Népsport: genovai futballszerelmesek

Az olasz futball is Genovában született, de persze nem a Sampdoria, hanem az angol matrózok által alapított városi rivális, a Genoa Cricket and Athletic Club 1893-ban életre hívott szakosztálya révén. A Samp csak 1946-ban jött létre, két ősi genovai klub, a Sampierdarenese és az Andrea Doria összeolvadásával (az utóbbi a nevét a szintén genovai Kolumbusz Kristóf kortársáról, a neves admirálisról kapta). A háború utáni első évben, az 1945–1946-os szezonban a kikötőváros mindhárom klubja az első osztályban szerepelt, de világossá vált, hogy Genova nem bír el három A-ligás csapatot, és mivel sem a Sampierdarenese, sem az Andrea Doria nem tudta önállóan összegyűjteni a nevezéshez szükséges ötmillió lírát, a fúzió mellett döntöttek, még a klubszíneket is összevonták, ezért lett a Sampnak négy klubszíne is: kék-fehér-fekete-piros. Az új csapat így első idényében (1946–1947) máris a Serie A-ban kezdhetett, és a 10. helyen végzett, de ennél fontosabb, hogy az első új genovai rangadót 3:0-ra megnyerte a kilencszeres bajnok Genoa 1893 ellen – a „Derby della Lanterna” azóta is az olasz futball egyik legsűrűbb összecsapása.

Második évében már a Juventust is elkapta a Samp (5:2), 1951-ben pedig az egyik legemlékezetesebb derbin 3:2-re győzött, így maradt benn az élvonalban, a „másik” Genoa pedig kiesett. Az ’50-es évek középszerű Sampdoriából két játékos is legendássá vált: Adriano „Nano” Bassetto 196 meccsen szerzett 92 góljával Roberto Mancini 1994-es csúcsdöntéséig a csapat házi örök gólkirálya volt, az argentin Ernesto Cucchiaroni pedig a ’80-as években a Samp és az olasz futball első igazi ultracsoportjának lett a névadója. 1961-ben volt először versenyben a csapat a scudettóért (végül negyedik lett), egy év múlva az európai kupaporondon is bemutatkozhatott (a Ferencváros ellen a hazai 1:0 után kapott egy hatost az Üllői úton a VVK nyolcaddöntőjében), utána viszont szűk több mint két évtized következett, ráadásul 1967-ben pedig először süllyedt le a csapat a Serie B-be. Amikor 1979-ben a másodosztály középcsapatát megvette a hajózási vállalkozó Paolo Mantovani, még sokan kinevették, amikor azt mondta játékosainak: „Mindenki váltsa ki az útlevelét, mert hamarosan meghódítjuk Európát”. Pedig csaknem igaza lett. 1985-ben összejött az első Olasz Kupa-győzelem, 1988-ban és 1989-ben a második és a harmadik, majd ez utóbbi évben az első európai kupadöntő is (2–0-s vereség a Barcelonától a KEK-ben). 1990-ben viszont már megnyerte az együttes KEK-et, a következő évben (1991) pedig a Pagliuca – Mannini, Vierchowod, Lanna, Pari – Lombardo, Katanec, Cerezo, Mihajlicsenko – Mancini, Vialli alapfelállású csapatnak köszönhetően a Sampdoria mezére is felkerült a várva várt kis trikolór pajzsocska, 67 év után került ismét genovai csapathoz a scudetto. Újabb év múltán aztán kis híján eljött a nemzetközi megdicsőülés is, az 1992-es BEK-döntőben a Wembleyben 119 percig pariban volt a Sampdoria Johan Cruyff Barcájával, de aztán Ronald Koeman hatalmas szabadrúgásgóljával a kupa a katalánoké lett. (És a magyar válogatott szövetségi kapitánya, Marco Rossi játékosként első genovai idényében, 1994-ben Coppa Italiát nyert a Sampdoria tagjaként!)

A Sampdoria nem csupán 1962-ben a Ferencvárossal találkozott az európai kupákban, hiszen az 1992-es (utolsó) BEK-döntőbe vezető úton a csoportkör előtt a Kispest-Honvédot verte ki vérrel-verítékkel: a kispesti 2–1-es vereség után Genovában 3–1-re vezetett, amikor a lefújás előtt Adi Negrau továbbjutással kecsegtető fejesét a későbbi vb-döntős Gianluca Pagliuca kapus földöntúli bravúrral szedte ki a jobb felső sarokból… 2010 őszén pedig az Európa-liga csoportkörében találkozott a DVSC-vel, amelyet Genovában 1–0-ra megvert, Budapesten viszont 2–0-s vereséget szenvedett az akkori magyar élcsapattól.

