PITTSBURGH STEELERS

„A pittsburghi védelemnek nincs párja, az irányítója pedig meccsről meccsre jobban játszik. Már csak ezek miatt is erősebbnek tartom a Steelerst, nálam a Pittsburgh a favorit.” (Don Shula, az 1972-ben hibátlan idényt produkáló Miami edzője)

Út a Super Bowlig

Bár az előző idényben a Steelers lemaradt a rájátszásról, a 2010-es szezonnak ismét az egyik fő esélyesként vágott neki. A 2005-ös és 2008-as éved végén is bajnoki címet szerző Steelers számára nem úgy indult az idény, ahogy az a legideálisabb lett volna a szurkolók szemszögéből, hiszen a kezdő irányító Ben Roethlisbergert nemi erőszakkal vádolták, és bár vádat nem emeltek végül ellene, négymérkőzéses eltiltást kapott a ligától, míg az egyik legjobb elkapót, a két évvel ezelőtti nagydöntő MVP-jének megválasztott Santonio Holmest újabb balhéja miatt eltessékelték az együttestől, és egy ötödik körös draftjogért a New York Jetshez tette át székhelyét, ráadásul a kezdő támadó falember Willie Colont sérültlistára kellett tenni, így ebben a szezonban ő nem játszhatott.

Az edzői stáb, amely nagyjából teljesen változatlan maradt a korábbiakhoz képest, Byron Leftwich sérülése után a harmadik évét megkezdő Dennis Dixon kezébe adta a karmesteri pálcát, és bízott nagyszerű védelmében, valamint a Rashard Mendenhall vezette futójáték sikerességében.

Az első mérkőzésén Dixon kifejezetten jó játékot mutatott be (igaz, egy interception rondította statisztikáját), és végül a Steelers hosszabbításban, Mendenhall 50 yardos futott touchdownjával legyőzte a később az NFC bajnokaként záró Atlanta Falconst. A következő mérkőzésen aztán megsérült az ifjú irányító, és helyére Charlie Batch állt be, ám ketten összesen hoztak össze 43 yardot, a sackeket beleszámolva pedig mindössze 21 passzolt yarddal zárt a Pittsburgh, ennek ellenére magabiztos sikert aratott a Tennessee Titans felett. Az idény egyik meglepetéscsapata, a Tampa Bay Buccaneers ellen már a veterán qb (Batch) kezdett, adott is három TD-passzt két interception mellett, ebből kettőt a 3 elkapásból 100 yarddal záró, a szezonban Holmes helyén teljesen berobbanó Mike Wallace kapott el – persze nem elhanyagolható Mendenhall újabb kimagasló teljesítménye sem (143 yard).

Batch irányításával érkeztek el a Baltimore Ravens elleni mindig parázs presztízsrangadóra, és az utolsó percig még így is nyerésre álltak, ám Joe Flacco TJ Houshmandzadehnek adott 18 yardos TD-passzával 34 másodperccel a rendes játékidő vége előtt a Hollók fordítani tudtak, és megnyerték a találkozót.

A „Big Bent” nélkülöző négy találkozón tehát 3 siker mellett mindössze egy vereség rontotta a mérleget, azaz minden adva volt egy nagyszerű szezonhoz, azonban a nagyszerű defensive end, Aaron Smith hat mérkőzés után kivált, és bár helyét végig fenntartották számára a keretben, a Super Bowlon sem léphet pályára, majd egy összecsapással később a kezdő vak oldali tackle, Max Starks is egész idényét keresztül húzó sérülést szenvedett.

A sérülések ellenére a szoros összecsapásokon rendre felülkerekedő Steelers szépen menetelt a csoportgyőzelem irányába (a címvédő New Orleans Saints elleni idegenbeli zakó és a New England Patriots elleni hazai vereség – látva a Hazafiak ezt követő egészen parádés játékát – miatt sem kellett azért szégyenkezni).

A decemberi Ravens elleni visszavágón gyakorlatilag a divízió-elsőség volt a tét, és bár ezúttal a Baltimore várhatta kedvezőbb helyzetből a hajrát, valamivel több mint 3 perccel a vége előtt az év védőjének választott Troy Polamalu kiverte Flacco kezéből a labdát, újabb esélyt biztosítva a támadóknak, amellyel már éltek is, és Roethlisberger (akinek az orrát Haloti Ngata a mérkőzés elején eltörte) 9 yardos TD-passzával végül maguk javára fordították az eredményt (13–10) – ekkor a Hollóknak még volt egy esélyük, azonban a kockázatos 49 yardos mezőnygólkísérlet helyett 4 és 2-re is nekimentek, amelyet kivédekezett a Steelers, véget vetve a találkozónak.

A hátralévő mérkőzéseken James Harrisonék hozták a kötelező győzelmeket, a New York Jetstől elszenvedett otthoni vereség már nem döntött semmiről, így végül az AFC 2. kiemeltjeként bejutottak a rájátszásba.

