Dino Zoff: Leragadtam Puskásnál – exkluzív

Inas nyit kaput az előkelő sporttelep bejáratánál, odabent elegáns étterem várja a klubtagokat, teraszáról Róma folyójára, a Tiberisre (Teverére) nyílik pazar kilátás. A recepciós udvariasan köszönt, díszes festményekkel, fényes kupákkal, bekeretezett sportlapokkal ékesített terembe kísér, bőrfotelre mutatva hellyel kínál, kéri, ott várjam meg a vendéget. Az 1892-ben alapított evezős kör, a patinás Circolo Canottieri Aniene a főváros rangos társadalmi egyletének számít, a délelőtti órán napfürdőző, újságot olvasó néhány vendégen végignézve is könnyen megállapítható, az egyesületet finom hölgyek és urak látogatják.

A válogatott társaság talán legmegbecsültebb tagja azonban nem az evezősök, hanem a futball világából érkezett; Olaszország talán legfényesebb kapuscsillaga, a válogatottat 1968-ban Európa-bajnoki, 1982-ben világbajnoki címig vezető, a Juventusszal hat bajnoki címet és UEFA-kupát nyerő későbbi szövetségi kapitány, Dino Zoff. Két évvel ezelőtt aggódva gondoltak rá szerettei, szurkolói, tisztelői, nyilvánosságra jutott ugyanis, hogy súlyos idegrendszeri fertőzéssel kórházba került.

„Életemben először féltem – vallotta akkor. – Féltem, de nem magam, hanem a feleségem, a fiam és az unokáim miatt. Mély fájdalmat okoztam volna nekik, ha elmegyek. Egyik éjjel arra riadtam fel, hogy két alak ül az ágyam végében. Az egyikben elhunyt csapattársamat és barátomat, Gaetano Scireát ismertem fel, a másikban edzőmet, Enzo Bearzotot. Mindketten mosolyogtak. Biztosan állíthatom, ez nem álom volt, nem aludtam. Mondtam nekik: »Még nem, most még nem.« És lám, ma is itt vagyok.”

Ha nem is a játékoskorszakát idéző lendületességgel, de biztos léptekkel, derűsen érkezik az evezősklub díszhelyiségébe a 75 éves kapusklasszis, aki előzetes egyeztetés után vállalta, hogy interjút ad a magyar sportnapilapnak. Egyetlen kikötése az volt, hogy kedvelt helyén, a Tiberis-parti sportközpontban találkozzunk. Már csak gyakorlati megfontolásból is: amikor tapintatosan egészségi állapota felől érdeklődöm, az alattunk vöröslő salakpályára mutat, és büszkén közli, egész délelőtt teniszezett.

Szeretem ezt a helyet – néz körbe a szépen gondozott sportbirodalmon. – Majdnem mindennap kijövök ide, időnként úszom, máskor golfozom, esetleg padelezek.

– Bocsánat, mit csinál?
– Nem ismeri a padelt? Mifelénk egyre népszerűbb sportág, összetett ütős játék, kiváló reflexérzéket kíván.

– Abból sohasem szenvedett hiányt. Olvastam, már gyerekkorában is lelkesen repkedett, amikor nagyanyja a szilvát dobálta két fa közé.
– Írnak az újságok sokfélét…

– Például azt is, hogy ugyanez a nagymama naponta nyolc tojást megetetett önnel, attól nőtt magasra.
– Nem volt az nyolc. Legfeljebb kettő vagy három… Imádtam a tojást, volt is bőven belőle otthon, hát ettem szívesen. Paraszti családból származom, nem számítottunk különösebben módosnak, de nem kellett nélkülöznünk sem. Termesztettünk mindenféle zöldséget, gyümölcsöt, a krumplitól a szőlőig. És ha már szőlő: szülőföldem, a friuli vidék hagyományosan híres volt a tocai borról, amelyet a magyarok a magukénak mondanak.

– A földrajzi megjelölés alapján némileg talán joggal.
– Én nem tudok igazságot tenni abban a kérdésben, hogy ki kezdte a termesztést. Úgy hallottam, hogy bár a friuliak a nevet a tokaji borvidéktől kölcsönözték, a nálunk ismert szőlőfajta nem magyar eredetű.