A legnagyobb veszteség nem a Barca ellen elbukott BEK-döntő volt, hanem az, hogy 1993-ban elhunyt Mantovani elnök. A klubot a fia, Enrico vette át, és elkezdődött a lassú hanyatlás. A Serie A-ból 1999-ben kihullott az együttes, és csak 2003-ban tudott visszatérni, az elnöki székben immár a dúsgazdag Riccardo Garronéval. Vele a Samp stabil középcsapat lett az élvonalban (az ezredforduló után akadt néhány sikeres szezon: 2009-es kupaezüst, BL-indulás), ezek csak időszakos fellángolások voltak. De a Mantovani-éra fényes napjai máig nem tértek vissza a Luigi Ferraris-stadionba. Mi több, 2014-ben, a Sampdoria élére egy római filmproducer, Massimo Ferrero érkezett, aki már a bemutatkozásakor jelezte: nem kíván háttérben maradni. A magát „Viperettóként” (kis vipera) becéző új tulajdonos azonnal a címlapokon találta magát – nem sportszakmai víziója, hanem teátrális megnyilvánulásai miatt. A Ferrero-éra alatt a Sampdoria látszólag működött, de valójában széthullóban volt. Az átigazolások össze-vissza, rövid távú logika szerint zajlottak, az utánpótlás-fejlesztés stagnált, a felnőttkeretbe alig épült be saját nevelés. A klub könyvelése pedig egyre átláthatatlanabb lett – belső kölcsönökkel, kapcsolt cégeken keresztüli pénzmozgásokkal tartották fenn a napi működést.   

A Ferrero-éra után szinte működésképtelenné vált a klub, amely legutóbb csak úgy úszta meg a kiesést a harmadik vonalba, hogy a Bresciát kizárták… A bennmaradás után a kérdés változatlan: a Sampdoria marad-e élő klub, vagy végleg emlékké válik – egy kifakult poszter Gianluca Viallival, Roberto Mancinivel és Vujadin Boskov mesterrel. Egykor majdnem Európa csúcsán. Ma a túlélés határán. 

Alapítva: 1946. augusztus 12. Legnagyobb sikerei:  BEK-döntős (1992); KEK-győztes (1990), KEK-döntős (1989) Olasz bajnok (1991); 4x Olasz Kupa-győztes (1985, 1988, 1989, 1994); olasz Szuperkupa-győztes (1991)

Nincs valamirevaló olasz klub, amelyik ne dicsekedhetne azzal, hogy a hőskorban magyar mester edzette. A Sampnál Czeizler Lajos volt az úttörő, aki korábban három évig a Milan trénere, az 1954-es vb-n pedig Olaszország szövetségi kapitánya volt. Az 1954–1955-ös bajnokság közben vette át a csapat irányítását, és két év múlva kellett távoznia, mert nyíltan bírálta a klubvezetőséget. 1938-as vb-ezüstérmesünk, Sárosi György a Samp utánpótláscsapatát edzette 1961-től 1963-ig. Játékosaink viszont a legújabb időkig elkerülték a csapatot, az első fecske Koman Vladimir volt, aki 2005-ben szerződött Genovába, két év múlva gólpasszal mutatkozott be a Serie A-ban a Torino ellen, a Primavera-csapattal bajnokságot és kupát nyert, majd egy avellinói és bari kölcsön után 2012-ig ismét az első keret tagja lett. (És csapatkapitányként vezette ki a Puskás Ferenc Stadion gyepére a genovaiakat a Debrecen elleni 2010. decemberi Európa-liga-mérkőzésen…) A szintén válogatott Laczkó Zsolt 2011 januárjában lett a klubé, de második és harmadik idényét kölcsönben másutt töltötte. Az 1946-os fúzió előtt viszont a Sampierdarenese és az Andrea Doria is tele volt magyarokkal. Az előbbit edzette 1932-ben Hajós Árpád, 1936–1937-ben Mészáros István, 1939–1940-ben pedig (a csapatot ekkor Liguriának hívták) Híres-Hirzer Ferenc ült, a pályán pedig komlói születésű Veréb (Wereb) József játszott 1925 és 1927 között. Az Andrea Doria kispadján ült Payer Imre (1924–1926), Molnár Ferenc (1927), Koch Frigyes (1932–1933) és a fúzió előtt utolsóként Vanicsek János (1946), míg a játékosok között a később az Újpesttel kétszeres bajnok Sternberg László pallérozódott itt 1926–1927-ben.