Magyar hokiarany mínusz 22 fokban

„Svájcot 4:1-re vertük, s ezzel megnyertük a főiskolai korongütő világbajnokságot” – írta címlapján csaknem napra pontosan kilencven esztendeje, 1935. február 11-én a Nemzeti Sport, és nem, nem téved a kedves olvasó, a ma már kissé nyeglének tetsző „korongütő” kifejezés valóban a jégkorongot jelölte. Egy hasonló siker ma alighanem világszenzációt keltene, 1935-ben viszont számítani lehetett rá – legalábbis az akkori főiskolai világbajnokság keretein belül.

Ám mielőtt kitérnénk az 1935-ös magyar hokiaranyérem körülményeire, talán érdemes tisztába tenni annak a kilencven évvel ezelőtti főiskolai világbajnokságnak a jelentéstartalmát is. Manapság a Nemzetközi Egyetemi Sportszövetség (FISU) szervezésében zajló universiade (avagy egyetemi világjátékok) a világ egyik legnagyobb multisportversenyeként ismert, s akárcsak az olimpiai játékoknak, van nyári és téli változata is. A verseny jelentősége jócskán elmarad az ötkarikás játékokétól, noha kétségtelen, az universiade újabban már egyre több sportágban részét képezi az olimpiai, illetve a világbajnoki kvalifikációnak.

Ám nem volt mindig ennyire egységes és jól szervezett a verseny. A FISU egy frontba tömörülő egyetemi sportmozgalmának viadalait 1959-től (a télieket pedig 1960-tól) nevezzük universiadénak, a korábbi évek különféle megméretései ugyanakkor nem kerültek be a közös kánonba, így nem számítanak jogelődnek – jelentőségüket ellenben kár lenne vitatni. A két világháború között szárba szökkenő, a Nemzetközi Diákszövetség (CIE) égisze alá tartozó nemzetközi egyetemi játékok, majd egyetemi világjátékok nyári (1923-tól) és téli (1928-tól) „kiadásait” sem, főleg, mert az ezeken részt vevő magyar versenyzők rendre kiemelkedő eredményeket értek el.

1935 különösen fontos év volt a magyar diáksport életében, mivel a CIE Budapesten rendezte meg a soron következő, sorrendben 7. nyári egyetemi játékokat, s ennek okán, már csak a szervezési tapasztalatszerzés miatt is kiemelt figyelmet kapott a „téli kistestvér” januári versenye a svájci St. Moritzban. A magyar küldöttség vezetőjeként – úgy is, mint a közelgő budapesti nyári nemzetközi egyetemi játékok egyik főszervezője, s úgy is, mint a CIE végrehajtó bizottságának tagja – végig a helyszínen tartózkodott Gedényi Mihály, aki a Svájcban szerzett tapasztalatairól igen értékes beszámolót írt a Testnevelés című folyóiratba, a cikkhez ráadásul valóban különleges, jó minőségű fotóanyag társult.

„Méteres hó mindenfelé és enyhe hideg – írta Gedényi cikke bevezetőjében. – Az elegáns Kulm-szálló halljában egyszeriben felfrissülnek a fiúk a 37 órás fárasztó utazás után. Percek alatt ki-ki a szobájában van és félóra múltán a pincérek mosolyogva mondogatják:
– Ritka jó étvágyú vendégek érkeztek!”

A mieink különleges „kapacitásáról” tanúskodik a gyorskorcsolyázó Ladányi Ernő hazatérését követő egyik első nyilatkozata is.

„Mi voltunk a szegény rokonok, rengeteg ennivalót kaptunk és az a gyanúm, hogy az ebédlő ablakán nézték is a gazdag üdülők az »etetést«. Talán élvezték a dolgot. De mi formában is voltunk. Egy délután uzsonnát adott a város. A két Gergely-fivér (jégkorongozók – a szerk.), Vajda Péter (alpesi síző – a szerk.) és én ültünk egy asztalnál. A pincérek kifáradtak, amíg jóllaktunk. Világrekordot állítottunk fel.”

Ladányit amúgy bizonyos források az érmesek között említik, mivel kétségtelen, hogy 500 méteren a második, 1000 méteren pedig a harmadik legjobb időt futotta. Csakhogy St. Moritzban kizárólag a négytávú összetettben hirdettek végeredményt, az egyes távokon nem, így a „részsikerek” csupán előkelő helyezési számot értek, érmet nem. Főleg azért nem, mert 1500 méteren bukott, s csak a 13. helyen ért célba, 5000 méteren pedig a hetedik legjobb időre volt képes, s így az összetettben is ebben a pozícióban zárt. Nem csoda, hogy a magyarok közül talán egyedüliként elég lesújtó véleménye volt a svájci szervezésről. „ St. Moritzban nem tudtak pályát, rendes pályát csinálni. Pocsék volt! Az indítás nem pisztollyal történt, hanem kijelentették: »Jos!« A futamok után percekig számítgatták az időket.”

