BALTIMORE RAVENS (13–6)

Túlzás lenne azt állítani, hogy minden meseszerűen alakult a Hollók számára a szezon során, és hogy végül a papírformát igazolva jutottak be a Super Bowlba.

Pedig a kiindulási állapot nem volt éppen rossz. Mert nézzük csak, miért is nem jutott tavaly nagydöntőbe az 1996-os alapítású együttes? Azért, mert Lee Evans kezéből Sterling Moore kiimádkozta a labdát a célzónában, majd mert az utolsó másodpercekben a hosszabbításhoz szükséges alig 32 yardos mezőnygólt valószerűtlenül kihagyta Billy Cundiff, így a New England-iek jutottak tovább. Bővebben az akkori mérkőzésről ide kattintva olvashat!

Ráadásul az áprilisi játékosbörze sem sikeredett rosszul, Courtney Upshaw (szélső linebacker) ugyan akkora hatást nem tudott kifejteni a játékra, mint remélték – illetve ez csak félig jogos, mert futás ellen nagyon hasznos volt, csak az irányító siettetése hagy maga mögött kivetni valót a részéről, az viszont rendesen –, mellette pedig a szezon során minden mérkőzésen kezdő Kelechi Osemele (támadófalember) és az alapszakaszban 532, a rájátszásban 169 yardot futó Bernard Pierce (running back) is hatékony szereplőjévé tudott válni a csapatnak. Emellett a csapat fontos játékosait hosszú távra magához láncolt, új szerződést kapott Ray Rice, Matt Birk, Bernard Pollard és Lardarius Webb is.

De volt azért árnyoldal is persze, a védelem hangadói (Ray Lewis, Ed Reed) korántsem zsenge életkorához plusz egy érkezett a szezon elejére, és a napjaink legfontosabb posztjának tekinthető irányító poszton sem látszott a szükséges fejlődés (Joe Flacco). Aztán a draft után nem sokkal kiderült, az előző alapszakasz legjobb védőjének megválasztott Terrell Suggs (szélső linebacker) kosarazás közben (ezt később speciel cáfolta) elszakította Achilles-ínát, hosszú időre kiejtve ezzel magát a küzdelemből.

Ennek ellenére káprázatos rajtot vettek a „lilák", kiütötték a később szintén rájátszásba jutó csoportrivális Cincinnati Bengalst (44–13), majd egy fordulatos mérkőzésen Michael Vick kései touchdownja következtében ugyan alulmaradtak a „zöld sasok" ellen (23–24) – na most, hogy a Philadelphia Eagles 3–1-es kezdése után mekkora leolvadást vitt véghez, az egy másik cikk témája volt korábban –, de a New England Patriots elleni alapszakaszmérkőzésen, stílszerűen egy utolsó másodperces mezőnygóllal (immár Justin Tucker próbálkozhatott a kivágott Cundiff helyett), összejött a reváns (31–30 – itt is tekintsük el a tartalék-játékvezetők nem túl erős teljesítményétől), amelyet a Cleveland és a Kansas City elleni kevésbé fényes, de ugyanannyit érő győzelem követte.

Szép és jó volt minden, amíg nem jött a Dallas Cowboys elleni hatodik fordulóbeli összecsapás. Igaz ugyan, hogy a sok csavart magába foglaló mérkőzés végén sem Tony Romo Dez Bryantnek irányzott kétpontos játéka, sem a sikeres onside kick utáni 51 yardos Dan Bailey mezőnygólkísérlet nem volt eredményes, ennek következtében pedig kitartott a Ravens sovány előnye (31–29), a baltimore-i védelem további vezéráldozatokat szenvedett el. Egész szezonra kidől a liga egyik legjobb cornerbackje, Lardarius Webb, és mellette a legenda, Ray Lewis is tricepszszakadást szenvedett, amely után úgy tűnt, hogy a szezonjának bizonyosan, de még valószínűleg a karrierjének is vége.

A repülőrajtot vevő (11–1-gyel indító) Houston Texans kíméletlenül kihasználta a Hollók számára kedvezőtlenül alakuló helyzetet (13–43), de a „szárnyasok" ettől nem hogy megtörtek, hanem sorozatban négy sikert arattak, a harmadikat a nagy rivális Pittsburgh Steelers otthonában – igaz, a „kohászoknál" Ben Roethlisberger volt maródi –, az utolsót pedig egészen lehetetlen mérkőzésalakulás mellett San Diegóban (nem is a 0–10-ről fordítás, hanem a 4. és 29-re (!) sikeresen végrehajtott Ray Rice menekülés volt egészen hihetetlen, hogy aztán a hosszabbításban felül kerekedjen a Ravens), így aztán 9–2-re módosították mérlegük, és az Amerikai konferencia egyik nagy esélyeseként kellett velük számolni.

