„Úgy látszik, nem érted: ez Róma, itt mindig közel telt ház lesz”

A tervem az volt, hogy rendhagyó módon a híres-hírhedt „Curva Nordból” (amely Lazio-meccsek alatt a kékek ultráinak a törzshelye), a Roma északi kapu mögött tanyázó kemény magjának sűrűjéből nézem végig a találkozót. Persze naiv voltam: csütörtökön a jegyárusító helyen felvilágosítottak, hogy ha belépőt akarok, már hétfő hajnalban, az értékesítés első napján sorba kellett volna állnom.

Így – kicsit félve attól, hogy lemaradok a találkozóról – elindultam a Stadio Olimpicóhoz, azzal a reménnyel, hogy mint minden valamirevaló meccs előtt, csak tud az ember jegyet szerezni a helyszínen. Becsületes ember lévén először a hivatalos utat választottam, azonban a délceg biztonsági őr enyhe lenézéssel tájékoztatott, hogy bármennyit állhatok sorba a pénztárnál, jegyet bizony ott már nem kapok.

Akkor jöhet a feketepiac – gondoltam. Elvegyültem a tömegben – nem volt nehéz, voltak egy páran –, és csukott szemmel követtem a „ticket hangokat”. Első nekifutásra az eredeti 20 eurós ár helyett 60 eurós ajánlattal kínáltak meg, sőt mi több, 70-ért az Inter-táborba is bejuthattam volna. A srác némileg kétségbeesettnek tűnt, hiszen húsz perccel a kezdés előtt még sok belépő a nyakán volt, ezért gondoltam, várok még, lesz még alacsonyabb is ez az ár.

Következő „üzletfelem” már 35 euróért kínálta az áruját, ám amikor már éppen gondolkodóba estem, egy szemfüles olasz lecsapott a lehetőségre, és biztonságos helyre távozott a „partneremmel”, hogy nyélbe üssék az üzletet. Ekkor egy tisztes családapa lépett oda hozzám tízévesnek látszó fiával, hogy igazán ne haragudjak, de neki van egy felesleges jegye, mert a másik fia végül nem tudott eljönni, ha esetleg érdekelne… Kérdeztem, mennyi? Mennyi lenne? Húsz euró, nem akarja, hogy rajta maradjon… – jött a válasz.

Mondanom sem kell, a következő pillanatban már a „Curva Nord” felé siettem – ritkán éri az embert ekkora szerencse. Pár perccel a kezdés előtt elfoglaltam a helyemet, és a következő szavak ugrottak be: hatalmas, monumentális, lenyűgöző, leírhatatlan, csodálatos…

A Stadio Olimpico hangulata azonnal magával ragadott, amiben persze segített a közvetlen közelemben eufóriában ordibáló „romanisták” népes tábora. Jobbra pillantva pedig konstatáltam, hogy az izgalom garantált: az Inter tábora csak egy kőhajításra van tőlem – ezt a tényt egyébként több „szurkolótársam” is bizonyította.

Elkezdődött a meccs, de Zlatan Ibrahimovic hamar „megölte” a hangulatot, már ami a „farkasok” rajongóit illeti. A körülöttem állók egyre csöndesebbek lettek, s egyre ritkábban küldtek kézjeleket a szomszéd szektor fekete-kékbe öltözött tagjai felé. A mérkőzés krónikáját mindannyian ismerjük…

A szünetben beszédbe elegyedtem a mellettem ülő-álló férfiúval, aki hozzám hasonlóan egyedül érkezett a meccsre. Tőle megtudtam, hogy felesége és egyéves gyermeke van, de vasárnap este itt a helye. Talán jövőre már a fiát is elhozza. Amikor pedig afelől érdeklődtem, hogyan hat a nézőszámra a Roma idei gyenge szereplése, enyhe mosoly kíséretében így szólt:

„Úgy tűnik, nem érted: ez Róma – akár kiesőhelyen is állhatnánk, itt mindig közel telt ház lesz, mert imádjuk ezt a csapatot.”

Az élményt csak tetézi, amikor az ember közvetlen közelről élheti meg a fanatikus drukkerek Francesco Totti iránt érzett imádatát, Jose Mourinho idegbetegnek tűnő szaladgálását a technikai zónán belül, vagy éppen Zlatan Ibrahimovic flegma zsenialitását.

A már említett drukkertársammal közben megbeszéltük, hogy a derbire, a Roma–Lazióra, ha van egy kis eszem, ne jöjjek ki, legalábbis ne ebbe a szektorba, mivel azon a találkozón gyakorlatilag mindkét szurkolótábor tagjai bárhová kaphatnak jegyet, így már a meccs alatt feszült a hangulat, a stadiont elhagyva pedig kezdődik a harmadik félidő…

Ez az összecsapás közben eldőlt, újdonsült ismerősöm már a 80. perc tájékán távozott, én pedig a négy gyönyörű gól után hazafelé azon gondolkodtam, hogy milyen remek mérkőzést láttam, hogy a Roma még nagyon messze van a tavalyi formájától, illetve hogy mi lett volna a stadionban, ha Luciano Spalletti fiai vágnak egy négyest a riválisnak, s nem fordítva. A hangulat persze így is varázslatos volt.

Azt hiszem, erre mondják: az élmény megfizethetetlen…

MÁTÉ ZOLTÁN