Népsport: két ugrásból két világcsúcs egy vb-döntőben!
Jonathan Edwards volt az első ember, aki túlszárnyalta a 18 métert hármasugrásban. A szárnyalás az atlétika ugrószámaiban találó kifejezés, legyen szó előre vagy felfelé irányuló ugrásról, a legjobbak olyan dimenzióban mozognak, ami a repülés határát súrolja.
Hogy bebizonyítsuk, mekkora teljesítményekről van szó egy-egy világrekord esetében, nem feltétlenül kell a rúdugró Armand Duplantis télen elért 631 centiméterére gondolni. A magasugró Javier Sotomayor rúd nélkül is gond nélkül felugrana az első emeletre bármelyik, az elmúlt fél évszázadban épült lakótelepi vagy lakóparki lakásban a 245 centiméteres eredményével. Vagy hogy mást ne mondjunk, gond nélkül átugraná az NBA-t és a kosárlabdázást épp napjainkban megreformáló, 226 centis Victor Wembanyamát is.
Mike Powell 1991-ben Tokióban felállított 895 centis távolugró világcsúcsa hosszabb lenne, mint két egymás mögött parkoló autó. Még extrémebb példával élve, ha az amerikai klasszis egy olyan metróállomáson, ahol „az ajtók a jobb oldalon nyílnak”, a rossz peronra menne le, nem kellene fellépcsőznie, aztán a túloldalon le, hanem csak simán nekifut és a sínek felett átugrik a másik oldalra. De ez abszolút a „ne próbáld ki otthon!” (és sehol máshol se) kategóriába esik.
Három lépésből átugrani egy fél kézilabdapályát, egy kamiont vagy egy csuklós buszt? Ez már a hármasugrók felségterülete! Jonathan Edwards 1995-ben új szintre emelte ezt a versenyszámot. 1966. május 10-én, Londonban született, vagyis már 29 éves volt, amikor a göteborgi világbajnokságon beírta magát a sportág történelemkönyvébe, ahonnan azóta az összes utódja sikertelenül próbálja meg kitörölni.
Hithű keresztényként sokáig vasárnaponként nem volt hajlandó versenyezni, ennek az ára az 1991-es vb volt. Végül hosszas vívódás és az apjával – aki plébános volt – való beszélgetések után 1993-ban úgy döntött, hogy feláldozza ezt a szokását és a hitét az atlétikába fekteti. Arra jutottak, hogy azért kapta meg ezt a tehetségét Istentől, hogy atlétaként teljesen ki tudjon bontakozni. Meglett a belső egyensúly, aminek köszönhetően a fejlődése is még látványosabb lett. Stuttgartban vb-bronzérmes lett, de még „csak” 17.44 méteres eredménnyel.
Az igazi áttörést 1995 hozta meg neki. Már rögtön a szezon elején, Lille-ben 18.43 méterre ugrott, de a megengedettnél nagyobb, 2.3 m/s-os hátszél miatt ezt még nem hitelesíthették világrekordnak. Nem hivatalosan, de a mai napig ez az Európa-kupán bemutatott varázslat számít minden idők legnagyobb hármasugrásának.
Természetesen ebben a formában, amiben egész évben volt, veretlenül, és ami ennél is nagyobb szó, már világcsúcstartóként érkezett meg Göteborgba a világbajnokságra. Három héttel korábban egyetlen centivel megdöntötte Willie Banks tíz éve fennálló 17.97-es rekordját. A selejtezőből Jérome Romain mögött második helyen jutott be a döntőbe, de ennek az égvilágon semmi jelentősége nem volt.
„Úgy éreztem, hogy masszív távolságra ugorhatok, elég csak a lille-i és a salamancai előzményekre gondolni – emlékezett vissza Jonathan Edwards a Nemzetközi Atlétikai Szövetség videójában. – Ki tudtam üríteni az elmém, és csak arra koncentrálni, hogy meg tudom csinálni. Ha megnézed az arcom a felvételeken, látni lehet, hogy mennyire összeszedett voltam, de azért izgultam is. Megcsináltam. Az ugrás utáni ünneplésből is látszik, hogy mennyire megkönnyebbültem. Azért kellett várni, mire kiírják az eredményt. Egyértelmű volt, hogy 18 méter felett volt, a kérdés, hogy mennyivel.”
Aztán kiírták az eredményt: 18.16 méter. Új világcsúcs! Elsőre.
„Emlékszem rá, amikor leültem, elfogott az az érzés, hogy még nem végeztem! A legtöbbször, amikor hasonlóan jót ugrottam, befejeztem a versenyt. Ilyenkor általában elszáll az adrenalin. Megnyerted a versenyt, megdöntötted a világrekordot. Itt most nem ez volt a helyzet, az adrenalin megmaradt.”