Ott az első körben így pihenhettek, majd ismét a fő rivális Baltimore Ravens következett, és bár a Steelers szerezte meg az első pontokat, a Hollók a félidőben már 14 ponttal vezettek (7–21). A pittsburghiek azonban nem adták fel, fordítottak, és noha a Ravens 4 perccel a vége előtt egyenlített, Roethlisberger Antonio Brownnak adott 58 yardos passzával end zone-közelbe került az otthon játszó Steelers, és végül Mendenhall 2 yardos futásával eldöntötte a mérkőzést (31–24).

A konferenciadöntőt aztán gyakorlatilag egy kevesebb mint egy félidő alatt elintézték Polamaluék, 24–0-t követően a Jets ugyan minden erejét mozgósítva 24–19-re feljött, az utolsó szalmaszálnál azonban ismét jött „Big Ben” és Antonio Brown first downt eredményező játéka, így Super Bowlba jutott a Pittsburgh.

A siker kulcsa lehet

A rutin a Steelers mellett szól, hiszen a legutóbbi tíz évben hétszer is rájátszásba jutott, és ahogy már említettük, ezekben az esztendőkben kétszer a végső sikert is a Pittsburgh aratta.

A kemény védelem (amely a legkevesebb pontot engedte az ellenfeleknek a szezonban) mindig képes megadni a támadóknak az újabb esélyt, a legfontosabb helyzetekben megállítja az ellenfél támadóit, és rengetegszer labdát is szerez tőlük.

A Packers védelme passzjáték ellen kifejezetten jónak számít, ugyanakkor futás ellen valamivel halványabban teljesít, így az idényben 1273 futott yarddal és 13 TD-vel záró Mendenhall jó napot zárhat.

GREEN BAY PACKERS

Út a Super Bowlig

A szezon előtt a gyengébbnek tartott menetrend, a drafton megerősített támadófal és a fokozatosan javuló védelem miatt a szezon egyik fő esélyesének tartották a Green Bay Packerst, Aaron Rodgerstől pedig azt várták, hogy végleg berobban az elit irányítók közé.

Clay Matthews remek újoncszezonja után ebben az évadban 13.5 sacket hozott össze (az idény második legjobb védőjének választották, két szavazattal kapott kevesebbet, mint Troy Polamalu). Az első összecsapáson az idény során 47 sackig jutó Matthewsék „kezelésének hála” Kevin Kolb, a Philadelphia Eagles kezdőjének kinevezett irányító csupán egy félidőt bírt, lehetőséget adva rá, hogy Michael Vick parádés szezont zárjon. Vick kis híján megfordított a veszettnek tűnő meccset, de a védelem végül megállította az Eaglest.

A harmadik fordulóban megrendezett örökrangadón egészen elképesztő módon 18 büntetést és ezekből 152 yard hátrányt hoztak össze a Chicago Bears ellen, s végül Robbie Gould 8 másodperccel a rendes játékidő vége előtt értékesített mezőnygólja után alulmaradt a Packers (17–20).

A Detroit Lions elleni nyögvenyelős siker (28–26) után a Washington Redskins ellen hosszabbításban alulmaradtak a Sajtfejűek (13–16), ráadásul Matthews meg is sérült, így nem számíthatott rá csapata a Miami Dolphins elleni találkozón, amelyen ismét hárompontos vereséget szenvedett (20–23). A szezonnak nagy reményekkel vágó gárda (amelynél összesen 17 játékos került sérültlistára az idény során!) hat forduló után mindössze három sikernél tartott.

A Minnesota Vikings elleni csoportrangadón Brett Favre egy kis múltidézésbe fogott, három passzával is az általa korábban 16 éven keresztül szolgált Green Bay játékosait hozta játékba, és végül nagy csatában a Packers örülhetett. A lendületet kihasználva – bár a támadójátékukat szinte teljesen hatástalanították a New York-iak – lenullázták a Jetset (9–0), majd a teljesen szétesettnek tűnő Dallas Cowboys kiütése (45–7) után a Vikings elleni visszavágón már esélyt sem hagytak Favre-éknek. Rodgers az utóbbi két találkozón briliánsan játszott (65 átadásából 49 volt sikeres, összesen 590 yardért, 7 touchdown mellett pedig egyszer sem adta el a labdát, sőt, még 62 futott yardja is volt), így az Atlanta otthonába már 7–3-as mérleggel érkeztek rangadóra.

Itt az utolsó másodpercek kedvezőtlenül alakultak a Sajtfejűek számára, mert bár Rodgers Jordy Nelsonnak adott 10 yardos TD-passzával (4 és 10-nél!) egy perccel a vége előtt egyenlített a Packers, a kirúgás utáni visszahordást követően még egy szabálytalanságot is elkövettek a Green Bay játékosai, így az ellenfél 49-eséről jöhetett a Falcons. Matt Ryanék pedig éltek is a lehetőséggel, és végül kilenc másodperccel a vége előtt Matt Bryant 47 yardos mezőnygóljával nyertek (17–20).

