Világbajnokveréssel végződött a Highbury csata

Amikor megfogant az angol–olasz mérkőzés gondolata, már több mint húsz éve állt a legendás stadionépítész, Archibald Leitch tervei alapján felhúzott Highbury. A mester rutinból dolgozhatott, hiszen az ő munkáját dicsérte akkoriban a Manchester United, a Liverpool, az Everton, a Tottenham, a Chelsea és a glasgow-i Rangers arénája is. Éppen az első nagyobb átalakítás közepén járt az Arsenal, hiszen 1932-től 1936-ig bővítették előbb a West Enddel, majd a későbbi legendás East Enddel. Összesen 12 válogatott meccset játszott itt az angol válogatott, az 1934-es, olaszok elleni volt a sorban a harmadik, az első kettőn előbb a belgák kaptak egy hatost (6:1), majd a spanyolok egy hetest (7:1). (Magyarország 1936 decemberében szaladt bele egy 6:2-be.)

Az év januárjában tüdőgyulladás vitte el az Arsenal legendás edzőjét, Herbert Chapmant, a csapat már Joe Shaw-val védte meg bajnoki címét a First Divisionben. Nem véletlen, hogy ősszel nem kevesebb mint hét Arsenal-játékos (Frank Moss kapus, a két bekk, George Male és Eddie Hapgood, a balfedezet Wilf Copping, továbbá a csatársorból Ray Bowden, Ted Drake és Cliff Bastin) kezdett a nyári világbajnoki címük óta az első meccsükre készülő olaszok ellen. Ilyen magas számra sem azelőtt, sem azóta nem volt példa. A maradék négyből az ifjú, 24 éves jobbszélső, bizonyos Stanley Matthews volt az egyik – a későbbi Sir Stanleynek ez volt a második válogatottsága, de társai közül sem volt senkinek több tíznél.

Nem úgy az olaszoknak. Vittorio Pozzo csodacsapata a nyáron hazai pályán vágta zsebre a világot, miután 7:1-re legázolta az amerikaiakat, 1:1 után megismételt meccsen 1:0-ra legyőzte a spanyolokat, majd a Duna-menti iskola két éltanulójával, az osztrákokkal (1:0) és a csehszlovákokkal (2:1) is végzett. A nagy Giuseppe Meazzát is a soraiban tudó squadra azzurrából Anglia ellen csak a visszavonuló kapus, Gianpiero Combi és a balszélső Angelo Schiavio hiányzott – őket a másodszor válogatott Carlo Ceresoli és – a támadósor némi átalakításával – a jobbösszekötő Pietro Serantoni helyettesítette.

A fasiszta olasz vezér, Benito Mussolini fürdött kedvenc futballistáinak népszerűségében, a Duce fejenként egy Alfa Romeót és 30 ezer lírát (ma: 5.5 millió forint) dobott fel, ha a magukat a világ legjobbjainak hirdető angolokat sikerül Londonban megverni. Ehhez képest az angolok fejenként két fonttal „gazdagodtak”.

A Nemzeti Sport kiemelt terjedelemben számolt be a mérkőzésről, a „valóságos és az örökös címtulajdonos” összecsapásáról, amely utólag a „Highbury-i csata” nevet kapta. „A magyar mesterek tanítása nyomán rohamosan fejlődött az olasz futball, a közép-európai kombinációs stílus az itáliai kék ég alatt még egészen különleges lendülettel és küzdőképességgel kereszteződött. És ez a vérkeveredés igen szerencsésnek bizonyult, aminek beszédes bizonyítékát szolgáltatta ezen a nyáron a II. világbajnokság. Az olasz csapat győzelme nem a véletlen műve volt és nem csupán a honi talaj erejéből fakadt. Az olasz csapat tehát ma kétségkívül a kontinensnek, sőt az egész világnak méltó reprezentánsaként jelenik meg a játék szülőhazájában. Reálisan nem számíthat győzelemre az olasz csapat, bár, ha a londoni köd nem fekszi meg nagyon az olasz tüdőket, még meglepetés sincs kizárva…” – írta a Nemzeti Sport.

