Ötven éve olimpiai kvalifikációt ért az Eb-ezüst női röplabdázóinknak

Kotsis Attiláné korszakos szövetségi kapitánya volt a magyar női röplabdának. A tavalyelőtt, 95 éves korában elhunyt edzőlegenda szisztematikus munkával építette fel a csapatot (már az 1970-es vb-n csodaszámba menő negyedik, majd az 1972-es müncheni olimpián ötödik helyen végeztek a lányok-asszonyok), és olyan legendákat adott Magyarországnak, mint Szalayné Sebők Éva, Bánhegyiné Radó Lúcia, Torma Ágnes, Schlégl Judit, Feketéné Csapó Gabriella vagy később Bardi Gyöngyi.

És persze Biszku Éva, a politikai főáramból kiszorítva is nagyhatalmú pártvezető, Biszku Béla (egyik) lánya, a későbbi sportújságíró. 

Kotsisné Gabi néni eleve a ritka női kapitányok egyike volt, a nemzetközi elitben pedig egyedül ő képviselte a szebbik nemet. Holott nem is röplabdázóként kezdte, majdhogynem véletlenül csöppent bele a sportágba, és lett válogatott (bajnok, vb- és Eb-6.), majd remek pedagógiai és taktikai érzékű edző.

A jugoszláviai Európa-bajnokságon nem csupán az Eb-érmek jelentették a tétet, hanem a montreali olimpiai kvóta is. Akkortájt nyolc csapat indulhatott a játékokon (közte természetesen a kanadaiak), az Eb első helyezettje szerzett repülőjegyet (illetve a második is, ha a favorit szovjetek nyernek), a többieknek meg maradt a reménykedés a pótselejtezőben.

Kotsisné olyan kemény edzéseket vezényelt, hogy egy névtelenséget kérő csapattag a Képes Sport edzésriportjában így fogalmazott: „Délután a Vasas férficsapatával játszunk edzőmérkőzést, kell az erő… De jöttek volna tegnap, azt hittük, kitört a háború és az első vonalban lesz ránk szükség, s Gabi néni arra készít fel bennünket…”

A mieink Fiuméban a keletnémetek elleni remek 3:1-gyel kezdtek, pedig utáltak a bőven 180 centiméter feletti átlagmagasságú NDK-sokkal játszani, az NSZK és a házigazda Jugoszlávia legyőzése papírforma és ujjgyakorlat volt, amint azt egy 0-ra és egy 2-re megnyert játszma is igazolja. A belgrádi folytatásban a szovjetek következtek volna, ám a nemzetközi szövetség, az FIVB valamiért megváltoztatta hatos döntő meccssorrendjét, így a csehszlovákok ellen folytatódott a torna – kemény csatában 3:1 ide.

A Szovjetunió nagy falat volt, szorossá tenni sem sikerült a találkozót, de ez a vereség belefért, főleg hogy a lengyelek, majd ki-ki mérkőzésen a bolgárok ellen is helyén volt a lányok szíve. Az utolsó összecsapáson már két nyert játszma is a biztos ezüstöt jelentette volna, ám a sárga kabalablúzában feszítő Kotsisné nem érte be ennyivel: „Úgy érzem, a lányok nemcsak az ezüstéremhez szükséges két játszma, hanem a mérkőzés megnyerésére is képesek!” Végül ebben is igaza lett.

„1975-ben, a Nők Évében az az egyetlen európai női válogatott röplabdacsapat állt a dobogó második fokára, amelynek vezetőedzője is nő, dr. Kotsis Attiláné. Tehetséges, lelkes, kitűnően felkészített együttes harcolta ki ezt az arannyal is felérő ezüstöt, az élen Szalaynéval, Schlégl Jutkával, Torma Ágival, Feketénével…” – írta lelkesen a Képes Sport.

Gabi néni pedig kendőzetlenül beszélt a gondokról és a megoldásokról: „Sokan mondják, hogy túlhajtom a játékosokat, kegyetlenül sokat követelek tőlük. Lehet. A keretbe kerülő játékosok többsége igen képzetlen technikailag is, alig egy-két ütésfajtát tudnak, a többit itt kell megtanulniuk. S közben megszerezniük az idegfeszítő sorozatmérkőzésekhez szükséges erőnlétet, gyakorolniuk a taktikai változatokat, a csapatmunkát. Ezt valóban csak nagyon következetes, fegyelmezett, s olykor már a tűrés határán járó edzésmunkával lehet…” Azt azért biztatóan hozzátette, hogy úgy érzi, mostanra már valamennyi kerettag tud röplabdázni. Nem tévedés, az Európa-bajnoki ezüstérmesekről beszélt.

Akik aztán Montrealban bejutottak a négy közé, és nem is volt messze a földöntúli bravúrnak számító érem, hiszen a dél-koreaiak elleni bronzmeccsen megnyerték az első szettet Tormáék, és a folytatásban is csak vérrel-verítékkel tudták őket legyűrni az ázsiai klasszisok.

Montreal után pedig Kotsisné távozott, mert képtelen volt megemészteni, hogy a másik, kevésbé tehetséges Biszku lányt, Zsuzsát is a csapatba követelték a sportvezetők. „Elmentünk egy utolsó túrára, és amikor hazatértünk, Pergyik József főtitkár fogadott bennünket az állomáson. Nem nagyon szokott kijönni elénk, de ezúttal mégis ott volt. Azt mondja: Gabika! Ülj be a kocsimba! Ki kell vinnünk a Biszku-lányt! Hát mondom, benn van a keretben! De a másikat! Mondom: nem is láttam, hogyhogy vigyem ki? Elárulta, hogy felsőbb utasítás. Hát mondom, az apja hozza ki Kanadába, mint KISZ-est, jutalomútra. Akkora stáb jött ki, belefért volna. Akkor behívatott Páder János, az OTSH elnökhelyettese, és közölte, hogy ezt meg kell csinálni, ráadásul szakmailag úgy kell indokolnom, hogy az utolsó meccsen rájöttem, mégis magasítani kell a csapatot, és én kérjem, hogy a tizenkettes keret összetételét módosítsák” – elevenítette fel a történteket Rodics Dániel kollégánknak több mint három évtizeddel később Gabi néni.

Más kérdés, hogy a következő, végül ugyancsak negyedik helyezést hozó olimpia, Moszkva előtt tűzoltásként ismét kinevezték kapitánynak, és nyugdíjba meneteléig maradt is a kormányrúdnál, és két további Európa-bajnoki érem (bronz 1981-ből és 1983-ból) szegélyezte a pályaívét. 

Az 1975-ös belgrádi ezüstérem kiharcolásának pillanatában mindenesetre minden rózsaszínű volt, a lányok csak egy valami miatt mérgelődhettek: nem tudták beváltani fogadalmukat, hiszen nem sikerült ruhástól megfürödniük a Pinki sportpalota bezárt alagsori uszodájának vízében…