Sírtak, eveztek az 1956-os olimpián

Az 1956-os melbourne-i olimpiát kajakosaink és kenusaink részéről óriási várakozás előzte meg, ugyanis a franciaországi Maconban 1954. július 24–26. között megrendezett világbajnokságon 6 arany-, 5 ezüst- és 5 bronzérmet szereztek, s nem mellesleg megnyerték a nem hivatalos pontversenyt a vízi sportágban nagyhatalomnak számító Svédország előtt – köszönhetően a sportág az ötvenes években megváltozott státusának.

A kajak-kenu világbajnokságok 1938 óta íródó történelmében az 1954-es seregszemléig csupán egy érem jutott Magyarországnak, 1938-ban Vaxholmban K–1 10 000 méteren Balatoni Kamill ezüstérmet szerzett. Hogy minek köszönhető a maconi bravúr? Elsősorban annak, hogy a sportvezetőség felismerte a sportágban rejlő lehetőségeket, nevezetesen azt, hogy a jól felkészített versenyzők több versenyszámban is érmet nyerhetnek. Márpedig a sportban elért eredményeket a politika a maga javára igyekezett felhasználni, így volt ezzel a Rákosi-rendszer is, a fordulatot (1948) követően számos sportágat úgymond „felemelt”.

A maconi siker legitimmé tette a kajak-kenut, az utóbbi szakágat Kutas István sportvezető nemes egyszerűséggel indiáncsónaknak nevezte. Üdvözlő táviratában így fogalmazott: „Az 1954. évi kajak- és indiáncsónak-világbajnokságon kiváló eredményt elért valamennyi versenyző, edző és vezető eredményes munkájához gratulál Kutas István.” A sajtóban sem maradtak el a méltatások: „Eddig szinte mellőzött sportág emelkedett világhatalommá.” Napjainkra már legendává nemesedett, hogy miután kiderült, nincsen pénz az utazásra, Bánfalvi Klára és Gurovits József kajakosok bementek a Rákosi-titkárságra, s az asztalra csaptak, mondván, a ráckevei edzőtáborban elvégzett munka ne vesszen kárba.

Azt se hallgassuk el, a sportág azért Macon előtt is bontogatta szárnyait, az 1952-es helsinki olimpián a Gurovits József, Varga Ferenc kettős megszerezte a sportág első érmét, egy bronzot a K–2 10 000 méteres számban, ugyanitt Parti János a C–1 1000, Novák Gábor a C–1 10 000 m-en második lett.

A maconi sikerek következményeként az 1956-os melbourne-i olimpián a kajakos Urányi János, Fábián László kettős (K-2 10 000 m) megszerezte a sportág első aranyérmét, a szintén kajakos Hatlaczky Ferenc (K-1 10 000 m), a kenus Hernek István (C-1 1000 m) és Parti János (C-1 10 000 m) ezüstöt, a kajakos Kiss Lajos (K-1 1000 m), illetve a Mohácsi Ferenc, Wieland Károly (C-2 1000 m) és a Hunics József, Farkas Imre kenu páros (C-2 10 000 m) bronzot érdemelt ki. Ez összességében hét (!) dobogós helyezés, ezen kívül Berkesné Hartmann Cecílila kajak egyesben (K-1 500 m) pontszerző helyen végzett (4.), és a Vagyóczki Imre, Szigeti Zoltán egység is rajthoz állt (K-2 1000 m). Ha már a cikk apropója részben Hunics József születésének 90. évfordulója, idézzük mit írt a Képes Sport az 1956. júliusi magyar bajnokság után: „A Farkas-Hunics kettős három aranyérmet szerzett: győzött hosszú távon és a két rövid távon is. Kiváló teljesítmény két ilyen fiatal versenyzőtől, hiszen egyikük sincs még 20 éves.” Tegyük hozzá, rajtuk kívül csupán a Melbourne-ben a sportág első olimpiai aranyérmét nyerő Urányi, Fábián duó nyert három számban.

Hogy milyen esélyekkel rajtoltak Hunicsék Ballaratban, a Wendouree-tavon? Az ugyancsak kenu párosban, Wieland oldalán bronzérmes Mohácsi Ferenc ezt írta a játékok után megjelent Magyarok Melbourne-ben című könyvben: „Bizony lehangolódott a magyar tábor Farkasék gyenge szereplése után. Parti ezüstérme is csak enyhe mosolyt varázsolt az arcokra. A teljes öröm Urányiék győzelme után robbant ki.” A sportág első olimpiai aranyérmét követően ezt írta a Népsport: „Rendkívül szerencsés elgondolás volt a legidősebb magyar versenyzőt, Urányit összepárosítani az igen tehetséges fiatal Fábiánnal. Az idei nemzetközi találkozókon, már szemmel látható volt, hogy ez a kettős nagy eredményekre képes. Mind a hazai, mind a nemzetközi versenyeiket biztosan nyerték.” A dobogó tetején Urányi sírva fakadt, Fábián erre így emlékezett: „Felálltunk a dobogóra, és elkezdett sírni. Én csak húszéves voltam, és nem értetten, miért sír. Fogtam egy zsebkendőt, és megtöröltem a szemét. Én még olyan könnyedén vettem mindent, neki az arany a beteljesülést jelentette.”

