Mindenki a magyarokra volt kíváncsi, nem volt szégyen az Andalúzia elleni döntetlen

Egy héttel a Milánóban 2:1-re megnyert olasz–magyar válogatott labdarúgó-mérkőzés után válogatottunk Sevillában lépett pályára. Eredetileg ez lett volna Spanyolország és Magyarország között az első hivatalos találkozó, ám végül az 1925. október 4-én az Üllői úton 1:0-s vendéggyőzelemmel végződő lett az. Nekünk, magyaroknak az utóbbi azért is nevezetes, mert Zsák Károllyal olyan történt, ami eladdig soha: potya gólt kapott, Carmelo Goyenechea nem túl erős távoli szabadrúgása a magyar kapus lába között talált utat a kapuba. A Sevillában megrendezett mérkőzés nincsen nemzeti együttesünk hivatalos találkozói között, a statisztikákban Andalúzia–Budapest néven szerepel, azért is, mert a válogató bizottság döntése értelmében csak fővárosi együttesekből jelölt kezdőcsapatot a szövetségi kapitány, Máriássy Lajos.

A honi közvélemény félve engedte útjára legjobbjainkat, mondván, januárban szünetel a bajnokság, ergo legjobbjaink annak dacára sincsenek formában, hogy sokan klubcsapatuk túráján vettek részt. Ennek ellenére az ötödik olasz–magyaron a negyedik magyar siker született (egy mérkőzés döntetlen lett), pedig Milánóban a házigazdák nagyon bizakodtak. Talán azért is tüzelte a mieinket Máriássy szövetségi kapitány azzal, hogy ezen a találkozón dől el a honi futball közeli jövője. Csupán egy megjegyzés: nyilván nem a profizmus bevezetésére gondolt, az csak az 1926–1927-es idényben történt meg.

A 2:1-re megnyert mérkőzésen Zsák Károly volt együttesünk legjobbja, a Fogl testvérek (Károly és József) is kiválóan futballoztak. Vittorio Pozzo – aki akkor a Milan szakvezetője volt – némileg kesergett, hogy jó játékuk ellenére nem nyertek a házigazdák, majd hozzátette: „Az évek során már tíz alkalommal láttam a magyar csapatot, de ilyen gyenge összeállításban még sohasem. Hogy a magyarok ennek ellenére győztek, csak azt bizonyítja, hogy technikailag még mindig jobbak, mint az olaszok.”

A sevillai találkozó előtt a Nemzeti Sport azt írta, Spanyolországban a labdarúgás népszerűsége már a bikaviadalokéval vetekszik, ezt annak tulajdonította, hogy az első világháború után a sportág hatalmas fejlődésen ment át. Ugyanakkor mivel csupán klubszinten képviseltették magukat a spanyolok a kontinensen, az összehasonlítás leszűkült az FTC, az MTK, az UTE, a Vasas és a Szombathelyi AK mérkőzéseire. Fogalmazzunk úgy, a magyar fölény domináns volt.

Ugyanakkor nem lehet elhallgatni, a honi futball nem élte éppen virágkorát. Egyfelől a játékosok kivándorlása továbbra is jelentős volt, másrészt 1924 őszén a profizmus bevezetésének kérdése egyre sürgetőbbé vált – nemcsak nálunk, Ausztriában és Csehszlovákiá­ban is. Pontosabban a futballistáknak nem volt sürgős… Többségük Schaffer Alfréd az NS-ben megjelent nyilatkozatával értett egyet: „Csak akkor leszek professzionista, ha feltétlenül biztosítva látom, hogy több jövedelmem lesz, mint most. Mert ha kevesebbet kapok, mint professzionista, akkor inkább maradok amatőr!”

Leegyszerűsítve a következőről volt szó: amatőrként semmi anyagi ellentételezés nem járt volna, ezt nem akarták. Ugyanakkor a futballból szándékoztak megélni, még úgy is, hogy a klubok elöljárói, szurkolói a legjobbakat jól fizető állásokhoz juttatták, amelyekben gyakorlatilag dolgozni kellett. Attól tartottak, ha legalizálják a profizmust, lényegesen kisebb jövedelemhez jutnának. Magyarán: ha a labdarúgás a munkájuk, szerződniük kell a klubjukkal, a kontraktus pontosan tartalmazza, mit kap a labdarúgó cserébe a játékáért. Szóval, itthon álamatőr rendszerben létezett a csúcsfutball, egészen az 1926–1927-es idényig, amikor is bevezették a profizmust.

