Hidegkuti és Puskás négy-négy góljával lett 7:9

Az 1955. január 5-i, Megyeri úti Vasas Izzó–Honvéd mérkőzésnek az volt a tétje, ha a kispestiek nem kapnak ki, megnyerik az 1954-es bajnokságot. A Honvéd veresége esetén számított volna, nyer-e a Vörös Lobogó Diósgyőrben, de ez végül okafogyottá vált: kétszer ugyan vezetett az Izzó, de Kocsis Sándor – akinek játékáról a Népsport azt írta, „az első félidőben szemfülességével tűnt ki” – mindkét alkalommal egyenlített. Így hiába győzött vendégként Hidegkuti Nándor („sokat ment hátra labdáért, jól hozta helyzetbe társait”) klubja, a Vörös Lobogó 2:1-re, nem hozhatta be a Honvédot. A Népsport így summázott: „Jó játékot egyik bajnoktól sem láthattunk.” (A VL 1953-ban, a Honvéd 1954-ben nyert.) A kemény télben lejátszott meccs után sem az Izzó, sem a vendégcsapat nem bánkódott az iksz miatt, Kalmár Jenő, a kispestiek edzője ugyan elismerte, csapata nem játszott jól, talán tudat alatt tisztában voltak a játékosok, az egy pont is elég. „Így is elégedettek vagyunk…”

Ezt követően a Lobogónak még két elmaradt mérkőzése volt a Honvéd, illetve a Bp. Dózsa ellen január 9-én és 12-én. Sándor Csikarék az ezüstéremről semmiképpen sem maradhattak le, a harmadik helyen a Bp. Kinizsi végzett. Az is biztos volt, hogy a rangadó előtt a góllövőlistát Kocsis vezette 31 góllal, csupán az volt a kérdés, hány találattal fejezi be az idényt. Végül 34-gyel lett gólkirály.

A Vörös Lobogó–Honvéd találkozó előtt így írt a szaklap: „Tulajdonképpen csak azért rangadó, mert az első és a második helyezett találkozik. Játék­erőben a Bp. Honvéd pillanatnyilag jobb, mert a Bp. Vörös Lobogó az eltiltások, illetőleg betegség és sérülés miatt nem állhat ki a legjobb együttesével.” Noha nem döntötte el a bajnoki cím sorsát, mégis nagy küzdelmet ígért a találkozó – meg presztízsharcot a javából.

Bukovi Márton, a Vörös Lobogó trénere nem számíthatott Gellér Sándor, Zakariás József, Palotás Péter és Szolnok István játékára, de hozzátette, Diósgyőrben is tartalékos gárdával nyertek, s ami biztató volt, jó játékkal. Szerencsére az egy meg nem adott gól miatt reklamáló Sándor Károlyt nem tiltották el. „Mindent el fognak követni játékosaink, hogy jó eredményt érhessenek el. Bízunk benne, hogy tartalékosan sem játszunk majd alárendelt szerepet.” Kalmár Jenő nagyobb önbizalommal várta a találkozót: „Nem titkoljuk: szeretnénk győzelemmel befejezni a bajnoki évet. Arra törekszünk, hogy szép játékot, élvezetes küzdelmet lásson a közönség. Bár a Bp. Vörös Lobogó nem tud majd legjobb összeállításában kiállni ellenünk, mégis nagy mérkőzés lesz.” Marosi Károly szakosztályvezető egyben az idényt is értékelte: „Tekintetbe kell venni, hogy a válogatott csapat a vb-n vett részt és ezen kívül is sok mérkőzést játszott. A mi csapatunk is több nemzetközi kötelezettségnek tett eleget, s ha ehhez még hozzávesszük, mennyi sérülés, betegség bontotta meg a csapat egységét, akkor elmondhatjuk, hogy minden elismerést megérdemel a csapat. (…) A Vörös Lobogó számára sem sorsdöntő a két pont. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem lesz küzdelmes a mérkőzés, hiszen győzelemmel akarjuk zárni a bajnoki évet, s győzelmet szeretne elérni a Vörös Lobogó is.”

