Népsport: Takács Károly felülkerekedett a sorson is

Vágólapra másolva!

2026.01.05. 08:13

Címkék

Ha az akaraterőről esik szó, Takács Károly mindenképpen megkerülhetetlen. A kétszeres olimpiai bajnok, ötven éve elhunyt sportlövőt utánozni ajánlott, még ha utolérni lehetetlen is.

Szerény körülmények között élt a Takács család, így anyagilag könnyebbség volt számára, hogy Károlyt 14 évesen felvették a jutasi Honvéd Altisztképző és Nevelőintézetbe, amelyet elvégezve hivatásos katona lett. Őrmesteri rangban, ám mert tiszthelyettes nem lehetett polgári lövészegyesület tagja, nem kamatoztathatta már akkor kivételes lövőtudományát.

Ráadásul 1938 szeptemberében egy veszprémi hadgyakorlat közben felrobbant a jobb, azaz a lövő kezében egy gránát, ami maradandó roncsoláshoz vezetett. Csoda, hogy egyáltalán megúszta élve a balesetet, az pedig a csodánál is több, hogy bal kezét szó szerint tökéletesítve lövőként is visszatért.

Előbb azonban ki kellett várnia, hogy Horthy Miklós kormányzó jóváhagyja kérvényét, s ne szereljék le, ami a veszprémihez hasonló baleseteknél törvényszerű volt. Végül „kivételes kegyelemből” szolgálatban maradhatott.

„A következő év tavaszáig állandó erős edzést tartottam bal kézzel. Nem akartam alulmaradni a sorssal szemben, és végül is sikerült győznöm” – magyarázta. Bizonyíték, hogy 1939 áprilisában országos versenyt nyert automata pisztolyban, a győzelem érdekessége, hogy 523 pontot ért el ballal, míg a legjobb eredménye jobbal 521 volt.

A berlini olimpia (1936) eredménytelensége miatt a tiszthelyettesek is válogatottak lehettek, így lett Takács fél évvel a balesete után a luzerni világbajnokságon induló gyorstüzelőpisztoly-csapat tagja. És térhetett haza aranyéremmel Badinszky László, Börzsönyi Lajos, Dombi Ede és Vadnay László társaságában.

A világháború után a Marczibányi téri lőtér felavatásakor (1947) foglalkozott először a Népsport Takács Károllyal. Tildy Zoltán köztársasági elnök érdeklődve figyelte a meginduló versenyeket, Dinnyés Lajos miniszterelnök a versenyző melletti lőállásból figyelte az eredményt. Takács utolsó hat lövése kivétel nélkül a tízes célpontba jutott.

„»Gratulálok a kitűnő eredményhez« – fordult Takácshoz a köztársasági elnök, és kezet szorított vele. »Jobban is ment már, mehetne még jobban is« – mentegetőzött Takács Károly.” Aztán egy évvel később (1948) Londonban tényleg jobban ment, olyannyira, hogy Takács olimpiai bajnok lett.

Az első napon 286 körrel került holtversenybe a svéd Torsten Ullmannal, rajta kívül legerősebb ellenfelének az argentin világbajnok Enrique Sáenz Valiente (285) és a finn Väinö Heusala (283) számított.

A folytatásban Takácson nem látszott az idegesség, teljesen higgadtan lőtt, semmi sem zökkentette ki a nyugalmából. Még az sem, hogy a negyedik sorozatnál, mielőtt bejelentette volna a tűzkészültségét, a fegyvere elsült. Hosszas tanácskozás után a döntőbíróság úgy határozott, hogy Takács ismételhet. „Nem állítom, hogy teljesen nyugodt voltam – mesélte később –, tudtam, hogy az olimpiai bajnokságról van szó. Mégsem szóltam egy szót sem. Vártam, hogy mit döntenek.” Más talán hadonászik, veri az asztalt, kiabál, Takács kiürítette a tárat, kivette a töltényeket, majd a célra tartást gyakorolta.

A folytatásban is nyugodt volt, s végül kilenc körrel előzte meg Valientét, aki utána bevallotta, hogy a látott huzavona után ő képtelen lett volna lőni.

A verseny után Takács így beszélt: „Biztos voltam benne, hogy megnyerem. Tőlem győzelmet vártak. Aki odahaza 591-et lő edzésen, annak győznie kell kint. A verseny előtt volt időm bőven, ezt a nyilatkozat megírására használtam fel. Tudtam, hogy utána erre már nem lesz időm, és én nem szeretek kapkodva beszélni.” Merthogy zsebéből elővéve a papírt felolvasta mondandóját a rádióriporternek.

Semmit sem bízott a véletlenre. Tatán, az edzőtáborban saját kezével építette a lőpályát, és nem lehetett olyan idő, amelyben ne tartott volna edzést, hozzá akart szokni az időjárás minden változatához. Arra kérte a barátait, hogy folyamatosan zajongjanak, tapsoljanak, rikoltozzanak, miközben ő lő.