– Önéletrajzi könyvében hivatkozik édesapja hatására. Miként befolyásolta neveltetése pályafutása indulását?
– Nálunk otthon nem volt mellébeszélés. Az egyenes, őszinte, világos szavakban hittünk. Apám megmondta nekem: első a tanulás, aztán a munka, és ha marad még időm, focizhatok. Kitanultam az autószerelő mesterséget, a játékra azonban mindig jutott erőm. Boldog gyermekkorom volt, részben azért, mert annak idején a barátaimmal folyton futballoztunk, mindenütt találtunk rá alkalmas helyet, a mezőn, a tereken, az utcákon. Más idők jártak még.

– Milyen értelemben?
– Manapság azt látom, hogy a gyerekeket a szülők nyomják, és amelyikük komolyan futballozni akar, annak minden egyebet félre kell dobnia. Mintha valami külső erő kényszerítené őket a labdázásra. Miért nem engedik, hogy belülről fakadjon a játék szeretete? És egyáltalán, miért kell még azelőtt ráállítani valakit a labdarúgópályára, hogy kiderülne, van-e valós tehetsége, érzéke hozzá? Ha ügyes és érez magában kedvet, úgyis játszani fog.

– Aki végigélte a sportág elmúlt több mint fél évszázadát, bizonyára nehezen viseli, mennyire átalakult a futball.
– Nem! A futball nem változott meg! Éppen ez a lényeg. A futball ugyanaz maradt: lehet, hogy jobbak a labdák, a cipők, és már nem lehet hazaadni a labdát a kapusnak, de a pálya ugyanakkora, ugyanúgy tizenegy emberből áll egy csapat, és a szabályok is a régiek. Nem a futball változott meg, hanem a fiatalság.

– Individualistább lett?
– Még csak ezt sem mondanám. A csapatsikerhez ma is csapatmunka szükséges. A kiemelt és állandó figyelem, a média intenzív jelenléte azonban megköveteli, hogy a játék egyéniségeket termeljen, akkor is, ha nem született zsenikről, Maradonákról, Messikről, Cristiano Ronaldókról van szó.

– Kik ma az olasz labdarúgás meghatározó személyiségei?
– Nehéz olasz labdarúgásról beszélni, hiszen számos külföldi játszik nálunk. Gonzalo Higuaín, Paulo Dybala, Dries Mertens jut eszembe elsőként, ha a markáns arcokra gondolok.

– És Gianluigi Buffon?
– Meg ő is, persze.

– Zavarja, hogy újra és újra párhuzamba állítják kettejüket?
– Nem különösebben. Buffon kivételes pályafutást tudhat maga mögött, még mindig a Juventus és a válogatott kapusa, minden elismerésem az övé.

– Ő most harminckilenc éves, ön negyvenegy volt, amikor visszavonult. Annak idején a Népsport is idézte a kora miatt berzenkedőknek adott velős válaszát: „Ha egy űrhajós negyvenöt évesen felrepülhet az űrbe, miért ne állhatnék én negyvenévesen a kapuba?”
– Lássuk be, a kapus munkája nem fárasztó. Nem fut annyit, mint a többiek, nem hajtja annyira ki magát, inkább szellemi összpontosítást igényel a feladata.

– Mondják, kapusnak és mezőnyjátékosnak lenni két külön mesterség.
– Ez így van! Teljesen más a kapus alaphelyzete, hiszen ki van szolgáltatva a társaknak. Amíg mindenki másnak van lehetősége arra, hogy alakítsa a játékot, elősegítse a gólszerzést, a hibáját helyrehozza, az ő osztályrésze a türelem. Várni, várni és várni. Előfordul, hogy mielőtt egyszer is labdába érhetett volna, már két gólt kapott, és nem tehet semmit a javítás érdekében. Belül kell feldolgoznia a történteket, megerősítenie magát, hogy ha újra alkalma nyílik a védésre, figyelme ismét a legélesebb legyen. Amíg társai az aktív játék főszereplői, a kapus a holtidők ura.

– És általában a mezőny leghiggadtabb tagja.
– Rengeteg nyugalmat követel a szerep. Főként azért, hogy tiszta maradjon a feje, és mindig a legjobb döntést hozza meg.