Aztán jött az újabb fordulat. A még mindig Big Bent nélkülöző (a sors furcsa fintora, hogy bár az egész szezonban összesen három mérkőzést hagyott ki, ebből kettő is a legnagyobb csoportrangadó volt) Pittsburgh egy nagyszerű utolsó negyednek, és Shaun Suisham utolsó másodperces mezőnygóljának köszönhetően idegenben visszavágott a hazai vereségéért (20–23). Ezt ráadásul újabb két zakó követte, előbb a rendes játékidő utolsó támadássorozata közben Robert Griffin III-t elveszítő Washington Redskins ellen Kirk Cousins utolsó perces TD-jével, valamint sikeres kétpontos kísérletével hosszabbításra szorultak, hogy ott Kai Forbath mezőnygólja után kikapjanak (28–31), majd otthon kaptak egy óriási maflást a Denver Broncostól – Peyton Manningék a 3. játékrész végére már 31–3-ra vezettek, végül „csak" 34–17-re nyertek, és a nem is olyan rég még jól festő mérleg hirtelen 9–5-re csúfult, és még a rájátszás is veszélybe került.

Ráadásul jött a címvédő New York Giants, amely már hagyományosan brutálisan erős, ha az életéért kell küzdenie – két rosszabb mérkőzés után 38–10-re kiütötte például a Green Bay Packerst, ráadásul egy körrel korábban az Atlanta Falcons otthonában rendkívül nagy pofonban szaladt bele (0–34), így mindenképpen győzelemre volt szüksége a Ravens ellen. Csak, hogy ez a magyar idő szerint december 24-re átnyúló mérkőzésen egy cseppet sem érdekelte Rice-ékat, és gyakorlatilag tükörsima győzelmet arattak (Pierce és Rice összesen 230 yardot futott, Flacco 309-et passzolt ez akkor korántsem elitnek kinéző Giants-védelem ellen, és végül 33–14-re nyertek, és kiharcolták a rájátszást.

Az utolsó fordulóra ráadásul az időközben felépülő Lewist is benevezték – de be nem vetették – már a marylandiek a gyakorlatilag pihenőhétté silányuló Cincinnati elleni csoportmérkőzésen, amelyen már a vereség sem változtatott azon a tényen, hogy a 4. kiemelést szerzik meg.

Az Indianapolis Colts elleni wild card-mérkőzés előtt ráadásul egyfajta érzelmi pluszként a kiváló linebacker bejelentette, a szezon végeztével visszavonul a játéktól, így minden mérkőzésére úgy készült innentől, mint a lehetséges utolsóra. A Csikók elleni érzelmek háborúját végül meglehetősen simán hozta a Ravens (24–9), de következhetett a sorozatban 11 mérkőzést sikerrel abszolváló Denver elleni újrázás, ráadásul egy mérföld magasan, idegenben.

A mérkőzés előtt a helyiek megemlékeztek a nagy Ray Lewis-búcsúztató partyról ugyan, helyette azonban Peyton Manningék jártak pórul – egy igazi klasszikus mérkőzésen. Volt itt minden, szinte csak az nem, amire az ember számított. Mindkét félidőt óriási Trindon Holliday által visszahordott TD-vel kezdte a Broncos, hogy mindkettőt (a rájátszás során mondjuk ki nyugodtan, elit formában teljesítő) Joe Flacco utolsó perces nagy TD-passzai zárják. Volt itt közben persze még sok más, mi szem-szájnak ingere, csak éppen a két jó védelem miatt várt alacsony pontszám nem akart összejönni. Champ Baileyt, a liga elmúlt bő évtizedének egyik, ha nem a legjobb védőjét Torrey Smith olyan szinten, és annyiszor verte tropára, hogy az egészen félelmetes volt – ezekből jött egy 59 és egy 32 yardos TD-elkapás is, de volt még pár játék, amikor csak a passz pontatlansága nem eredményezett újabb hatpontosokat, az aznap az év irányítójának megválasztott Peyton Manning rögvest egy eladott labdával nyitott, amelyből a Ravens egyből pontokat is szerzett, de összesen három TD-passzt kiosztva gyakorlatilag végig kontrollálta a találkozó alakulását. Azt mondjuk aligha kalkulálták bele a denveriek, hogy Flacco fél perccel a vége előtt 70 yardos TD-passzt ad a liga egyik legjobb védelme ellen, amikor annak már csak az volt a dolga az utolsó 69 másodpercben, hogy ne engedjen nagy játékot...

