Mr. George Libériából – 60 éves az első afrikai aranylabdás, George Weah

George Weah még nem töltötte be a 22. életévét, amikor Franciaországba került. Szülőhazájában, Libériában fiatalként hobbiból futballozott, 13 évesen már igazolt játékos volt. Ebből persze nem lehetett megélni, úgyhogy a főváros, Monrovia egyik külkerületében telefonszerelőként dolgozott. Noha volt benne önbecsülés, maga sem gondolta, hogy idővel Európa legjobbja lehet. Ebben óriási szerepet játszott monacói edzője, bizonyos Arsene Wenger. 

A szűkös anyagi körülményekből (apja korán meghalt, édesanyja a háború elől elmenekült, ezért 12 testvérével együtt a nagymama nevelte) és a zavaros libériai politikai és társadalmi helyzetből kitörve Kamerunba, egy afrikai kontinensen ismert klubba igazolt. A Tonnere Yaoundéban olyan társai voltak, mint például az 1990-es vb-résztvevő kameruni Bertin Ebwellé.

Weah 1988-ban bajnokként igazolt a Monacóval első idénye végén Franciaországban ugyancsak aranyérmes Wenger csapatába. A francia szakember ebben az évben az Afrikai Nemzetek Kupáján játékosokra vadászott, beszélt honfitársával, Claude Le Roy-val, a kameruni válogatott szövetségi kapitányával, aki nem a sajátjaira hívta fel a figyelmet, hanem a Tonnere Yaoundé csatárára…

Weah 1988 augusztusában az Auxerre ellen be is mutatkozott a francia élvonalban, egy évre rá afrikai aranylabdás lett (1989). A francia Onze Mondial havilap csinált vele, riportot, amelynek egyik fotóján a csatár több tucat cipőjével látható. Futotta rá, Monrovia utcáin még mezítláb focizott. De nem csak magára költött: amikor a libériai válogatott 1996-ban bejutott az Afrika-kupa 16-os döntőjébe, együttese összes költségét állta. Ebben a tekintetben a reggaezenész, Bob Marley volt a példaképe, aki rengeteget tett országáért, Jamaicáért.

A franciaországi karrier viszonylag nehezen indult, hozzá kellett szoknia az európai stílushoz, de aztán belelendült, a Monacóban eltöltött négy idénye alatt 149 mérkőzésen 66 gólt szerzett, Francia Kupát nyert (1991), abban az évben a Ligue 1 legjobb légiósa lett, KEK-döntőt játszott (1992). Miután kinőtte a hercegség csapatát, Wenger egyetértésével 1992-ben a PSG-be igazolt, 6.5 millió eurónak megfelelő összegért vették meg – ahhoz képest, hogy Yaoundéból 150 ezerért költözött Monacóba, klubja kiváló üzletet csinált. Más kérdés, hogy a libériai támadó nemigen jött ki párizsi edzőjével, Artur Jorgéval, szóban osztották egymást. Luis Fernandez érkezésévek viszont több lehetőséget kapott, a bajnoki arany megnyerésének évében (1994) a legjobb légiós volt, a brazil hármast, Raít, Valdót és Ricardót homályosította el. A Bajnokok Ligája selejtezőjében a párizsiak a Váccal kerültek össze, a kinti mérkőzésen Weah fejelte együttese második gólját a 3–0-s francia sikerrel végződött mérkőzésen (a Fáy utcában 2–1-re megnyert visszavágón nem lépett pályára). Az első fordulóban Münchenben a Bayern ellen parádés szóló után bődületes gólt lőtt Oliver Kahn kapujába (Párizsban egy kisebbet, 2–0…), nem mellesleg a sorozat gólkirálya lett. A francia fővárosban 138/55 volt a mérkőzés/gól mutatója, ehhez még 10 gólpasszt is adott. Akárcsak Monacóban, ott is francia bajnok és kupagyőztes lett.

Nem véletlen, hogy a Milannal korlátlan hatalommal bíró Silvio Berlusconi felfigyelt Weah-ra. A klub hiába nyerte meg 1995-ben a BL-t, a Serie A-ban nem végzett az élen, tehát kellett egy jó befejező csatár. Az év rengeteg egyéni elismerést hozott: az Év játékosa lett a FIFA szavazásán, a France Football afrikai aranylabdása, a CAF választásán Afrika legjobbja, s nem utolsósorban elnyerte a France Football európai Aranylabdáját. Ez annak is köszönhető, hogy 1995 óta az Európában játszó labdarúgók is megkaphatják, vagyis nem számít, hogy milyen nemzetiségűek, csak európai csapatban játsszanak. (Aztán 2007-ben ezt kiterjesztették valamennyi labdarúgóra.)

