Super Bowl-felvezetőnket ide kattintva követheti nyomon!

Az Aranylabda-gálával párhuzamban állítva, nagyjából olyan esélyekkel rendelkezik J. J. Watt, mint Manuel Neuer. Posztja vitathatatlanul legjobb játékosa volt, sőt, további pozícióban (söprögető illetve a támadásban tight end) is villogott. Gyakorlatilag többet nem lehetett kérni a szezon során. Illetve picit sarkít a példa, hiszen, míg Neuert erősítette a német válogatott világbajnoki címe, addig Wattot éppen az vetheti vissza, hogy a tavaly még 1/1-es (vagyis legrosszabb) Houston idén éppen hogy, de lecsúszott a rájátszásról.

Márpedig playoffról lecsúszó játékosnak még akkor sem szokták adni a díjat, ha épp 5000 yard felett passzol egy idényben, továbbá védőt 1986 óta nem választottak. Kétségünk ne legyen felőle, ezúttal sem fognak. Illetve van persze egy olyan megközelítés is, hogy ha egy csapat vezérigazgatói lennénk, kivel kezdenénk a csapatépítést, egy bármilyen jó védővel, vagy egy franchise irányítóval. És a kérdés itt már el is dőlt. Persze, ez nem jelenti azt, hogy mi nálunk sem nyerhet Watt...

Legértékesebb játékos (MVP): Aaron Rodgers (Green Bay) és J. J. Watt (Houston)

Mert, hogy nyer is! Még, ha ilyen formában is... Egyszerűen nem lehet egyik klasszist sem olyan szinten ignorálni, hogy ne kapja meg az elismerést (mármint nálunk). Kezdjük Rodgersszel, aki vitathatatlanul a legjobb irányító jelenleg a ligában. Persze, a yardokat nem termeli olyan üzemi mennyiségben, mint Drew Brees (mondjuk kísérletenkénti 8.4 yardos átlaga a második legmagasabb a ligában), nem adott annyi TD-passzt, mint az első Andrew Luck (40, Rodgers „csak” 38, igaz 96-tal kevesebb kísérletből), de a legalább 300 passzkísérlettel rendelkezők közül (neki 520 volt) nála kevesebbszer senki nem dobott interceptiont (5) és 112.2-es irányítómutatójánál csupán egy jobb volt. De nem is ez az, ami kiemeli a többiek közül, hanem egyrészt az a képesség, hogy az alapszakasz során (hiszen ezt díjazzák) magától értetődőnek tűnt, hogy ha meg kell oldani egy helyzetet, akkor megteszi, ha éppen nincs megfelelő célpontja, akkor akár futva is. De még sokkal inkább egyértelművé teszi az utolsó alapszakaszbeli meccs. A Detroit ellen a csoportgyőzelem és a pihenőhét volt a tét, a Packers 14–0-s vezetésénél Rodgers megsérült, be kellett vinni az öltözőbe. A Lions egyenlített a Matt Flynn vezette Green Bay ellen (14–14), majd visszajött Rodgers, és onnantól kezdve nem volt már kérdés (30–20).

Az év legjobb támadója: Tony Romo (Dallas)

Hogy mi?! Igen, a Cowboys irányítójára esett a választás. Az elmúlt évekhez hasonlóan ezúttal sem kívántam ide tenni az MVP-t még egyszer. Persze, lehet mondani, hogy Romo könnyű helyzetben volt, hiszen a liga egyik legjobb fala védte, amely mögött DeMarco Murray toronymagasan a legtöbb yardot futotta a ligában, 1845-öt, akkor meg miért nem ő rá esett legalább a választás?! Talán könnyebb dolga volt emiatt társai többségénél a Washington ellen megsérülő (két gerinccsigolyájának tört le az oldalsó nyúlványa), de csak az Arizona elleni meccset kihagyó irányítónak az elmúlt évek utolsó meccsek kudarcai után sikerült bevezetnie messze nem kiemelkedő védelemmel bíró csapatát a rájátszásba, ő maga pedig kimagaslóan teljesített. 69.9 százalékos pontossága a legjobb volt a komplett mezőnyben, ahogyan 8.5 yardos kísérletenkénti átlaga és 113.2-es irányítómutatója is! Bár 34 TD-ja „csak” a negyedik legtöbb volt, ő Lucknál közel kétszázzal kevesebb passzból hozta ezt össze, emellé pedig csak 9 interception társult. Ritka, amikor az alapszakasz legjobb QB-mutatóját elérő játékosról szinte senki sem beszél, ezért lett ezúttal ő kiemelve.