Mégis „meccsben tartották" a hazaiak a Hollókat, és hiába a magaslati levegő, a korosodó védelem, amely az alapszakaszban kifejezetten középszerűnek hatott, egyszerűen nem akart elfáradni. Az első hosszabbítás vége előtt egy perccel aztán Manning ismét eladta a labdát, és a végén dupla ráadásban lezáruló összecsapás utolsó momentumaként Tucker 47 yardról a konferenciadöntőbe lőtte övéit (38–35).

Hogy ott aztán megismételje magát a történelem, hiszen a Patriots nagyszerűen használta ki, hogy kezére játszottak a dolgok, és viszonylag könnyedén masírozott el eddig, ráadásul hazai pályán fogadhatta a Ravenst – persze a Hazafiak is beharangozták a nagy Ray Lewis búcsúztatót, de azért a bostoniak korrektül elismerték később a bukásukat. Az első félidőben aztán a Hollók gyakorlatilag egy darab épkézláb támadósorozatot tudtak végigvinni, abból viszont TD-t szereztek, így hiába volt nagy fölényben a New England, szoros volt a félidő (7–13). A második elején a Patriots a találkozó során ötödször jutott el legalább a baltimore-i 35 yardosig, azonban a nagy szél miatt talán védhető módon kétszer is Meskó Zoltán kezébe adta a labdát Bill Belichick vezetőedző, hogy mezőnygólkísérlet helyett punt következzen.

Innentől pedig a Baltimore élt a sorozatosan felkínált lehetőségekkel, és a második félidőre megtáltosodó Flacco vezérletével egyből fordítottak, majd a negyedik negyed első játéka után már 21–13-ra vezettek. A Patriots támadójátéka teljesen szétesni látszott, de Stevan Ridley futásaiban volt még lehetőség, míg Bernard Pollarddal nem ütközött olyan szerencsétlenül, hogy még a labdát is elhagyja. Ezt egyből büntette a Flacco, Anquan Boldin kettős egy újabb TD-vel, innentől pedig a Hazafiak már csak szenvedtek, aminek eredménye egy kihasználatlanul hagyott kedvező mezőnypozíció (4. és 4-re 19 yardon megakadt a támadás), majd két interception (egy felpattanó labda a baltimore-i vörös zónán belül, majd egy semmiről nem döntő célzóna belüli labdaelfogás) lett a hajrában (13–28).

Most tehát ott tartunk, hogy Ray Lewis visszavonulását sokadszorra is elhalasztották, a Super Bowl viszont biztos, hogy lezárja a klasszis pályafutását – a linebackerlegendáról hétfőn külön anyaggal jelentkezünk. Fogódzó van rendesen a Hollók szurkolóinak, hogy mást ne mondjuk, John Harbaugh vezetőedző 6–0-ra áll csapataival a pihenőheteket követően, márpedig a Super Bowl előtti vasárnapig nem voltak érdekeltek a marylandiek...

 

SAN FRANCISCO 49ERS (13–4–1)

Ki ne tudná, hogy ezt az együttest is egy Harbaugh, Jim irányítja – méghozzá eléggé ügyesen. Az a Jim Harbaugh, aki ellen Ray Lewis pályafutása első sackjét szerezte... A további statisztikai érdekességeket ehelyütt nem taglaljuk tovább, helyette majd a szezon során vezetett sorozatunk, a Yardról yardra a vörös zónában szerdai speciális részében foglalkozunk, és az edzőtestvérekkel sem foglalkozunk most bővebben, helyette majd vasárnap olvashatnak nagy portrét a fivérekről.

Az első hasonlóság a két csapat között máris szembetűnő, hiszen a 49ers, csak úgy, mint a Ravens, egy szezonnal korábban is eljutott a főcsoportdöntőig, ahol hasonlóan szoros/peches körülmények között maradt alul a későbbi bajnok New York Giantscel szemben (zárójeles megjegyzés, hogy az esélyegyenlőségi törekvések ellenére tehát három csapat is a legjobb négy között végzett két egymást követő évben). Akkor Kyle Williams ejtette el kétszer is a disznóbőrt a punt utáni visszahordásnál, előbb a 4. negyedben, amelynek következtében TD-re váltotta a kedvező mezőnypozíciót a New York-i csapat, majd a hosszabbításban ismét, amely után jött Lawrence Tynes győztes mezőnygólja (17–20).
Bővebben az akkori mérkőzésről ide kattintva olvashat!