Milánóban a legjobb idénye az 1996–1997-es volt, ekkor 13 gólt szerzett, a BL-ben háromszor talált a kapuba, még 33 évesen is bajnok volt (1999), továbbá a bajnokság harmadik legjobb csatárának választották Christian Vieri és Francesco Totti mögött. A bajnoki aranyat hozó idényben (1998–1999) „csupán” nyolcgólos, de a 32. fordulóban idegenben az ő két góljával Milan–Juve 2–0, gyakorlatilag ez döntött az első helyről. Ekkor már Alberto Zaccheroni volt a Milan szakvezetője, aki inkább a német Oliver Bierhoffot favorizálta, ráadásul 1999 nyarán Andrij Sevcsenko is megérkezett Milanellóba…

Weah kölcsönbe a Chelsea-hez került, a londoniakkal FA-kupát nyert (2000). Noha bőven túl a harmincon nem kegyelemkenyéren élt, már kevésbé bizonyult meghatározó futballistának. Ebből az időszakból az Olympique Marseille-nél eltöltött idény mondható annyiban karakteresnek, hogy segített bent tartani az együttest az élvonalban. Thierry Henry azt mondta róla, Ronaldo, Romárió és Weah inspirálta leginkább a játékát.

Civilként a szó elsődleges értelmében is Mr. George lett: rengeteget tett a libériai közösbe, sport- és üzleti menedzseri diplomát szerzett, dolgozott az ENSZ békenagyköveteként, no meg 2018 és 2024 között betöltötte hazája elnöki tisztségét.

Személyével kapcsolatban gyakran felvetődött a kérdés: vajon megérdemelte-e az Aranylabdát? Tény, 1995-ben már nem számított a nemzetiség, csupán az európai jelenlét. Ebben az évben se vb-t, se Eb-t nem rendeztek, meggyőződésem, hogy 2006-ban az olasz Fabio Cannavaro az olasz aranyérmes védője (!) lenyűgöző vb-teljesítményének köszönhette az Aranylabdát, akárcsak az 1996-ban Eb-aranyérmes, a Dortmunddal bajnok és Szuperkupa-győztes német Matthias Sammer. Weah a PSG-vel Francia Kupát és Ligakupát nyert, lenyűgöző szólókkal kápráztatta el a nézőket, ám a libériai válogatottban egy fecskeként nem csinált nyarat… Ebben a tekintetben hasonló volt a helyzete az 1968-ban Aranylabdát nyert George Besthez, aki erős klubban, a Manchester Unitedban, de viszonylag gyenge válogatottban, az északírben játszott.

Weah a szavazáson 144 voksot kapott, míg az abban az évben Tottenham-játékosként az angol újságírók szerint a Premier League legjobbjának választott Jürgen Klinsmann 108-at. Érdekesség, hogy a szabály változása ellenére nemcsak a képzeletbeli dobogóra, de az első tízbe se került dél-amerikai futballista. Az Európában játszó légiósok közül a Fiorentinában 26 találattal gólkirály Gabriel Batistutát rangsorolták a legelőrébb, a 20. helyre. A szavazatot kiérdemlő 34 labdarúgóból 26 európai mellett öt dél-amerikait és három afrikait találunk, egyik éppen a győztes libériai, aki abban az évben az afrikai Aranylabdát is elnyerte.

Weah kapcsán az is felvethető, ha az Aranylabda-választás 2007-ben valamennyi futballistára kiterjesztett szabálya korábban is érvényben van, például Josef Masopust (1962) vagy Hriszto Sztoicskov (1994) nyer-e. De még a minden porcikájával a kaput érző Gerd Müllerben (1970) sem vagyok biztos…

Teljes neve: George Manneh Oppong Ousman Weah Született: 1966. október 1., Monrovia Sportága: labdarúgás Posztja: csatár Válogatottság/gól: 60/22 (1988–2002, Libéria) Klubjai: Young Survivors (1981–1984), Bongrange Company (1984), Mighty Barole (1985–1986), Invincible Eleven (1986–1987), Tonnerre Yaoundé (1987–1988, kameruni), Monaco (1988–1992, francia), PSG (1992–1995), Milan (1995–2000, olasz), Chelsea (1999–2000, angol, kölcsönben), Manchester City (2000, angol), Olympique Marseille (2000–2001, francia), el-Dzsazira (2001–2003, arab emírségekbeli) Sikerei: kameruni bajnok (1988); francia bajnok (1994), 3x Francia Kupa-győztes (1991, 1993, 1995), francia Ligakupa-győztes (1995); 2x olasz bajnok (1996, 1999); angol FA-kupa-győztes (2000), európai aranylabdás (1995), afrikai aranylabdás (1989, 1994, 1995); az Év játékosa (1995, FIFA, Onze Mondial), az évszázad afrikai játékosa