További opciók: Andrew Luck (Indianapolis), DeMarco Murray (Dallas), Rob Gronkowski (New England)

Az év legjobb védője: J. J. Watt (Houston)

Ide sem, de hát ha egyszer ekkora a differencia – meg különben is, fentebb csak Rodgersről esett szó. Watt három éve a liga legjobb védője, bár tavaly ezt a címet a Houston pocsék szereplése miatt nem kapta meg. Ezúttal viszont nincs mese, ahogyan két éve, most is neki KELL kapnia a díjat. Vita nélkül. Csak pár apróság, amivel ez a jó értelemben vett „nemnormális” ember kiemelkedik a mezőnyből: a liga egyik legjobbja a futójáték megállításában, az irányító siettetésében és a passz elleni védekezésben is. Bár a posztja nem tipikusan a pass rusherek Mekkája, 3–4-es védőfalemberként mégis ő mondhatja el egyedül magáról a liga történetében, hogy karrierje során második alkalommal is átlépte a 20 sackes határt! A védőfalembereket tekintve ő rendelkezik a legtöbb szereléssel (78), sackkel (20.5), safetyvel (holtversenyben, eggyel), legtöbb kivédekezett passzal (11!) és visszaszerzett fumble-lel (5), a kiharcoltakat tekintve „csupán” a második (4). A sackek mellett összesen még 98 irányítózargatással (még szabályos megütés és siettetés), a második legmagasabb szám a komplett mezőnyben 66 – igaz, Michael Bennettnek csak hét sackje volt emellett... Totális védelmi dominanciája mellett ráadásul a pontszerzésekből is alaposan kivette a részét, volt fumble és interception utáni visszahordott touchdownja, emellett három elkapott TD-ja is van elkapóként.

A „ha Watt nem lenne” opciók: Von Miller (Denver), Justin Houston (Kansas City), Luke Kuechly (Carolina)

Az év legjobb újonc támadója: Odell Beckham Jr. (NY Giants)

A „ha Beckham nem lenne” opció: Jeremy Hill (Cincinnati), Zack Martin (Dallas)

Itt azért már nagyobb a lehetőség. Miután remekül élt a kezdeti limitált lehetőséggel, a hatodik fordulótól kezdve már alapembernek számított a liga egyik legkeményebb védőfalában. És nem lefelé lógott ki! A posztjához (belső védőfalember) képest kissé alulméretezett Donald az első öt meccsen 13 szerelést és csupán egy sacket tudott felmutatni statisztikai lapján, ezt követően azonban alaposan belehúzott az irányítók földbe döngölésébe is, 11 találkozón 35 szerelés és 8 sack volt már a mutatója. A futás megállításában már karrierje első évében is a liga legjobbjai közé emelkedett, az irányítók siettetésében pedig az év végére szintén az elithez zárkózott.

További opciók: C. J. Mosley (Baltimore), Khalil Mack (Oakland)
Ha nem csak a fél szezonban játszik: Chris Borland (San Francisco)

Az év visszatérő játékosa: Rob Gronkowski (New England)

Na de a kiemelkedő teljesítmények ellenére egy újabb díj, ahol még csak versenyről sem lehet szó. A győztes kiléte nagyjából ott eldőlt, hogy egészséges tudott maradni. Természetesen az év támadójánál is említett Rob Gronkowskiról van szó. Ami Watt a védőfalemberek között, az Gronkowski a célpontok között. A még mindig csak 25 éves tight end 54 elkapott TD-jánál pedig csupán három aktív poszttársa rendelkezik többel: a 34 éves Anotnio Gates 99-e még a távoli jövő zenéje lehet, de a 32 éves Jason Witten (57) és a 30 éves Vernon Davis (55) a jelenlegi termelékenységet figyelembe véve még 2015-ben Gronk mögé kerülhet. A teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a 28 éves Jimmy Graham öt év alatt szintén eljutott 51-ig. Igaz, neki ez 78 meccsen jött össze, a sérülésekkel rendre bajlódó Gronkowski pedig 65 alatt jutott el 54-ig.

De ez nem karrier-elismerés, szóval lássuk a szezont. A lábadozó tight endet az első négy fordulóban limitáltan használták (úgy látszik, ez díjazottjaink között visszatérő elem...), aztán azonban visszatért az igazi szörnyeteg, vele együtt pedig az addig finoman szólva szenvedő New England szárnyalni kezdett.

Az addig meccsenként 20 pontot szerző együttes az ötödik fordulótól kezdve 34.45 pontot átlagolt, 2–2-es kezdés után pedig 10–1-es mérleget hozott össze. Az első négy fordulóból átlagban 3.25 elkapást és 36.75 yardot tudott felmutatni, azt követően viszont 6.27 elkapás és 88.82 yard volt a mérleg.

Fontosságát jól jelzi, hogy az utolsó fordulóban a támadók közül még Tom Brady is kapott egy félidőt, míg Gronkowskit nem nevezték a Hazafiak az első kiemelés bebiztosítása után, nehogy felesleges kockázatot vállaljanak. Nélküle amúgy kilenc pontot szereztek az otthon kikapó Bradyék. 15 meccs is elég volt azonban hogy összehozza a legtöbb yardot (1124), touchdownt (holtversenyben, 12), legalább 20 yardos elkapást (19) és first downt (60) a posztját illetően. Ja, és amúgy nem csak elkapóként, hanem mostani vetélytársai zömétől eltérően blokkolóként is kiemelkedően teljesít...

A „ha Gronkowski nem lenne” opciók: Julio Jones (Atlanta), Von Miller (Denver), Jeremy Maclin (Philadelphia)

Az év legjobb edzője: Bruce Arians (Arizona)

További opciók: Jason Garrett (Dallas), Jim Caldwell (Detroit), Bill Belichick (New England), Pete Carroll (Seattle)

A valódi díjkiosztóra vasárnap hajnalban kerül sor, az eredményekről természetesen beszámolunk rögvest!