Jules Rimet FIFA-elnök a Paris Soirnak ezt nyilatkozta: „Benyomásom az, hogy a meccs teljesen nyílt, és hogy az olaszok bátorságukkal meg fogják védelmezni a kontinentális futball tekintélyét.” Nem kellett mellé magyarázat, hogy kinek szurkol…

Hiszen Anglia 1928-ban, az antwerpeni olimpia után kilépett a FIFA-ból (csak 1946-ban tért vissza), már az is csoda, hogy 1933-ban legalább játszott egyszer az olaszokkal: az a meccs Rómában 1:1-es döntetlennel zárult. De az angolok az 1934-et megelőző években kaptak ki Madridban és Párizsban is, 1934 a tavaszán pedig Budapesten (Népsport, 2024. május 6.), majd Prágában is 2:1-re. Londonban viszont mindenki meghajolt előttük.

Nemcsak a FIFA-ban, a magyar sajtóban is nagy volt az olaszbarátság, a végül 3:2-es angol győzelemmel záruló mérkőzés értékelése a Nemzeti Sportban így kezdődött, miközben a tudósítás eleve az olasz rádió közvetítésének fordításán alapult: „Az első percben 11-est ítélt a bíró az olasz csapat ellen, az első negyedórában 3:0-ra vezetett az angol csapat, az olaszok pedig az első negyedórában végleg elvesztették tengelyüket, Montit és ettől kezdve végig 10 emberrel játszották a meccset. És a II. félidőt megnyerték 2:0-ra… Őszintén megvalljuk: irigyeljük az olasz futballt játékosait határtalan lelkesedéséért, lelkierejéért és odaadó küzdeni tudásáért. És ugyanakkor gratulálunk a nemes olasz nemzetnek nagyszerű fiaihoz.”

A tények: a szinte újonc Ceresoli kapus az első percben parádés vetődéssel kivédte Brook büntetőjét, az olaszok ikonja, Luis Monti rögtön az első percekben eltörte a karját, de csak negyedóra után hagyta el a pályát (csere ugyebár akkoriban nem volt), de ekkor a hazaiak már 3:0-ra vezettek.

A szünet után viszont Vittorio Pozzo felgyorsította az olaszok rövid passzos játékát, Meazza szárnyalt, két góljával a csoda küszöbére ért az emberhátrányban futballozó világbajnok. Igaz, a korabeli jelentések szerint inkább háború folyt a pályán ütésekkel, dulakodásokkal, csúnya belemenésekkel, mint futball, miközben „az angolok ekkor belevesztek a »WM«-rendszer szolgai módon követett sablonjába, ezt a sablont az olaszok óriási lendülete sokszor összezilálta és több ízben áttörte.” Enrique Guaita még egy perccel a lefújás előtt lőtt egy kapufát, ám végül Anglia kihúzta 3:2-vel, és nemhogy megőrizte „örökös” hazai veretlenségét, hanem győzelmével teljes joggal hirdette továbbra is a világban, hogy még mindig etalon.

A Nemzeti Sport az osztrák válogatott legendás szövetségi kapitányát, a meccset a Highburyben megnéző Hugo Meislt is megszólaltatta: „Pokoli harcot, pokoli iramot hozott ez a mérkőzés, amely azonban nem annyira futball volt, mint inkább csata. Mindenesetre nem olyan játékot kaptunk, mint amilyent a kontinensen általában szívesen látunk. A küzdelem vad iramában mindkét csapat beleadta minden erejét, anélkül azonban, hogy a harci eszközökben válogatott volna…” A szigetországi sajtó pedig egyöntetűen elalélt, az újságok szerint „a játék egészen grandiózus volt, az olaszok küzdeni tudása pedig olyan, amilyet angol földön még egyetlen csapattól sem láttak.”

Anglia azóta egy árva 1966-os világbajnoki arannyal és három elődöntővel kozmetikázgatta futballnagylétét, az olaszok ellenben mindjárt 1938-ban megvédték címüket (a FIFA-val háborúzó angolok nem indultak), de nyertek 1982-ben és 2006-ban is, továbbá 1970-ben és 1994-ben döntőztek, ami a tanítómestereknek a hazai tornájukat leszámítva egyszer sem sikerült

És a Highbury? Lakópark épült a helyén. Miután 2006. május 7-én az Arsenal Thierry Henry mesterhármasával 4–2-re megverte a Wigant, lerombolták, a csapat kicsivel arrébb, az Emirates Stadionba költözött, egykori otthona helyén pedig felépült a Highbury Square Project 725 lakással, a legendás pálya helyén közösségi parkkal.