– Talán ezért is viselte az olasz válogatottnál a csapatkapitányi karszalagot. A tisztség azonban az 1982-es világbajnokság idején hálátlan feladattal járt: a csapatnál elrendelt nyilatkozatstop miatt csak ön állhatott mikrofon elé.
– Elegünk lett az állandó felhajtásból, a napi rendszerességgel tartott sajtótájékoztatókból, és abból, hogy folyton magyarázkodnunk kell valami miatt. A média nagy része Enzo Bearzot szövetségi kapitányt támadta, és mindig talált valamit vagy valakit, akivel elégedetlen lehetett. Azt mondtuk, ebből nem kérünk. Eleinte felháborodva fogadták a döntést az újságírók, aztán ahogy jöttek az eredmények, megenyhültek. De hadd kérdezzek most én is: mi a helyzet a magyar futballal?

– Tavaly ott volt a válogatott az Európa-bajnokságon, és mivel előtte harminc évig nem jutott ki világversenyre, a franciaországi torna sokakban mély nyomot hagyott. Azóta eldőlt, a jövő évi világbajnokságon nem veszünk részt, a folytatás egyelőre bizonytalan.
– Segítsen felidézni az emlékeimet: miként szerepelt Franciaországban a magyar csapat?

– Az osztrákokat legyőzte, Izland és Portugália ellen döntetlent játszott, továbbjutott a csoportjából, aztán kikapott a belgáktól.
– Igen, a portugálok elleni mérkőzés beugrott, a későbbi győztes ellen szép eredmény a döntetlen. Sajnos a magyar futballról nem sok információ jut el hozzánk, a tévében a külföldiek közül a nagy bajnokságokat, az angolt, a spanyolt, a németet, a franciát látjuk. Ne haragudjon az őszinteségemért, de be kell vallanom, a magyarokkal kapcsolatban nem vagyok képben. Leragadtam Puskásnál.

– Van egy Serie A-s magyar játékos, Nagy Ádám, a Bologna középpályása.
– Tudom, hogy ott játszik, de nem tudnék alapos véleményt formálni róla. A Bologna diszkrét tagja a mezőnynek, ami nem jelenti, hogy oda könnyű bekerülni.

– Olasz színekben egyszer játszott a magyar válogatott ellen, az 1978-as világbajnokságon. A mi csapatunk számára a három-egyes vereséggel dőlt el, nem juthat tovább a csoportjából.
– Sima mérkőzésre emlékszem, a franciák legyőzése után fontos volt nekünk a jó folytatás.

– Érezték Argentínában a katonai junta nyomását?
– Nálunk is sokan elővették a témát utólag, akkor azonban szerintem a politikai környezetnek nem volt döntő befolyása az események alakulására. Teljesen megérdemelten nyerte meg a világbajnokságot az argentin válogatott, a döntőben gond nélkül győzte le Hollandiát.

– Négy évvel később aztán elérkezett az olaszok ideje. Amikor az utolsó csoportmérkőzésen megverték a nagy esélyes brazilokat, rendhagyó módon mondott köszönetet Bearzotnak.
– Nyomtam egy csókot az arcára. Ma már nem bánom, de akkor mindketten furcsán éreztük magunkat, hozzám hasonlóan ő is az északi vidékről, Friuli-Venezia Giulia tartományból származott, a miénk nem a heves érzelmek földje. Így fejeztem ki a boldogságomat.

– Ahogy hallottam, a nyugatnémetek ellen megnyert döntő után sem szokványosan ünnepelt.
– Úgy voltam vele, hogy egy világbajnoki győzelem után fergeteges bulit tartani túlságosan közhelyes. Inkább félrevonultam Scirea barátommal a csapat szállodájában, leültünk a fotelbe, bort töltöttünk és szivarra gyújtottunk. Ki akartuk élvezni a pillanatot.

– És a nevezetes kártyaparti a Spanyolországból hazafelé tartó repülőgépen?
– Életem egyik legszebb emléke. A fedélzeten nekiálltunk kártyázni csapattársammal, Franco Causióval, Bearzot szövetségi kapitánnyal és Sandro Pertini köztársasági elnökkel. Szinte hihetetlen, de az a fénykép akkor teljesen spontán módon készült rólunk. Ma már napokig izzadnának a marketingesek, míg kigondolnának és beállítanának egy ilyen jelenetet.