Az NS a sevillai találkozó előtt azt írta, egy bizonyos angol, Spencer a Sevilla melletti villanyfejlesztő telepen dolgozik, és vele együtt „az angol játékosok megmutatták a spanyol fiúknak a technika minden trükkjét és titkát, és ha a spanyolok természetesen még nem is érték el a mestereiket, ebből a szempontból is meglepő fejlődést mutathatnak fel”. Ezzel csupán az volt a gond, hogy Spencer eredeti neve Enrique Gómez Munoz, Sevillában született, angol hangzású nevét felvette. A Budapest elnevezésű magyar együttes ellen pályára lépett, aztán sorsa tragikusan alakult: egy évvel később 27 évesen vakbélgyulladásban elhunyt. A sevillai csapatot 1913 óta erősítette, tehát véleménye kompetens volt: „A sevillai válogatott gerince egészen biztosan a Sevilla FC csapatából fog kialakulni, és legfeljebb csak néhány poszton fogják ezt az együttest megerősíteni más klubból.” A közönséget temperamentumosnak tartotta, felhívta a figyelmet, hogy a pályákon nincsen fű, azaz magyar szóhasználattal élve „kopogós”… Spencer azt is elmondta, imádják a labdarúgást: „Hogy milyen fanatikusai vannak itt a futballnak, arra jellemző az, hogy a futball tehetősebb barátai gyakran ülnek autóba, felszerelik magukat egy csomó új futball-labdával és ahol látják, hogy gyerekek futballoznak a tereken és a mezőn, odadobnak nekik ajándékba egy-egy labdát. Micsoda fejlődési perspektíva áll a spanyol futball előtt, ebből is látható.”

A magyar együttest útközben (!) Barcelonában és Valenciában is szívesen látták volna egy-egy mérkőzésre. A Sevillában esedékes meccs előtt az NS tudósítója leszögezte: annak ellenére, hogy Orth György nem lehet a pályán, mint Olaszország ellen, a találkozó esélyese Budapest, továbbá el kell viselnie a terhet: „A milánói győzelem után a sevillai kerület csapatával szemben feltétlenül meg kell őrizni tekintélyét.” Míg az olaszok elleni hivatalos találkozón a cserével együtt öt újoncot avatott a szakvezetőség, Budapest csapatában olyanok kaptak helyet, akik legalább egyszer játszottak már a legjobbak között.

A mieinket már a pályaudvaron hatalmas tömeg fogadta, a mérkőzés iránt az egész országban óriási volt az érdeklődés. A Nemzeti Sport szerint mindenki látni akarta a magyar csapat játékát, „azét az együttesét, amely a spanyolok olimpiai legyőzőjével, az olasz tizeneggyel bánt el az azzurrik hazájában”  . Ehhez képest csupán 15 ezer néző volt jelen a 25 ezer férőhelyes létesítményben. Igaz, a rendezők a nagy érdeklődésre tekintettel jelentősen megemelték a belépők árát. A magyarok tiszteletére még bikaviadalt is akartak rendezni…

A 0:0-s döntetlen után a sportlap azt is hozzátette, „a kornerarány is eldöntetlen: 2:2”. Ami lényegesebb, hogy a védelem ismét kitett magáért, „a részeire bomló csatársorunk viszont nem tudta diadalra vinni nagyobb technikai tudását, sőt nem tudta kihasználni a kínálkozó szerencsét sem!” A Nemzeti Sport szerint különösen az első játékrészben gyengélkedtek a támadóink, a második félidőben Kautzkynak volt egy szép fejese, de a labda a lécen csattant. Az értékelés lehúzta a mieinket – kivéve a Zsák, Fogl II, Fogl III triót –, a mezőny legjobbjának a hazai centerhalf, Ocana bizonyult.

Az NS némiképpen védelmébe vette Budapest válogatottját, mondván, minden más terminus jobban megfelelt volna, mint a januári.

Utólag annyit tehetünk hozzá, a magyarok nem voltak profik. Sem a pályán, sem azon kívül.