Eddig nem publikált interjú Kutas Istvánnal, az egyik legmegosztóbb magyar sportvezetővel

(És innentől következzen az 1989-es interjú…)

Az elmúlt években ritkán fordult elő, hogy volt sportvezetővel találkoztam sporteseményen. Sőt ismerek olyan főtitkárt, aki nyugdíjazása óta nem jelent meg volt sportága egyetlen eseményén sem. A kevés kivételek közé tartozik Kutas István, aki ugyan hat éve nyugdíjas, de például több atlétikai versenyen is összefutottam vele…

Kutas. Ez a név még napjainkban is érdeklődést, vitát vált ki sportéletünkben. Van, aki királyként tiszteli, szereti, s van ki gyűlöli, de semlegesen nem éreznek vele szemben.

Névjegy

Kutas István ötven évet dolgozott a magyar sportmozgalomban. Volt atléta, kézilabdázó, majd 1946-tól a Zugló MADISZ titkára, 1949-től az OTSB főosztályvezetője, 1957-től a Képes Sport, majd a Népsport főszerkesztője lett, 1962 és 1966 között az MTS elnökhelyetteseként arányította a sportot. Ezután visszakerült a Képes Sporthoz, amelynek 17 évig a főszerkesztője volt. Közben 1974 és 1978 között a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöki tisztét is ellátta.

– A sportok királyának, a labdarúgásnak a vezetőjéből hogyan lett a sportok királynőjének, az atlétikának az alattvalója?
– Fél évszázados kapcsolatom van az atlétikával. Diákkoromban futottam, később 1949-től 1956-ig, a magyar atlétika fényes korszakában az OTSB-ben hozzám tartozott ez a sportág. Persze nem nosztalgiából vállaltam elnökségi tagságot. Bármely sportágért szívesen dolgozom, ha olyan emberekkel találkozom, akik jobbra, többre törekednek.

– Az atlétikában most ilyen vezetés van?
– Még túl frissek a kapcsolatok, nem akarok véleményt mondani.

– A magyar atlétikában nagy baj van. Lehet még rajta segíteni?
– Megítélésem szerint a sportban is a legfontosabb a szervezettség. Hitvallásom, hogy a mai sportot csak profi módon lehet, érdemes csinálni. Ez nem azt jelenti, hogy a versenyző csak a pénzért hajtson, hanem magas szinten a sportágának a mestere legyen.

– Még napjainkban is keveredik az amatőr és a profi fogalma, s nagyon álszenten ítéljük meg a helyzetet.
– Ha egy sportoló ingyen kapja az edzés után a meleg vizet a fürdéshez, akkor azért neki már teljesíteni kell. Napjainkban az élsportban a szervezőktől kezdve a játékvezetőkig mindenki profi, hiszen megfizetik a tevékenységét, tehát akkor nem kell szégyellni, hogy ha ezért követelnek is.

– Mielőtt találkoztunk, egy idősebb kollégával beszélgettem, aki szerint még az ellenségei is elismerik, hogy kiemelkedő sportvezető volt, aki értette, ismerte a sportot, viszont elképzelését könyörtelenül végrehajtotta.
– Nálunk a legnagyobb hiba, hogy ha valakit kineveznek vezetőnek, akkor azt hiszi, hogy ért is hozzá. Nem kívülről jöttem a sportba, de mégis beültem a Testnevelési Főiskola könyvtárba, lejártam az edzésekre, s tanultam, tanultam… Nem akarok senkit megbántani, de az elmúlt évtizedekben sok szurkolóval találkoztam a sportvezetésben. Pedig a csata megnyeréséhez kitűnő tábornokok kellenek. Hogy szigorú vezető voltam? Lehet. De most magyarázkodjam?

– Nem a magyarázkodás, hanem a vezetői módszere érdekelne, amelyet sokan dicsérnek, de sokan átkoznak is.
– ­A taktikám az volt, hogy mielőtt az irányelveket megszabtam, érdeklődtem. Az előkészítésben a csapatjáték híve voltam. Ez érdekes eseteket produkált, volt olyan edző, aki később a saját szakmai javaslatát szidta, mint Kutas-módszert! Megítélésem szerint, ha egy elképzelés jó, akkor azt végre kell hajtani. Sajnos a sportéletünkben viszont az a gyakorlat, hogy sokszor a munka a tervezéssel befejeződik.

– A szerkesztőségünkben él egy legenda: amikor a Népsport főszerkesztője volt, az egyik legkitűnőbb újságíróval, Szombathy Istvánnal négyszer átíratta az országos vívó bajnokság tudósítását, mert szakmailag nem értett vele egyet.
– A felszabadulás után a vívást, mint az urak és tisztek sportját le akarták írni. Az én véleményem viszont az volt, hogy sokkal nagyobb politikai értéke van, ha a sikersportágunkat fejlesztjük, méghozzá minden fegyvernemben. Számolja ki, ha az ötvenes évek elején nem karoljuk fel a vívást, hány világ- és olimpiai bajnokkal lennénk szegényebbek.

– Két vélemény, két könyvből… Kő András a Kardélen, kardhegyen című könyvében Dávid Sándor azt mondta, hogy azt nem lehet elvitatni, hogy a magyar sportélet égészére szóló, döntő változást hozó, átfogó koncepciót Kutas István hozott. Végh Antal a Gyógyíthatatlan című könyvében viszont azt írta, hogy Kutas önkényes volt, elfogult, s mint minden ilyen vezető: igazságtalan. Visszanézve, kinek van igaza?
– ­Nem az én feladatom, hogy megítéljem a munkámat. Végh könyvét nem olvastam, ugyanis annyi kitűnő írás jelenik meg a világ sportjáról, hogy primitív könyvek olvasására, amely most ugyan divat, nincs időm.

