Népsport: félelmetes repülőút az NB I-ben

Valószínűleg eladdig példátlan eset fordult elő 1946. december 12-én a magyar sportlap életében: a Népsport NB I-es labdarúgók – Illovszky Rudolf Vasas-játékos és két csapattársa – hányásáról tudósított. A rendhagyó körülmények ismeretében persze rögtön érthetővé válik az anakronisztikusan bulváros témaválasztás, a kellemetlen mozzanat ugyanis egy repülőgépen, a pilóta manőverezése közben, a Szombathely városa felett leírt tiszteletkör során történt. Ma már nehezen elképzelhető, de a második világháború lezárása után bő másfél évvel a Vasas a légiközlekedést választva utazott el idegenbeli bajnoki mérkőzésére a Vas megyei városba. Hogy divatot teremtett volna a klub, nem mondhatjuk, mégis akadtak követői, a belföldi repkedés szórványos gyakorlata a magyar labdarúgásban az 1960-as évek elején veszett ki. Mint Dénes Tamás sporttörténész, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztője Futball elsők című friss könyvében felhívta rá a figyelmet: a Magyar-Szovjet Polgári Légiforgalmi Rt. (Maszovlet) akkoriban alakította ki belföldi járatrendszerét, Budapestről 1946. október 15-től Szombathelyre és Debrecenbe, november 4-től Szegedre, december 16-tól Győrbe lehetett már repülni. Bizonyára a légitársaságnak is jó reklámot jelentett, ha a szolgáltatást olyan országosan ismert társaságok is igénybe veszik, mint az NB I-es futballcsapatok. Az együttműködés első kísérleti résztvevője a Vasas volt, amelynek ügyvezetője, Gutwillig Imre december 1-jén örömmel jelentette a sajtónak: „Sikerült megállapodni a repülőgépvállalattal és így a jövő vasárnap repülőgéppel utazunk Szombathelyre a Haladás elleni mérkőzésre. A Haladást ezúton is értesítjük, hogy a mérkőzést délelőtt 11 órakor kezdjük, mert ugyancsak repülőgéppel térünk haza. Délután 3 órakor már Pesten is leszünk.”

A nyugat-magyarországi villámtúra szenzációszámba ment, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Kornis Miklós, a Képes Sportlap főszerkesztője saját elmondása szerint 1945 tavaszán egy hasonló szombathelyi útra péntek délután indult el a fővárosból, és csupán kedden érkezett vissza. Az 1946. december 8-i mérkőzésre tizenkét játékost delegált az angyalföldi csapat (ne felejtsük, cserélni akkoriban csak sérülés esetén lehetett), két gép indult útnak a budaörsi repülőtérről, a kalandra előzetes bejelentkezés alapján szurkolók is vállalkozhattak. Csatlakozott az utazókhoz Gallowich Tibor korábbi Vasas-edző, a magyar válogatott akkori szövetségi kapitánya is, akivel kapcsolatban többen rosszmájúan megjegyezték, nem is baj, ha repül. Ő azért felszállás előtt, biztos, ami biztos, „végrendelkezett”: kijelentette, váratlan esemény bekövetkeztekor Mandik Bélára száll a tisztsége.

A társaság tagjai vasárnap reggel negyed nyolckor találkoztak a Maszovlet Mérleg utcai székháza előtt, izgalom azonban addig is bőven akadt. Szombaton például bizalmatlanul kémlelték a csúnya felhős eget a Vasas képviselői, félő volt, hogy le kell mondani a merész utazási módról. Aztán rendbe jött az időjárás, mindenki megnyugodhatott, pontosabban mindenki maradhatott gyomorgörcsösen nyugtalan. Az előző napokban ugyanis kis túlzással másról sem volt szó a Vasas háza táján, mint arról, hogy melyik játékos mennyire fél a repüléstől. A Népsport sajátos bátorságpróba gyanánt az indulás előtt intézett körkérdést a fedélzetre lépő játékosokhoz a rettegés mértékéről, az alábbi eredménnyel.

„Nádas: Én már repültem, nekem nem újság a repülőgép.

