Búcsúképek

Javában zajlik a felkészülés az új szezonra, két tötyi-mötyi edzőmeccset is letudott már a csapat, az eredményeket ki-ki értékelje belátása szerint. Viszont valami most más, mint a mögöttünk hagyott szűk 20 évben, nem mondom, hogy rosszabb, mindenesetre furcsa, hogy most először nincs ott a kerettel... Igen, Ő bizony.Javában zajlik a felkészülés az új szezonra, két tötyi-mötyi edzőmeccset is letudott már a csapat, az eredményeket ki-ki értékelje belátása szerint. Viszont valami most más, mint a mögöttünk hagyott szűk 20 évben, nem mondom, hogy rosszabb, mindenesetre furcsa, hogy most először nincs ott a kerettel... Igen, Ő bizony.

Szögre akasztotta. Annyi nagy csata után végleg elköszönt. Talán kicsit később, mint kellett volna, de ez most nem lényeges. Most már nem. Visszavonulásával végérvényesen, visszavonhatatlanul beköszöntött az új korszak a csapatnál, mi azonban még néhány szóval emlékezzünk meg az Inter történetének egyik legnagyobb alakjáról, de most egy kicsit más szemszögű méltatással, mint amit Viridis kolléga írt szűk két éve.

Mindig furcsa belegondolni, de ez az ember már taknyos koromban (amikor elkezdtem belefolyni a futball világába) is túl volt több száz meccsen, nagy győzelmen, kudarcon, már ekkor is szinte mindent átélt, ami egy átlag futballista karrierjébe beleférhet. Persze ő nem az. Mindig szerette volna annak mutatni magát, de mind az Inter-, mind a semleges, s mind az ellenszurkolók (és természetesen utóbbi a legnagyobb szó) körében olyan népszerűségnek örvendett/örvend, amilyet egy hétköznapi emberke sosem tudna kivívni magának.

De mitől is lett ő az, aki?

Amikor a 2000-es évek elején elkezdett kialakulni a szurkolói identitásom, és kék-fekete érzelmű lettem, még Ronaldo volt számomra a numero uno, ő volt az egyik oka is annak, hogy ezt a csapatot "választottam" - azóta természetesen megváltozott a véleményem a Dagiról, a hangsúly a MÉG szócskán volt. Ahogy a Sport1-en végre nyomon tudtam követni a meccseket, rögtön feltűnt a 4-es mezben szaladgáló emberke (jó, ez azért nem egy nagy dolog valóban), akit addig csak oly kevésszer láthattam játszani, és nagyjából fél év alatt teljesen szerelmes lettem belé. Mármint a játékába. Lehet perverzió egy jobb oldali védőt/középpályást "választani" kedvencemül, de ez érzelmi alapon működik, nem tehettem ellene semmit - de nem is akartam.

Nagyjából 13 évig figyelhettem a mozdulatait, (számomra) csodás technikai tudását, ütemérzékét, szerelőkészségét és elegancáját, nehéz kiválasztani néhány mozzanatot, ami konkrétan megmaradt bennem... Persze ha megerőltetem magam, kettőt mindenképp ki tudok magamból sajtolni, naná, hogy mindkettőt a legendás Triplete-szezonból - hozzáteszem, sajnos van egy kisebbség, ami ezt is elfelejtette neki, mondván, hogy már ahhoz az idényhez sem volt sok köze. Hát dehogynem.

1.: A Dinamo Kijev elleni fantasztikus feltámadás megteremtette a lehetőséget a továbbjutásra a BL-csoportból, de ehhez kizárólag a győzelem volt elfogadható az utolsó fordulóban Kazany ellen. Az első, lelki görcsöt feloldó gólban hárman voltak benne: Balotelli, Eto'o és Zanetti, aki itt épp a bal oldalon szólózott.

2.: A BL-döntő előtt még egy kötelező, ám annál nehezebb házi feladat várt ránk Sienában, ahova úgy mentünk (Pazzini pár fordulóval azelőtti duplájának köszönhetően), hogy győzelem esetén miénk a Scudetto. Volt egy kis szenvedés, a toszkánok szívták magukat, aztán egyszer csak gondolt egyet Capitano, és elindult... Bajnoki címet érő gólpassz lett a vége, sosem felejtem el ezt a szimbolikus pillanatot.

A sok szép emlék közül számomra ez a kettő az, amit álmomból felkeltve is vissza tudok idézni, de a teljesség igénye nélkül ilyenek is eszembe jutnak azért: a 30-as évei közepén járva futóversenyt nyert a csúcsformában játszó Kakával szemben, győztes gólt lőtt a Roma ellen, semlegesítette Messit, gólt szerzett a Klubvilágbajnokság elődöntőjében plusz a megismételhetetlen és megszámlálhatatlan Zanetti-szólók, amiből az utolsót a Lazio ellen mutatta be néhány hete.

Talán az lett volna a legfelemelőbb, ha 2010-ben, az összes trófeával a kezében vonul vissza, de legkésőbb egy évvel ezt követően, az eleddig utolsó kupagyőzelmünkkor. Persze akkor még nem sejthette, hogy az Internazionale ilyen lejtmenetbe kezd, de ahogy feljebb említettem, ennek már nincs jelentősége, főleg abból a szempontból, milyen nagyság is ő emberi és futballista oldaláról egyaránt.

Pupi néhány hete már a menedzsmentben, alelnökként tehet azért, hogy legalább olyan szép legyen a csapat jövője, mint amilyen karriert ő megélt. Ha feleannyit meg tud tenni, mint amit a pályán mutatott, akkor rajta már biztosan nem múlt semmi.