Ezután bár a San Francisco 49ers ellen magabiztosan nyertek a Sajtfejűek, a Lions elleni visszavágón megsérült Rodgers (második agyrázkódását szenvedte el), a csereként beálló Matt Flynn pedig nem tudta győzelemre vezetni csapatát, ahogy a következő, New England elleni találkozón sem (bár azon kifejezetten jól játszott).

8–6 után pedig már a rájátszásálmok is kezdtek tünedezni, de Rodgers az előző heti sokkot talán még nem kiheverő New York Giants ellen (31–10-es vezetés után 7 és fél perc alatt 28 pontot szerzett az Eagles, és végül 38–31-re nyert a Philadelphia) visszatért a csapatba, és ismét megvillantotta klasszisát, 404 yardot és 4 TD-t passzolt, és a Packers végül fölényesen, 45–17-re nyert, így az utolsó, Chicago Bears elleni mérkőzésen a saját kezükben volt Greg Jenningsék sorsa.

Egy nyögvenyelős összecsapáson végül nagy nehezen legyűrték Jay Cutleréket, így 6. (utolsó) kiemeltként bejutottak a playoffba. A rájátszásban ismét a Philadelphia Eagles ellen kezdtek, ám ezúttal már az első perctől fogva Michael Vick volt a pályán. A Packers így nagyszerűen kordában tartotta az ellenfelet, és a félidőre csak azért nem vonult 14–3-nál is nagyobb előnnyel, mert James Jones végül nem tudta megszelídíteni a biztos TD-t érő Rodgers-passzt. Az Eagles a második félidőben már jobban játszott, és még a két kihagyott David Akers-mezőnygólkísérlet ellenére is megnyerhette volna a mérkőzést, ám Vick az utolsó percben elhamarkodottan próbált passzolni a Packers 27-eséről, így Tramon Williams interceptionjével eldőlt a mérkőzés.

A konferencia-elődöntőben ismét az Atlantához látogatott a Green Bay, és 14–14-es állásnál két és fél perccel a félidő vége előtt a Falcons a már biztosnak tűnő mezőnygóltávolságról jöhetett, azonban Ryan passzát ismét Tramon Williams kaparintotta meg saját end zone-jában, majd az akció végén Rodgers 20 yardos TD-passzt adott Jonesnak (21–14). Hátravolt még azonban 48 másodperc, és bár a Falcons szépen haladt előre, Ryan újabb kísérletét ki más, mint Tramon Williams kapta el, ám ezúttal már nem bízta társaira a befejezést, és 70 yardon keresztül nyargalva újabb TD-t szerzett (28–14).

A sokkból a Falcons nem tudott magához térni, Rodger előbb egy futott, majd egy passzolt hatpontost is szerzett, és végül magabiztosan, 48–21-re nyert a Packers. Az NFC döntőjében aztán a Chicago Bears otthonában ismét csak diadalmaskodtak (pedig ezúttal Rodgers sem játszott jól), így 1998 után először bejutottak a Super Bowlba.

A siker kulcsa lehet

A Packersszel szemben a Steelers védelme a passzal szemben sebezhetőbb, amelyet Rodgers olyan nagyszerű elkapókkal, mint a sorozatban harmadik alkalommal 1000 yard fölé jutó Greg Jennings és a mindenkori GB-irányítókat 12. éve nagyszerűen segítő Donald Driver, könnyen ki is használhat.

A nagyszerű Packers-pass rush szemben a passzvédelemben nem túlzottan erős Steelers-támadófallal kifejezetten jó párosítás a Green Bay szempontjából, Matthewsék várhatóan egyszer-kétszer valószínűleg földre viszik majd „Big Bent”.

A fogadó irodáknál a 12-szeres bajnok Green Bay Packers az esélyesebb, van azonban egy statisztika, amelynek alapján jó eséllyel a hatszoros Super Bowl-győztes Pittsburgh Steelers sikerével ér véget a nagydöntő: a finálé előtti Madden-szimuláció 24–20-es Steelers-győzelmet jósolt. (Csak a viszonyítás kedvéért, eddig a 2004 óta lefuttatott szimulációk a New York Giants–New England Patriots óriási meglepetést hozó 17–14-es New York-i sikerét kivéve minden esetben helyesen hozták ki a végső győztest, sőt két esetben, 2004-ben és 2009-ben még a pontos különbséget is eltalálták (Patriots–Panthers 23–20 (a valóságban 32–29), Pittsburgh Steelers–Arizona Cardinals 28–24 (27–23)).

Hogy ez a sorozat folytatódik-e vagy a fogadóirodáknál esélyesebb Packers nyer, arra hétfő hajnalban választ kapunk.