A kenus Hunicsék esélyesek voltak, harmadik helyük csalódás, Hunics szerint: „Nagyon akartunk. Az utolsó körben elmerevedés miatt szinte alig haladt előre a hajónk. A románokkal folytatott taktikai harc alaposan kifárasztott bennünket.” Aztán hozzátette: „Ez volt az első világversenyünk. Húszévesek vagyunk. Talán még mi is lehetünk olimpiai bajnokokok.” A kenu egyesben ezüstérmes Parti János kesergett: „A karomban a görcsös fájdalom az egész verseny alatt sem hagyott alább. Közel sem tudtam úgy hajrázni, mint ahogyan azt gondoltam, s amire képes vagyok.” A szintén második kajakos Hatlaczky sportszerűen értékelt: „Ezúttal Fredriksson lett a győztes, sikerült visszavágnia a tavalyi tatai vereségért. (…) Hiába, most ő volt a jobb.”

Ugyanakkor Szabó Ferenc edző nem rejtette véka alá: „Ballaratban lett volna lehetőség arra, hogy az előbbiekben megszokott és jól bevált edzéseinket végezzük, de ez az igyekezetünk a versenyzők ellenállásán megtört. (…) Az edzéseket a versenyzők a saját jó vagy rossz belátásuk szerint végezték, hol több, hol kevesebb szorgalommal. Edzéseiket ellenőrizni részben a rossz időjárás, részben pedig a versenyzők magatartása miatt csak kis mértékben lehetett.” Azért Hunics arról is beszélt: „Edzésre menet nemegyszer síráson kaptuk magunkat. Teljesen ki voltunk borulva lelkileg.” Tény, a forradalom utáni bizonytalanság nem tett jót sportolóink lelkiállapotának.

S hogy mi lehetett a kajakos, kenus sikerek titka? Az Ausztráliában letelepedő Berkesné Hartmann Cecília még idős korában is vízre szállt. Hogy milyen mentalitással? „Akárhányszor kimegyek evezni, nem vagyok egyedül, mert a víz velem van meg a szél meg a kék ég. Én szeretnék sokáig evezni, és bármi történik, inkább a folyóba forduljak be, mint hogy otthon az ágyban haljak meg…” A kajakos februárban töltötte be 95. életévét.

Még befejezésnek is jó.

Hunics József 1936. március 10-én született Ráckeresztúron. Még nem volt a magyarok között az 1954-es maconi kajak-kenu vb-n, amely itthon áttörést hozott a sportágban. A kajakból ült át a kenuba, ebben a szakágban kezdte meg az 1955-ös évet. „Az elején borzalmas volt, többet voltam a vízben, mint a hajóban. A páromat, Farkast néha a guta ütötte meg, mígnem kitalálta, hogy kötözzük oda a lábam a hajóhoz. Volt olyan, hogy a fejem belelógott a vízbe…” – nyilatkozta a kezdetekről a 2012-ben 76 éves korában elhunyt sportoló. Farkas azért utólag elismerte, hamar összeszoktak, „nagyon rövid együtt lapátolás után is aranyesélyesként utaztunk ki”. Hunics a forradalom alatt a svábhegyi edzőtáborban tartózkodott, egy-két alkalommal Hegyi Gyula sportvezetőt vitte motorján a sporthivatalba. A páros Melbourne-ben helyt állt, ám mindketten hezitáltak, hazatérjenek-e. Lehettek volna Ausztráliában birkapásztorok, később állattenyésztők, Hunicsnak, mint szerszámkészítő szakmunkásnak a németek havi 800 márkát ígértek, egy amerikai vállalkozó havonta 600 dollárért próbálta rábírni őket, hogy nevezzenek be a Mississippi folyón hónapokig tartó versenyre… Hezitáltak, de végül hazajöttek, főleg azt követően, hogy Milánóban telefonon megtudták, minden rendben – leszámítva, hogy a forradalmat leverték…    Hunics József a már az olimpián is vele párban (C-2 10 000 m) bronzérmes Farkas Imrével térdelt össze az 1957-es genti Eb-n is és C-2 1000 méteren harmadikok lettek. Két évvel később (1959) a duisburgi kontinensbajnokságon Hunics Dömötör Gyulával C-2 1000 méteren nyert, C-2 10 000 m-en második lett. A Népsportban az ugyancsak Eb-győztes Parti János nem fukarkodott a dicsérettel: „A Hunics, Dömötör kettős győzelme az utóbbi évek egyik legértékesebb magyar kenus sikere.” Ám az akkor már az FTC-ban lapátoló kenus a magyar bajnokságon 500 méteren bronzérmes lett, mégsem került ki a római ötkarikás játékokra (1960). Hunics József 2012. július 29-én hunyt el Budapesten.