A Honvéd 9:7-es sikerét hozó találkozóról a gólesőhöz képest meglehetősen visszafogott felcímmel jelent meg a Népsport: „Az I. félidőben a Bp. Honvéd, a II. félidőben a Bp. Vörös Lobogó kitűnő támadójátéka valósággal magával ragadta a közönséget.” Az Üllői útra 25 000 néző ment ki a hideg idő ellenére, bár a pályáról letolták a havat, a talaj latyakos, csúszós volt. A mérkőzést elsősorban a sok gól, a gyors támadójáték, a nagyszerű egyéni teljesítmények tették élvezetessé. Nem telt el tíz perc, a Lobogó 2:1-re vezetett, nem csoda, hogy a nézőtéren megjegyezték: „Ez aztán rangadó! Ez a bajnoki év legszebb mérkőzése!” A szaklap nem véletlenül jegyezte meg: „Pillanatonként változott a játék képe, mindkét csapat tagjai gyorsan helyezkedtek, lehetőleg kapásból adták tovább a labdát, támadójátékukban gyakran alkalmazták a helycseréket, a keresztlabdákat, a kitöréseket.” Egyszóval mindent, ami – manapság is – a korszerű futball jellemzője. Azért nem csak fociztak… A 26. percben a 16-os felé húzó Sándor Csikart Lóránt Gyula megtámadta és szándékosan beletalpalt a szélsőbe. A VL támadója olyannyira megsérült, hogy le kellett vinni a pályáról, már nem tudott visszatérni. A szándékosság ellenére Pósa János játékvezető nem állította ki a középhátvédet, csupán szabadrúgást ítélt. A felháborodott közönség tüntetett, állt a játék, Kalmár Jenő érezte, lépnie kell, lecserélte Lórántot. A Lórántról szóló életrajzi könyvben (Lóri) az áll a történtekről, hogy a Honvéd-játékosok szerint a két futballista összecsapása után a középhátvéd kiesett a hóbuckára, s ezt megalázónak érezte. Lóránt azt állította, Csikar kétszer is betartott neki. A jobbszélső ugyanakkor felhozta, Lóri előbb lerúgta a nadrágját, majd betartott… Pósa elmondta, látta, amint egy Lobogó-játékos belerúg a kispesti védőbe, s ki kellett volna állítania. A törlesztésnél szintén szemet hunyt, „nem tehettem mást”, de végül levonta a következtetést: „Sohasem szabad mérlegelni!” A játékvezető annyira indiszponáltan működött, fogalma sem volt, mennyi a végeredmény, az egyik partjelzője segítette ki, aki a gólokat strigulával jelezte… Olvasói levelek sokasága foglalkozott az esettel, íme néhány észrevétel: „Amikor Lóránt elindult Sándor felé, előre látható volt, hogy lábra megy. (…) kérni fogjuk súlyos, amnesztiamentes megbüntetését.” Vagy: „Lórántnak nagy hibája, hogy igen könnyen elveszti a fejét és akkor nem nézi, hová rúg (…) a Honvéd vezetői foglalkozzanak Lóránttal, hogy szokjon le erről a játékmodorról (…) a magyar pályákon nem favágást, hanem kemény, de sportszerű játékot szeretnénk látni.”

Annak ellenére a honi futballtörténet egyik legjobb bajnokijáról beszélünk, hogy a Honvéd kapusa, Sántha József „megilletődötten védett, két gólt háríthatott volna, igaz viszont, hogy akadtak ügyes védései is”. A VL hálóőre, Fecske István sem remekelt, „legalább két gólban ludas volt, néhányszor a kapuvonalon ragadt”. A győztes csapatból Puskás „különösen az I. félidő második felében egészen nagyvonalúan játszott. Sokat dolgozott, kitűnő labdákat adott, önzetlen volt és négy gólt lőtt”. Kocsis „nagyszerű egyéni megmozdulásaival vonta magára a figyelmet, a kapu előtt mindig felismerte a kínálkozó helyzeteket, főleg az I. félidőben láttunk tőle nagyon szép húzásokat.” Babolcsay „legnagyobb dicsérete: teljesen feledtetni tudta Czibort. Kitűnő beadásaiból négy gól született”. Machos „aránylag ritkán volt játékban, de csaknem minden labdát megjátszott. Szünet után némelykor ellenállhatatlan volt”. Tichy „sokat változtatta a helyét, s ezzel jelentékenyen elősegítette a gördülékeny támadásszövéseket”. Az ellenfél legjobbja Hidegkuti volt, „élete eddigi egyik legjobb játékát nyújtotta ezen a mérkőzésen. Kitűnően kezelte a labdát, ördöngösen cselezett, fáradhatatlanul harcolt, lendületesen épített és minden megmozdulása gólveszélyt jelentett. Fáradhatatlanul harcolt, küzdött, remek labdákat adott, elindította az összjátékot, részt vett benne és négy gólt lőtt. Nyugodtan nevezhetjük őt a mezőny legjobbjának, mert végig kiemelkedően játszott, egyes időszakokban pedig egészen magával ragadóan”. Sándort „szinte nem lehetett feltartóztatni. Robbanékonyságát, gyorsaságát, helyzetfelismerését nagyszerűen kihasználta. Rövid idő alatt két góllal terhelte meg a Honvéd kapuját”. Kovács Imre „főleg szünet után valósággal tömte labdákkal a csatárokat, ezúttal nem tartogatta sokat a labdát, hanem főleg hosszú átadásokkal küldte támadásba Hidegkútiékat. Szünet után okosan és hasznosan játszott”. Noha a sportnapilap leszögezte, egyik csapat sem védekezett úgy, mint az addigi bajnokikon, a nagyszerű csatárjátéknak jelentős része van a 9:7-es végeredményben.

A lényeg: „Sajnálhatja, aki nem ment ki a rangadóra.”