Vincze: Nekem sem.

Ruzsa, Dobó, a két Szilágyi, Moór: Dehogy félünk! Nagy érdeklődéssel várjuk, hogy mi lesz.

Pósa: Már nem félek, megszoktam a repülés gondolatát.

Tóth Lajos: Én speciális edzéssel készültem a repülésre, naponta legalább háromszor a lakásom előtti harmadik emeleti folyosó korlátjára támaszkodtam.

Pápai: Azért mégis csak biztosabb közlekedési eszköz a ló, annak mind a négy lába a földön van.

Nagy I.: Egy kicsit még most is félek.

Illovszky: Én nem is a lezuhanástól, mint a rosszulléttől félek. Meghalni is jobb, mint hányni.”

Azért utóbbi kijelentését alighanem átgondolta a jeles balszélső, a későbbi szövetségi kapitány, a Vasas-stadion majdani névadója, amikor az ötvenperces repülőút záróakkordjaként két társával „belekiabált” az előre kiosztott biztonsági papírzsákba. És ha már szóba került a segédeszköz: amikor felszállásnál Tóth Lajos középhátvéd ijedtében hármat kért belőle, valamelyik társa vigyorogva odaszólt neki, vigyázzon, nehogy kimarja majd a papírt a „borkő”. A csipkelődő megjegyzés jellemző az utazás hangulatára, a jelenlévő tudósítók beszámolói szerint csak úgy röpködtek az élcelődő vagy éppen önironikus aranyköpések.

Jutott a szurkálódásból Tari Istvánnak, a Népsport utazásra jelölt munkatársának is, akit társa riportja alapján felemás biztatásokkal vérteztek fel feladatára a szerkesztőségben.

„A Vasas referense, Tari sem volt mentes minden aggálytól, mert neki is ez lett volna első – és kedves kollégái szerint utolsó – repülőútja. Feltűnően gondterhes arccal járt föl s alá a szerkesztőségben és idegesen mosolyogva mesélte el, hogy álmában fekete ruhát vásárolt a feleségének… A szerkesztőség ugratásra mindig kész tagjai megkezdték a húzást.

– Tulajdonképpen a múlt hét óta csak egy gép zuhant le.

– A tudósításra úgysem lesz alkalmad, legalább a nekrológodat írd meg… Elvégre te ismered magad a legjobban.

– Ilyen ködös időben legföljebb a hegycsúcsok jelentenek komoly veszélyt!

– Ne félj, nem megy gyorsan a pilóta, nagyon rozogák a gépek…”

Ami a Vasas-játékosokat illeti, a fedélzeten ők is a szerkesztőségi kaptafára gyártották a poénokat. Miután aggodalmas faggatózás után megtudták a szerelőktől, hogy a repülőgép motorja ezerötszáz lóerős, megkönnyebbülten állapították meg, hogy az már egy egész ménes. Ráadásul ha ezer ló megdöglik, ötszáz még mindig képes elhúzni az égi szekeret. Készült indulás előtt egy csapatkép is      („Az utókornak” – tették hozzá a pesszimisták), a levegőbe emelkedve pedig alkalomhoz illő nótára gyújtottak a játékosok: „Csak még egyszer tudnék hazamenni…” Végül a Szombathely feletti tiszteletkör miatt bekövetkezett „gyomorbalesetet” leszámítva nem történt baj, a Vasas gond nélkül landolt a városban, és 11 órakor ötezer néző előtt megkezdte bajnoki mérkőzését.

A pályán 1:1-es döntetlen született, mégis akadt az összecsapásnak győztese: a Maszovlet. Miután a Vasas kedvet csinált a repüléshez más budapesti csapatoknak is, a légiközlekedési vállalat néhány hónappal később, a Képes Sportlap 1947. április 22-i számában már így hirdethette magát: „Repülőgépen utazó klubcsapat még nem szenvedett vereséget! Vasas–Haladás 1:1, Kispest–Haladás 4:2, Újpest–Haladás 2:1, Újpest–Szeged 2:1, MTK–Haladás 4:1.”