Jim Harbaugh 2011-es kinevezésénél nem rossz alapanyagot kapott kézhez, de a sok tehetség mégsem tudott előtte csapatként funkcionálni, és mindössze hat sikert aratva a 7. legrosszabb mérleggel zárta a 2010-es alapszakaszt. Az 1/7-tel megszerezték aztán a Missouri egyetem kiváló passzsiettetőjét, Aldon Smitht – aki kihasználva azt, hogy előtte a liga egyik legjobb 3–4-es defensive endje, Justin Smith játszik, két szezon alatt 33.5 sacket mutatott be az irányítókon, ezzel pedig átadta a múltnak Reggie White korábbi rekordját (ő tartotta az első két szezon alatt bemutatott legtöbb sack számát 31-gyel) –, ezzel tovább erősítették az addig is kiváló védelmet, és egycsapásra a liga egyik legjobb alakulatává avanzsált az egység. Ugyanebben az évben jött aztán még Colin Kaepernick is, aki a mostani szezon közepén beállva egészen új lehetőségeket adott, és Bruce Miller is, aki az egyik legjobb fullbacké fejlődött rövid profi pályafutása során.

Alapjában véve erős együttes volt tehát San Franciscóban, így az is belefért, hogy a 2012-es drafton gyengén teljesítsenek. Gyakorlatilag két épkézláb embert húztak be, A. J. Jenkinst pedig általános vélekedés szerint minimum egy, de inkább két körrel hamarabb, valós tudásánál az 1/30-as választási joggal. Hogy mennyire nem vált be, azt jól mutatja, hogy bár az egész szezon során egészségügyi problémái nem voltak, mindössze 3 meccsen játszott, összesen 37 játékban vett részt és csak egy passz szállt az irányába, azt pedig elejtette. Az egyetemi szinten sztárnak számító, de kissé alulméretezett LaMichael James ezzel szemben legalább az alapszakasz utolsó négy mérkőzésén szóhoz jutott (miután a szezon előtt szerződtetett Brandon Jacobs kifúrta magát a csapatból), és mutatott azért életjeleket, majd a rájátszás két mérkőzésén nagyszerű 6.9 yardos átlaggal futott, igaz, összesen 8 alkalommal, így azért torzul a kép.

A szezon előtt érkezett még az együtteshez Mario Manningham (42/449) és Randy Moss (28/434) elkapóposztra, igazán kiemelkedően azonban egyikük sem szerepelt, így a passzok zöme ismét Michael Crabtree-re és Vernon Davisre hárult. Előbbi játékára rendkívül pozitívan hatott az irányítócsere, utóbbiéra kevésbé, de ne szaladjunk ennyire előre.

A nagyszerű futójátéka által előrehajtott 49ers szezonja is óriási győzelemmel kezdődött, bár a különbség nem mutatja (30–22), de magabiztosan fektette két vállra az igencsak erős Green Bay Packerst, ráadásul annak saját közönsége előtt. Az előző szezon egyik meglepetéscsapataként szereplő Detroit Lions elleni újabb siker után a Nemzeti konferencia Északi divíziójának harmadik képviselője ellen váratlan vereséget szenvedett, a később az idény kellemes színfoltjaként rájátszásba jutó Minnesota Vikings otthonában (24–13).

Az AFC keleti csoportja elleni két mérkőzés azonban ismét a helyére zökkentette az együttest, Frank Gore-éknak jó szerivel meg sem kellett izzadniuk a New York Jets (34–0) és a Buffalo Bills (45–3) ellen, majd a 49ersnek is megadatott a revánslehetőség, a New York Giants elleni újabb hazai mérkőzés azonban ezúttal sokkal simább lett, a címvédő úgy lépte le Alex Smithéket, hogy Eli Manningnek gyakorlatilag nem is kellett hozzáadnia semmit (3–24).

A Seattle Seahawks elleni védelmi rangadó behúzása után (13–6) a jól kezdő (4–0), majd óriási összeomlást bemutató (5–11) Arizona Cardinals elleni csoportmérkőzést is megnyerték a San Franciscó-iak (24–6), a pihenőhét után azonban jött a meglepetés, négy év után ismét döntetlen született egy mérkőzésen az NFL-ben, a St. Louis Rams ellen nem jött össze az újabb siker (24–24).

Ekkor jött a fordulat, a szezon során több mint 70 százalékos pontossággal (ez egészen kiváló mutató) dobáló Alex Smith a Chicago Bears ellen agyrázkódása miatt nem léphetett pályára, így helyette a Rams elleni mérkőzés során a sérülés következtében már bevetett Colin Kaepernick került a kezdőcsapatba.

