Nyolcvanéves Fabio Capello, a futball olasz vasőrmestere
Fabio Capellót gyermekként úgy tanította meg úszni édesapja, hogy kivitte egy szikla szélére és a tengerbe dobta. A pedagógiai minta meghatározta a habok között kapálózó kisfiú életfelfogását és későbbi edzői szemléletét – utal rá Simon Kuper újságíró az olasz trénernek szentelt portrészövegében (megjelent a 2011-es kiadású Soccer Men című könyvben). A június 18-án nyolcvanéves sportember jellemrajzának megértéséhez így nem árt röviden kitérni az apa történetére is: Guerrino Capello tanárként dolgozott, a második világháború során német hadifogságba került, rendkívüli önfegyelemmel, 47 kilogrammos súllyal tért haza Pierisbe, a San Canzian d’Isonzóhoz tartozó faluba, ahol aztán 1946-ban megszületett Fabio. Maga az édesapa a történelem viharai folytán a mai Magyarország területén, Hímesházán látott napvilágot 1915. június 28-án: a világháborúba belépő Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia katonai konfliktusa miatt a harcokban érintett körzetből számos családot kitelepítettek, így kerültek kényszerűségből Capellóék átmenetileg a baranyai faluba. Itt jött világra Eduardo Capello (vagy ahogy a hímesházi anyakönyvi iratokban szerepel: Kapelló Eduárd) és felesége, Olivo Maria harmadik gyermeke, Guerrero.
Amikor Az Év Sportolója-gála díjátadójaként Fabio Capello 2021 januárjában ismét szorosabb kapcsolatba került Magyarországgal, felidézte a felmenőkről őrzött tudását, amelyet a Nemzeti Sportnak adott 2023-as interjúban így egészített ki: „A családi elbeszélés szerint két évet töltöttek Magyarországon. Aztán Bécsbe vitték őket tovább, csak 1921-ben vagy 1922-ben tudtak visszaköltözni szülőföldjükre. Nagyapám, Eduardo volt a családfő. Kétkezi munkásként, kovácsként dolgozott, keveset tudok róla.”
A háborús menekültként ide-oda sodródó nagyszülők, a koncentrációs tábort megjárt édesapa példája erős tapasztalattal szolgált, óhatatlanul kialakította a családi légkört, amelyben alapvető erénynek számított a küzdőszellem, a keménység, a szigorúság. A három vonás, amely újra és újra visszaköszön a Fabio Capello személyiségét taglaló jellemzésekben. Az Ez vagyok én, Zlatan Ibrahimovic című önéletírásában így írt a svéd csatár a Juventusnál megismert edzőről: „Ha Capello dühös, senki nem mer a szeme elé kerülni. Ha adott neked esélyt a pályán, és te nem éltél vele, mehettél hot-dogot árulni a stadion oldalába. Hozzá nem mész oda a problémáiddal. Nem a haverod. Nem beszélget a játékosokkal, vagy legalábbis nem bizalmaskodva. Ő a sergente di ferro, a vasőrmester, és nem jelent jót, ha odahív magához. De sohasem lehet tudni. Lerombolja az embert, és felépíti. […] »Ki fogom ütni az Ajaxot a testedből« – mondta nekem. »Nem kell a holland stílus. Egy-kettő, egy-kettő, játssz szépen és technikásan. Cselezd ki az összes ellenfelet, nem bánom. Gólokra van szükségem. Érted? Beléd kell oltanom az olasz gondolkodást. El kell sajátítanod a gyilkos ösztönt.”
Ibrahimovic hibátlanul magáévá tette a leckét. Ez a cikk azonban nem róla szól, hanem az edzőről, aki úgy dobta mély vízbe játékosát, ahogyan annak idején őt szoktatta a túléléshez tengerparti sziklapárkányról figyelő édesapa. Az apahasonlat egyébként többször visszaköszön Capellóval kapcsolatban, és különösen érdekes, ha egy tékozló fiú nyilvánítja ki tiszteletét. Antonio Cassanóval, az olasz futball zabolázatlan fenegyerekével igencsak meggyűlt a baja a Real Madridnál a rendkedvelő Capellónak, a renitens csatár mégis így beszélt róla utólag: „A legjobb edző, akivel valaha együtt dolgoztam. Rengeteget tett értem, én viszont őérte nagyon keveset. Nem ezt érdemelte tőlem, de végtelen megbecsüléssel gondoltam rá akkor is és gondolok rá ma is.”