A második sorozatban már inkább felszabadultnak, mint koncentráltnak nézett ki a nekifutón. Rengeteg brit zászlót látott a lelátón, de ekkor már természetesen a svéd szurkolók is az ő oldalán álltak. Kevés ennyire könnyed világcsúcsot láthatunk, mint ami Edwards mozgásáról, majd arcáról sugárzott, miután beérkezett a homokba. 18.29 méter, azaz pontosan 60 láb. A deszkán 11 centimétert hagyott – ha nem a deszka végétől mérnék az ugrásokat…
„Azért ugrottam még egyet, mert úgy éreztem, hogy tartozom annyival a rajongóknak, hogy kettőnél többet ugorjak” – a harmadik és negyedik sorozatot valóban kihagyta, de aztán ötödikre még egy 17.49-et odatett. Érdekesség, hogy aznap a bermudai Brian Wellman, a dominikai közösségbeli Jérome Romain és a kubai Yoelbi Quesada is csak 2.0 m/s-nél erősebb hátszélben tudott ennél nagyobbat ugrani. Természetesen ezek is érvényes ugrások, de azért jól megmutatja, hogy Edwards mennyivel emelkedett ki a mezőnyből!
„Úgy emlékszem, hogy kedvező volt a széljárás is, ami mindig fontos egy ugrónak. Tudtam, hogy jók a körülmények, de ahogyan az a felvételeken is látszik, nagyon meg voltam ijedve, nehogy elrontsam. Nem volt fix, hogy megnyerem a döntőt, hiába voltam már világrekorder abban a pillanatban, tudtam, ha nem sikerül jól a világbajnokság, akkor a szezonomat az alapján ítélik meg. Hatalmas nyomás volt rajtam, ez volt az első világeseményem esélyesként” – elbírta a nyomást, nem is akárhogy!
Ugyanez egy évvel később, az atlantai olimpián már nem volt igaz. Az amerikai Kenny Harrison rögtön 17.99 méteres olimpiai rekorddal rápakolt egy újabb adag terhet hősünk vállaira. Edwards az első két ugrását belépte, így harmadikra mindenképp érvényeset kellett ugrania, különben véget ér számára a verseny. 17.13-as biztonsági ugrásával tovább folytathatta, majd 17.88-ra javított. Ám Harrison 18.09-re javított, Edwards az utolsó két sorozatban már nem tudta megfordítani a versenyt, ezüstérmes lett.
Négy év nagyon gyorsan el tud repülni egy ember életében, de a brit esetében a kudarccal felérő ezüst miatt kegyetlenül lassan telhetett az idő a sydney-i olimpiáig. Tanult belőle, Ausztráliában feltette a koronát a pályafutására, 17.71-gyel olimpiai bajnok lett, ezzel megcsinálta az olimpia, vb, Eb triplát. Az Európa-bajnokságot 1998-ban éppen Budapesten nyerte meg, 17.99 méteres versenycsúccsal.
„Nagyszerű Eb volt a budapesti, a fantasztikus közönség miatt úgy maradt meg bennem, hogy a magyarok szeretik és értékelik az atlétikát – emlékezett vissza a 2020-ban a Nemzeti Sportnak adott interjújában. – A brit csapat remekelt, míg én az első aranyamat szereztem az Eb-ken. Már az első ugrásommal is nyertem volna, de az utolsó kísérletre csak egy centivel maradtam el a tizennyolc méterről. Akkor készült rólam a kép abban a bolondos brit kalapban. A városra viszont egyáltalán nem emlékszem, mert annyira ideges voltam, hogy csak a versenyre fókuszáltam, a látnivalókra nem jutott idő. A kisebbik fiam tavaly Budapestre utazott a barátaival, és imádta a fővárosukat, azt mondta, Budapest az egyik legjobb hely, ahol valaha járt.”
Az elmúlt 31 évben a kétszeres olimpiai bajnok és négyszeres világbajnok Christian Taylor járt hozzá a legközelebb, hogy Edwards 18.29 méterét túlszárnyalja. A sokáig a Gyulai István Memorialon is visszatérő vendégnek számító amerikai a 2015-ös pekingi világbajnokságon 18.21 méterrel győzött. A valaha ugrott harmadik legnagyobb érvényes ugrás a kubai születésű, spanyol színekben versenyző Jordan Díaz nevéhez köthető, aki a 2024-es római Eb-n 18.18 métert ugorva diadalmaskodott.
Összesen nyolc hármasugró jutott át a 18 méteres álomhatár felett: Edwards és az őt Atlantában legyőző Harrison, valamint az említett két atléta mellett az amerikai Will Claye, a kubai Pedro Pichardo, a francia Teddy Tamgho és a Burkina Fasó-i Hugues Fabrice Zango. A legszűkebb elit.
| Névjegy: JONATHAN EDWARDS |
 Született: 1966. május 10., London |
Ausztrália újabb sprintercsillagot talált
Népsport: Helmut Duckadam álma a tizenegyeseknél vált valóra
Népsport: Ulrike Meyfarth, a nyugatnémet flopkirálynő
Népsport: így nem nyert olimpiát Hajós Alfréd öccse