Hogy aztán onnantól kezdve ne is kerüljön ki onnan. A Bears védelme nem tudott mit kezdeni a fiatal irányítóval, első kezdő mérkőzésén 23 passzából 16 jó volt, 243 yardot haladt ebből a 49ers, és két TD-passzt is kiosztott, a brutális védelem pedig megfojtotta – Aldon Smith például egymaga 5.5 sacket ért el – a szintén csereirányítóval felálló (Jason Campbell) Medvéket (32–7).

A New Orleans legyőzése (31–21) után az elkapás nélkül záró Vernon Davis hangot adott nemtetszésének, és kiállt a kispadra szoruló Alex Smith mellett, innentől kezdve pedig az alapszakasz utolsó öt mérkőzésén összesen hat passzt kapott Kaepernicktől, amelyekből összesen 61 yardot szerzett...

Igencsak jól járt viszont a cserével Michael Crabtree, aki ugyanebben az időszakban 35 átadásból 538 yardot, és 4 TD-t tett a közösbe, miután az első tizenegyen összesen 567/5 volt a két szám az esetében.

A St. Louis valamit nagyon megérzett a 49ers elleni játékban, mert nagy meglepetésre az idegenbeli iksz után otthon legyőzte a riválisát. Mondjuk ezen sem sokon múlott a döntetlen, a hosszabbítás vége előtt 26 másodperccel Greg Zuerlein újoncrúgó 54 yardos mezőnygóljával diadalmaskodott a Rams (13–16).

Az AFC keleti csoportja ellen azonban továbbra is ment a csapatnak, a Miami Dolphins ellen magabiztosan nyert (27–13), a New England otthonában pedig a 3. negyed elejére pedig kiütötte a Patriotsot. A kedvezőtlen időjárási körülmények között számos labdaelejtéssel tarkította találkozón azonban Bradyék egészen hihetetlen módon visszakapaszkodtak (31–31), hogy aztán végül mégis elbukjanak (34–41).

A rájátszás ekkor már nem forgott veszélyben, de így is megrendítő erejű volt az a csapás, amelyet az ihletett formába kerülő (három mérkőzés alatt 150 pontot berámoló) Seattle Seahawkstól kaptak Kaepernickék (13–42), az utolsó fordulóban aztán a Green Bay minnesotai vereségével, és a 49ers Arizona elleni sikerével (27–13) mégiscsak megszerezte a pihenőhetet az együttes.

A wild card-kör kihagyása után a Vikingsnak visszavágó Packers érkezett a Candlestick Parkba, és bár az első negyed után a „sajtfejűek" vezettek még, Kaepernick brutális mérkőzése után nem sikerült a reváns nekik (45–31). Az ifjú irányító a mérkőzés eleji interceptionje után 2 TD-passzt adott, másik kettőt ő maga futott meg, és összesen 444 yarddal terhelte meg a Green Bay védelmét (263-at passzolt, 181-et futott, ez utóbbi pedig az irányítórekord a rájátszásban).

Jöhetett a főcsoportdöntő az Atlanta Falcons ellen. Az ellen a Falcons ellen, amely 20–0-ról és 27–7-ről előbb elbukta (27–28), majd végül az utolsó percben mégis megnyerte a Seahawks elleni elődöntőt (30–28). Hogy ezt miért emeljük ki, az hamarosan látható lesz.

A találkozó elején az elképesztő mérkőzést játszó (már az első negyedben 100 elkapott yardot szerző) Julio Jones két TD-jével és Matt Bryant közeli mezőnygóljával 17–0-ra elléptek a Sólymok, és a védelem Kaepernicket sem engedte fickándozni. LaMichael James futott hatpontosával azonban megtört a jég, majd az újra megtalált (5 elkapásból 106 yardot szerző) Vernon Davis TD-jével ismét mérkőzésben voltak a vendégek (14–17). Tony Gonzalez félidő végi pontszerzésére a fordulást követően Frank Gore felelt (21–24), az egyenlítés azonban nem jött össze, miután a szezont NFL-rekordot jelentő 63 yardos mezőnygóllal kezdő, majd szép lassan az egyik legrosszabb pontosságot felmutató David Akers 38 yardról a kapufát találta el.

Az utolsó negyedben Gore újabb futásával így is fordított a nagy hátrány ellenére a 49ers, és a Falconsnak másodjára már nem sikerült az újabb felállás vert helyzetből, így a San Franciscó-aik jutottak be a Super Bowlba (28–24).

A hatodik alkalommal. Eddig mind az öt döntőjüket megnyerték...