Az olimpia után nem sokkal újra baleset érte, pisztolya töltés közben elsült, Takács Károly átlőtte a saját lábát. Nem volt súlyos sérülés, de a kórházi kezelés után fürdőbe kellett mennie, ahol a masszőr említette neki, hogy az ő fia is szeret célba lőni és állítólag tud is. „Küldje el hozzám a fiút” – így a bajnok, s néhány nap múlva megjelent nála a 13 éves Kun Szilárd.

Akit tanítványául fogadott, hogy aztán megosztozzanak az első két helyen a helsinki olimpián (1952). Pedig a verseny első napja után Takács ötödik volt, Kun pedig tizedik. Takács meglepően nyilatkozott: „Nagyon elégedett vagyok az eredménnyel. Egy körrel jobban lőttem, mint Londonban az első napon.” Pedig a körülmények szokatlanok voltak, lévén a malmi lőtér fedett, az állások emiatt sötétebbek, s az alakok mintegy 25 centiméterrel lejjebb voltak, mint a magyarországi lőtereken.

Másnap Takács Károly a tőle megszokott nyugalommal sétált fel-alá, nyugalmát erősítette, hogy akik előtte végeztek, most rosszabbul lőttek. A napot felhők takarták el, mire lőni kezdett, így a látási viszonyok némileg romlottak, de ez sem zavarta, 292 kört lőtt, öt körrel többet, mint előző nap, összteljesítménye tehát 579 kör. Egy körrel előzte meg tanítványát, Kun Szilárdot.

Akinek pluszfeladata volt, mert a román Gheorghe Lichiardopol 578 körös eredménnyel holtversenybe került vele a második helyen. Újabb harminclövéses sorozattal kellett eldönteni a két versenyző között a sorrendet. És Kun egy találattal megszerezte magának a második helyet! „Takács Károly örömtől sugárzó arccal ölelte át és csókolta meg a boldogságban úszó fiatal fiút, és igazán nehéz lett volna megmondani, melyikük volt boldogabb abban a pillanatban.”

A Néphadsereg halottja: Takács Károly sírja az Új Köztemetőben

Aztán elmesélte, hogy látta a napot: „Igen, tudtam, hogy a második napon verhetetlen vagyok. Azért is írtam meg előre megint a nyilatkozatomat, mert így legalább elköteleztem magam a győzelemre. Ha ezek után sem nyerem meg a versenyt, nagyzoló lettem volna. Egyébként sem példa nélkül álló az én esetem: ha egy sztahanovista vállal valamit, azt teljesítenie kell” – csempészte bele szavaiba a politikai aktualitást Takács. Majd elmondta még, hogy felkészültebb volt, mint Londonban, sokkal több volt az aktív gondolata. Például: „Milyen csalódás lenne otthon, ha nem győznék…” Az ilyesmi nagyon tudja fokozni az ember akaratát.”

És hitvallással is szolgált: „Azt hiszem, elsősorban a szorgalomnak köszönhetem a sikert. Úgy gondolom, nem vagyok különösen tehetséges. A komolyság és szorgalom szerintem fontosabb a tehetségnél. Talán vannak adottságaim, hogy éppen céllövő lettem, és éppen ebben a sportágban szerepelek. Itt biztosnak kell lennie a versenyzőnek, de az akaraterő mindennél lényegesebb. Akarni kell tudni, de még az akarást is akarni kell! Az embernek önmagában rendben kell lennie, tudnia kell az egyes mozzanatokat, amelyek egymás után következnek. El kell határoznia, hogy hol lő a tízes táblába, lehúzza-e a lövést és nem késik el. Itt csak biztosra lehet menni. Akiben nincs akaraterő, pontosságra való törekvés, az ne menjen céllövőnek.”

A Népsport egy Petőfi-idézettel jellemezte Takács Károlyt: „Félénk eb a sors, csak csahol; / A bátraktól szalad, / Kik szembeszállanak vele... / Azért ne hagyd magad!” (Ha férfi vagy, légy férfi…)
Az akaraterő klasszisa 1976 januárjában hunyt el – nyugalmazott alezredesként. A halála előtti napon Szombathy István meglátogatta a kórházban. „Tudod, elég nehezen beszélek, mert nem kapok levegőt. Tüdőembóliám van, és a szívem is gyenge. De azért egy kicsit beszélgessünk… Hogy melyik győzelmemet írd meg? A londonit. Az volt a legszebb. És az volt az első.”

Takács Károlyt 2000-ben az Évszázad magyar sportlövőjének választották, 2019-ben pedig róla nevezték el az új Fehér úti Nemzeti lőtéren a pisztolyosok csarnokát.