Nem csupán Cassanóval volt feszültségterhes viszonya. „A kiabáló ember” – mondta róla tömören Clarence Seedorf, és nem ok nélkül, az olasz vastréner legendás ledorongolásaiból is össze lehetne gyűjteni egy anekdotagyűjteményt. A madridiak például évekkel később is emlegették a Real Madrid öltözőjében történt esetet, amikor ráripakodott a zuhanyzóból előtotyogó brazil Ronaldóra: „Nem szégyelled magad, hogy ilyen dagadt vagy?” Egyesek még a hallgatásától is rettegtek. A már idézett Ibrahimovic-könyvben olvassuk: „Wayne Rooney mondta, hogy megáll benne az ütő, ha Capello elsétál mellette a folyosón. Pedig ilyenkor többnyire a kávéjáért indul, és nem nagyon foglalkozik azzal, aki elmegy mellette.”
A születésnapos sportember érdemeit hangsúlyozva sorolhatnánk e helyütt szakmai eredményeit, amelyek a világ egyik legsikeresebb futballtrénerévé tették. Elmondhatnánk, hogy miután játékosként 32-szer szerepelt az olasz válogatottban és négyszer megnyerte az olasz bajnokságot, edzői pályafutása is fényes dicsőséget hozott. Ha csak a bajnoki aranyakat nézzük, szerzett kettőt a Real Madriddal, négyet a Milannal, egyet a Romával és kettőt a Juventusszal, más kérdés, hogy a calciopoli miatt a torinói címeket utólag elvették. Szóba hozhatnánk mesterművét, a nemzedéki alapélményt jelentő 1994-es Bajnokok Ligája-döntőt, amelyben az esélyesebbnek tartott Barcelonát 4–0-ra legyőzte az általa vezetett Milan, a futballtörténeti klasszikusnak számító Rossi – Tassotti, Galli, Maldini, Panucci – Boban, Albertini, Desailly, Donadoni – Szavicsevics, Massaro tizeneggyel.
De itt az oly sokszor elemzett fényes eredmények, ezerszer körbejárt statisztikák, gyakran méltatott edzői húzások helyett inkább Fabio Capello személyiségéről osztanánk meg még három tanulságos vallomást. Olyanokat, amelyek segítenek megrajzolni emberi vonásait, jelezve, hogy a vasembernek is lehetnek gyenge pontjai. Másként szólva a vízbe dobott kisfiú is verdes a hullámok közt, még ha a végén mindig ki is úszik a partra.
Domenico Morace, a tavaly elhunyt kitűnő olasz sportújságíró, a Guerin Sportivo című lap egykori főszerkesztője mondta vele kapcsolatban: „Megértem, ha Fabiót távolságtartónak gondolják. Visszahúzódó, néha morcos, bogaras; érdes modora miatt nehezen kedvelik meg azok, akik először találkoznak vele. Egyszer-egyszer hízelgőnek tűnik, de a legtöbb esetben rettenetesen őszinte, egészen a brutalitásig.”
Capello köztudomásúan igen babonás, erről Silvano Ramaccioni, az 1990-es években a Milan stábjában mellette dolgozó sportvezető mesélt el egy esetet: „Egyszer Pekingben elvesztettem a pályán az aranyozott Dupont tollamat, amellyel az előző években minden meccs előtt összeírtam a Milan felállását, hogy aztán odaadjam a bírónak. A lefújás után elkezdtük keresgélni a fűben, a reflektorok fényében. Capello idegesen kiabálta: »Találd meg, találd meg!«, de nem sikerült. Kilencvennégyet írtunk, akkor nyertük meg a scudettót és a Bajnokok Ligáját. A következő évben negyedikek lettünk...”
És végül megint csak Simon Kupert idéznénk, aki könyvében Stefan Szymanski sportközgazdász vizsgálatára hivatkozva leírta, Capello a nemzetközi edzői mezőny azon tíz százalékába tartozik, amely képes mindenkori csapata fizetési lehetőségeit meghaladó eredményeket elérni. Magyarul olyan tréner, akinek mérhető a személyes hatása együttese eredményességén. Az állítás az angol válogatott kispadján (2007–2012) éppen nem igazolódott be, a londoni időszakról adott újságírói jellemzés azonban az akkori szövetségi kapitány egész életmenetére és munkaszemléletére igaz: „Capello semmi izgalmassal nem szolgált a bulvárlapoknak a pályán kívül. Konzervatív, hagyománytisztelő katolikus, így is él, csendesen, mint egy golfozó. Az angol válogatott vezetését a »lehetetlen munkaként« szokták aposztrofálni, ő azonban olyan kiegyensúlyozottan végezte éveken át, mintha csak a szabadidejét ütné el valamivel, mondjuk virágot szedne.”
Ezt a hasonlatot alighanem ő kérné ki magának elsőként…
| NÉVJEGY |
 FABIO CAPELLO |
Beszólt az olaszoknak a FIFA elnöke
Népsport: tényleg Németh Jamesz volt a Jani
Népsport: amikor a Ferencvárosnak jó volt az egy pont…
