Három dolog határozta meg 1990-es nyaramat: életemben először láthattam egy táborozás alkalmával a Balatont; életemben először éreztem a felnőttkor izgalmát, amikor egy verőholdas este kiszöktünk a táborból, majd a Lada ezerkettessel virító helyi erőktől való félelmünkben vissza; és legfőképpen az, hogy az olaszországi világbajnokságot követve végleg magába szippantott ez a futball nevű valami, amellyel azóta is édes-savanyú szimbiózisban élünk.
Az olaszországi világbajnokságot a táborbéli lányok számára a Roberto Baggio, Giuseppe Giannini, Paolo Maldini hármas mértéktelen imádása töltötte ki, míg a többiek, akik nem a csinos pofik és a cuki kis rövidnadrágok miatt követték figyelemmel az eseményeket – a takarodóra vonatkozó házirend teljes körű mellőzésével –, a német válogatottért és egy bizonyos Salvatore Schillaci szárnyalásáért hevültek. Az olasz támadó teljesen ismeretlen volt számunkra a torna előtt, már csak azért is, mert a korszak két meghatározó vb-adatbankjában (a matricás album és a focis rágó csomagolópapírjainak hátoldala) nem szerepelt.
Amikor először megláttuk az éket a (szigorúan fekete-fehér) TV képernyőjén, a táborlakók közül többen is felismerni vélték benne az akkoriban futó A polip c. filmsorozat valamelyik szicíliai maffiózóját, de aztán amikor a kispadról beszállva elkezdte termelni a gólokat, hamar tisztázódott minden félreértés.
„Szkílajcsi”, ahogyan felénk hívták a nagyvilág dolgaiban kevésbé járatos népek, hat gólt lőve végül a világbajnokság aranycipőse és aranylabdása , imigyen talán legnagyobb felfedezettje lett. Egyértelmű volt akkor, hogy az elkövetkezendő évek az övéi lesznek, és a Messina ikonja – amelyben a Juventus előtt a negyedosztályból küzdötte fel magát a másodikig és a Serie B-s aranycipőig – meghódítja a nagyvilágot, de mindenkinek csalódnia kellett. A torinóiaknál Thomas Hässler, Roberto Baggio, Pierluigi Casiraghi és Paolo Di Canio „oldalvizein” sem ment neki, 1992-ben el is adták az Internek kilencmilliárd líráért, valamivel több mint egymillió akkori dollárért. Itt a támadósorban Dennis Bergkamppal és az uruguayi klasszissal, Rubén Sosával kooperált, ám hasonlóképpen gyenge hatásfokkal (a vb utáni négy idényében összesen 22 bajnoki gólt szerzett).
A nagy torna után még tíz alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban, utoljára 1991 októberében. Ezeken a találkozókon egyetlen gólt szerzett, összességében 16/7-es mérleggel zárt az azzurrók között. 1994-ben mesés fizetésért (új klubjában félmillió dollárnál is nagyobb éves bért kapott, plusz teljes ellátást és egy saját tolmácsot) a feltörekvő japán bajnokságba igazolt, a Júbilo Iwatához, ahol a brazil Dunga és a holland futball önjelölt Paganinije, Gerald Vanenburg volt többek között játszótársa. Két kiváló idényt is futott a felkelő nap országában, 1995-ben az ezüstcipőt is megszerezte a pontvadászatban. Végül Japánból vonult vissza súlyos sérülése miatt 1997-ben, alig 32 esztendősen.
Fizimiskáját kihasználva egy olasz televíziós sorozatban bűnözőt alakított: a rendre napszemüvegben és kifogástalan öltönyben felbukkanó messinai maffiafőnököt. Sajnos, korán elhalálozott, ám szerencsére csak a vásznon. Örökké élnek viszont az 1990 nyarára datálható „Toto Schillaci mágikus estek”, amelyek egy darabka futball- és olasz nemzeti történelemmé váltak.
„Bárhová is megyek külföldön, a vébének hála mindenütt tudják, ki vagyok. Minden játékos számára, játsszon bármelyik országban is, ennek kell lebegnie a szeme előtt: a futball megváltoztathatja az életedet, ahogyan az enyémet is” – hangzik a Schillaci-féle futballmottó.