Mindegyik más sportágban viszont a magyar részvétel egyet jelentett a magyar éremszerzéssel is. Műkorcsolyában mindhárom versenyszámban dobogós helyet szereztek honfitársaink, Kertész Ferenc az erős kötelezője után a lendületét vesztett kűrnek „köszönhette” a második helyét, a térdén vastag kötéssel futó, emiatt bizonytalankodó és a kűrben el is eső Imrédy Magda produkciójában nem volt több. Kettejük közös „munkája”, a páros viszont a szakértők szerint aranyat érdemelt volna – ehhez képest a verseny másnapján kihirdetett eredmény „csak” a második helyre hozta a magyar duót.

Alpesi sízőink bezzeg alaposan felülmúlták a várakozásokat!

„A férfi lesiklás eredménye általános meglepetést keltett – írta Gedényi Mihály. – A 106 induló között volt néhány európai nagyágyú, akik erősen lemaradtak. A németek megijedtek a szép napsütéses reggeltől és azt gondolván, hogy ragadós lesz a hó, grafittal kenték be talpaikat. Ennek következtében azután szemmel láthatólag lassúk voltak és a helyezéseknél is nagyon hátraszorultak.”  Csík Imre ugyanakkor „általános feltűnést keltett belemenős, hajrás stílusával, amely a legjobbakkal teszi egyenrangúvá” – lelkendezett a verseny másnapján megjelenő Nemzeti Sport a magyar lesikló bronzérméről beszámolva. De szenzációszámba mentek a Szapáryak műlesiklásban elért harmadik helyezései is, Szapáry Marianne grófnő és Szapáry László gróf is német és osztrák versenyzők mögött zárt a dobogó harmadik fokán.

De a St. Moritz-i 4. téli nemzetközi egyetemi játékok legnagyobb sikerét akkor is a jégkorongozók érték el, akik az 1933-ban (az olaszországi Bardonecchiában) elért sikerüket megismételve címet védtek a svájci városban, igazolva az újrázást reális forgatókönyvként felvázoló szakvezetők várakozását.

Pedig a férfi jégkorongtorna rémálomszerűen kezdődött, a címvédő 3:0-s sima vereséget szenvedett Csehszlovákiától. „A mérkőzés kásás, olvadozó jégen folyt le, és a magyar csapat az újonnan érkezett játékosokkal kiegészítve, kissé mereven és szív nélkül játszott – kereste a fiaskó okait a „mindent látó” Gedényi Mihály. – Az egész meccs alatt mintha minden összeesküdött volna ellenünk. A passzok nem sikerültek, a jég mind rosszabb lett, és a lélek, a szív mind kisebb mértékben dolgozott a csapatban.”

Innentől viszont más fokozatba kapcsolt az együttes. Olaszországot 1:0-ra, a letteket 4:0-ra, Franciaország válogatottját pedig 5:0-ra lépte le, így az utolsó játéknapon a házigazda Svájc ellen az első hely volt a tét. A mérkőzést napsütésben, de mínusz 22 fokos hidegben kezdte a két csapat. A magyarok így álltak fel: Hircsák – Fenessy, Bliszner – Jeney, Miklós, Gergely II.

A csapat balszélsője, Gergely II András (ikertestvére, Gergely I László ugyancsak a csapat tagja volt) azt mondta a Nemzeti Sport újságírójának, „majd lefagyott a fülünk, mire a közeli stadionba megérkeztünk.” A döntő első két harmada nem hozott gólt, a harmadik viszont kettőt is. Előbb a svájci Keller kézzel beütött gólját adta meg a játékvezető, hogy aztán három perccel a lefújás előtt Háray kiegyenlítsen. A „meghosszabbításban” aztán már csak magyar botról kerül kapuba a korong: Jeney, Miklós és Gergely II góljaival alakul ki a 4:1-es magyar győzelem, s ezzel az újbóli magyar hokidiadal.

Emlékeztető
4. TÉLI NEMZETKÖZI EGYETEMI JÁTÉKOK
1935. február 4–10., St. Moritz
A magyarok dobogós helyezései
Aranyérmes: férfi jégkorong-válogatott
Ezüstérmes: Kertész Ferenc (műkorcsolya, férfi egyéni), Imrédy Magda, Kertész Ferenc (műkorcsolya, páros)
Bronzérmes: Csík Imre (alpesi sí, férfi­lesiklás), Szapáry László (alpesi sí, férfi műlesiklás), Szapáry Marianne (alpesi sí, női műlesiklás), Imrédy Magda (műkorcsolya, női egyéni)