így rugalmas szabálykezeléssel a bajnokságszervezők módot adtak alkalmi vendégjátékosok szerepeltetésére is.

A rendkívüli helyzet még a válogatottat is érintette. A kaotikus viszonyokra jellemző, hogy Stan Mortensen, az Anglia színeiben 1953. november 25-én, a magyarok elleni londoni 3:6 (innen nézve 6:3) során gólt is szerző középcsatár első válogatott mérkőzését Anglia ellen játszotta, még 1943 szeptemberében, Wales létszámhiányos nemzeti csapatához átállva. Az Északkelet-Angliában született futballista egyébként már 1939-ben, 18 évesen a brit hadsereg kötelékébe tartozott, a Királyi Légierő katonájaként egy 1941-es elrontott bevetés során megsérült, a roncsolódott repülőgép fedélzetén ő maradt az egyetlen túlélő – ezután indult el futballpályafutása a Blackpoolnál.

Visszatérve az angol válogatott történetéhez: a csapat több mint hat éven keresztül nem lépett pályára hivatalos mérkőzésen, a hosszú szünet 1939. május 24-én kezdődött (Bukarest, Románia–Anglia 0:2) és 1946. szeptember 28-án ért véget (Belfast, Írország–Anglia 2:7 – a futballéletben csak 1950-ben vált papíron is külön Észak-Írország és Írország). A köztes időben összesen 39, a hitelesített statisztikákból kihagyott mérkőzést vívott az angol válogatott, a háború befejezéséig kizárólag Skócia és Wales együttese ellen, 1945 tavaszától bővítve a riválisok körét Franciaországgal, Svájccal és Belgiummal. A mostoha körülményekről és a kizökkent állapotokról mindent elmond, hogy 1939 decemberében két szurkolót kellett lehívni a lelátóról, miután az eredeti csapatból ketten közlekedési balesetet szenvedtek, és nem értek oda a stadionhoz.

Az angol klubok versengésének keretei az első háborús idény után évről évre módosultak, a kezdeti területi beosztást újra és újra átrajzolták, a széttagoltság csökkent, a nagyobb területeket lefedő, alapvetően északi és déli alapon kialakított bajnokságok megnyerése felértékelődött. A helyzetet azonban bonyolította, hogy 1940-től a londoni csapatok – első világháborús mintát követve – önálló kupasorozatot, sőt bajnokságot szerveztek maguknak, mire a lázadók körét kizárta tagjai közül az FA felhatalmazásával ténykedő Football League. A viszálykodásnak mégis inkább a fővárosiak lettek a nyertesei. A londoni hadi bajnokságot a témát kutató sporttörténész, a When Saturday Comes oldalon publikáló Matthew Taylor sikeres kezdeményezésként értékelte, amit erősít a tény, hogy az évek során néhány vidéki klub is inkább a londoni szerveződéshez csatlakozott.

Ha a második világháború során készült angliai meccsfényképeket nézegetjük, feltűnik a katonák nagy száma a közönség soraiban, valamint a foghíjas szektorok látványa. Előbbire magyarázat a hadiállapot és az általános mozgósítás mellett az is, hogy a futballmérkőzéseket a politikai-katonai vezetőség hangulatjavító, feszültséglevezető, kedélygyógyító alkalmakként kezelte, a bevetésre váró egyenruhásoknak éppúgy, mint a civil hátország tagjai számára. A tömött tribünöket pedig sokszor azért keressük hiába, mert biztonsági okokból korlátozták a nézőszámot, kezdetben nyolcezer főben, később 15 ezer főben maximálták a beengedhető látogatók tömegét. Az általános szabály alól azonban jó néhány esetben kivételt tettek, a Hadi-kupa döntőit például a fenyegető német légitámadások ellenére sok tízezres közönség előtt játszották le. A korszak nézőcsúcsát már a harcok elültével, 1945 áprilisában regisztrálták, amikor a Chelsea–Millwall (2:0) déli kupaelődöntőt 90 ezer ember izgulta végig, köztük VI. György király és a hét évvel később II. Erzsébet néven trónra lépő hercegnő.

A háborús futballélet képi emlékeiből is ragyogó válogatást kínál a Tim Hill szerkesztésében megjelent The Illustrated History of English Football című 2009-es kötet. Ebben látható például az 1940 decemberében, a Chelsea és a West Ham United mérkőzésén készült felvétel, amely a pályán futballozó csapatok fölött, a tribünszerkezet tetején egy eget kémlelő, ellenséges repülőgépeket figyelő őrszemet ábrázol. De felbukkan az oldalakon a fotó az Old Trafford 1941 márciusában bombatámadást szenvedett lelátójáról is – a légicsapás következtében a Manchester United nyolc és fél évig nem játszhatott saját pályáján, hazai bajnoki nézőcsúcsa így mind a mai napig a Maine Roadon 1948-ban, az Arsenal elleni mérkőzésen rögzített 83 260 fő. Sérültek más futballobjektumok is, így például a Millwall londoni pályája, amelynek gyepéről egy fennmaradó fénykép tanúsága szerint önkéntesek csoportja takarította el a becsapódás után a törmeléket.

A második világháború időszakában – alighanem lélektani ösztönző céllal – számos gyárban, üzemben szerveztek amatőr vállalati csapatot, női dolgozóknak is. Végül említést kell tenni az európai hadszíntéren harcoló angol futballisták szerepéről, illetve az olyan megindító jelenségekről, mint a Poznannál német hadifogságban tartott britek nosztalgikus futballkezdeményezése – az anyaországbeli klubhoz kötődő foglyok egy megőrződött kép alapján Aston Villa néven alakítottak távoli szimpátiacsapatot.

Dilemmát jelent az angliai sporttörténészeknek a második világháborús statisztikák kezelése: bár a különböző hadi versenyeket nem számolják a hivatalos bajnokságok, kupák közé, az ekkoriban kibontakozó játékosok egyéni mutatóit szemétbe dobni nem tűnik igazságosnak. Vitát gerjesztett például, hogy a Newcastle Unitednál a klub színeiben 206 gólt szerző Alan Shearer eredményét vagy Jackie Milburn teljesítményét vegyék-e figyelembe a vonatkozó rekord számításánál – az 1924-ben született régi csillag a háborús éveket is számítva 238 gólt ért el, azok nélkül azonban csak 200-at. Annak idején a klub hivatalos honlapja annak ellenére Milburnt vette előbbre, hogy az 1988-ban elhunyt csatár leszármazottai is elismerték Shearer jogát az első helyre. Azóta frissítették álláspontjukat, immár a modern idők támadójáé a csúcs.