– Elkerülhetetlen, hogy a labdarúgásról beszéljünk. Egy tapasztalt, idős edző mondta, akinek ugyan nem a kedvence, hogy bármennyire is nevetségessé tették a követelményrendszert, azt el kell ismerni, hogy a Kutas-féle irányítás vezette be nálunk a korszerű edzésmódszert a labdarúgásban.
– A sokat vitatott követelményrendszer a labdarúgásunk egészét átfogó programnak csupán egy része volt. A kiindulási pontunk az volt, hogy már 1954-ben a berni világbajnoki döntőn bebizonyosodott, hogy a német sportemberek legyőzték a magyar labdaművészeket. Hét, 1967-től 1974-ig tartó szűk esztendő után, amikor a válogatottunk nem jutott ki a világbajnokságra, bebizonyosodott, hogy labdarúgóink lemaradtak a nemzetközi élvonaltól. A felzárkózás első szakaszának a fizikai képesség javítását tűztük ki. Mégpedig azért, mert a hetvenes években kiderült, hogy a világ élmezőnye fizikai képességek tekintetében sokkal gyorsabban fejlődött, mint technikában. Felgyorsult a játék, s a futtában való beadáshoz, pontos továbbításhoz, labdalevételhez alapvető feltétel a megfelelő kondíció.

– Ezért futtatta a focistákat a lóversenypályán?
­– A mezei futás csupán a követelményrendszernek egyetlen pontja volt. Mi akkor megpróbáltuk cselekvésre ösztönözni az edzőket, a labdarúgókat. S ez lett a bűnünk! Mert nálunk a terveket megtapsolják, de utána mindig létrejön egy olyan visszahúzó erő, úgy is mondhatnám a lusták tábora, akiknek tagjai addig-addig hangoskodnak, amíg kiharcolják, hogy ne kelljen többet edzeni. Ilyen szemléletű edzőkkel nem lehet a nemzetközi szintet elérni.

– Négy évi eredményes menetelés után a labdarúgó-válogatott kijutott az 1978-as világbajnokságra, de a csoportjából nem jutott tovább…
– A visszahúzó erők miatt programunknak csupán a felét sikerült megvalósítani, de már ennek is voltak eredményei. Tizenkét év után, a szovjet csapat előtt kijutottunk a világbajnokságra. A válogatottban már olyan játékosok is voltak, akik elérték a nemzetközi mércét, például Pintér, Páncsics (? – a szerk.), Nyilasi, Zombori, Csapó, Törőcsik…

– Sokan sokféleképpen magyarázzák azt, hogy a legutóbbi három világbajnokság csoportkörében válogatottunk miért bukott meg.
– Az okokról könyvet lehetne írni. Ezért csak röviden. A legdöntőbb, hogy a magyar labdarúgók a sorozatmérkőzésekre nincsenek felkészítve. Az 1978-as argentínai világbajnokságon az első mérkőzésen szoros, izgalmas csatát vívtak játékosaink a későbbi világbajnok hazai válogatottal. De ezután, ezt a teljesítményt a csapatunk az olaszok és franciák ellen már nem tudta megismételni. Az Argentína elleni meccs után döbbentek rá a fiúk, hogy kevesebbre képesek, mint ellenfeleik. Pedig higgye el, labdarúgóink nem tehetségtelenebbek, mint a nemzetközi középmezőny játékosai, csak nincsenek megfelelően felkészítve. Ha egy ember házat akar építeni, kőműves szakvizsgát kell tennie. Ugyanakkor nálunk a jó képességű labdarúgókkal nem sajátíttatják el az alapokat, s ezután így akarnak sok pénzt keresni.

– Mi lehet a magyarázata annak, hogy a szocialista országok válogatottjai a legutóbbi világbajnokságokon nem voltak sikeresek?
– A sport, ezen belül a labdarúgás is olyan, mint a háború, amelyben döntő a szervezettség. Például mi magyarok sok jó határozatot hozunk, amit aztán nem, vagy csak félig hajtunk végre.

– Ha már a határozatokat említette, az elmúlt évtizedekben sok kitűnő terv született például a tömegsport, vagy ahogyan most nevezzük a szabadidősport fejlesztésére. Előrelépés viszont alig-alig történt.
– A szabadidősporthoz két alapvető feltétel kell, életszínvonal és lehetőség. Tehát kell ezer forintom egy sportcipőre, s tudnom kell, hogy hol és mennyiért sportolhatok. Ha a két feltétel közül az egyik hiányzik, már nincs szabadidősport.

– A jelenlegi sportvezetés a diáksport fejlesztését hirdette meg.
– Ezzel nem akarok foglalkozni. Csupán egy történelmi adat: 1955-ben kétezer iskolai sportkör működött, s húszezer iskolai versenyt rendeztünk.

– Sértett, megbántott, elégedetlen ember, aki a kormánykeréktől távol, a hátsó fedélzetről szemléli a magyar sport hajózását?
– A sportéletünk teli van sértett emberekkel, de én nem tartozom közéjük. Tudja, az a baj, hogyha valaki rosszul dolgozik, s ezért elküldik, megsértődik. Viszont, aki jól dolgozik, azt az irigyei teszik félre. Mindezt figyelembe véve ostobaság lenne tőlem a sértődöttet játszani. Továbbra is szurkolok, s reménykedem a jó hajózásban…