Sarti, Zoff, Buffon, Donnarumma – utazás a mitikus itáliai iskola mélyére

Olaszország aranykezének nevezte az Európa-bajnokság után Gianluigi Donnarummát a francia L'Équipe sportnapilap, az olaszok győzelmét hozó torna legjobbjának választott 22 éves futballista azonban csak a legutolsó a hosszú sorban. Ha visszatekintünk az olasz labdarúgás kapuslegendák sorát felvonultató történetére, a futball legsajátosabb posztján romantikus hősöket, nemzedéki példaképeket és kezelhetetlen különcöket látunk. A távoli múltba vezető „aranykéz utca” végén Giovanni De Pra áll, az 1920-as évek mitikus alakja, az önfeláldozás mintaképe, aki Milánóban, az 1924 tavaszán vívott olasz–spanyol (0:0) mérkőzésen a barcelonai kapusszenttel, Ricardo Zamorával nézett farkasszemet, és a meccsbe kis híján belerokkant. Előbb a kezére, majd a fejére kapott brutális rúgást, az utolsó negyedórában felkötött karral védett, a lefújás után azonnal kórházba szállították. A jó hírt aztán Vittorio Pozzo, a válogatott olimpiai felkészítéséért felelős, későbbi kétszeres világbajnok edző közölte a nyilvánossággal: „Az orvosok megnyugtattak, hogy létfontosságú szervei nem károsodtak.”

A nép rajongva ünnepelte a testi épségét feláldozó játékost, a Guerin Sportivo szerkesztősége gyűjtést szervezett a megsegítésére, az összegyűlt pénzből aranyérmet és stopperórát vásároltak neki. Határtalan lelkesedés övezte a harmincas évek olasz kapusklasszisát, az olasz válogatott kapuját a Magyarország ellen 4:2-re megnyert 1938-as világbajnoki döntőn védő Aldo Olivierit is, akit az őskor jeles angol futballszakírója, John Macadam így jellemzett: „A fején vászonsapka, szinte illetlenül rövid fehér alsó, a térde mindenféle fáslikkal szorosan becsavarva. Valahányszor a labda a közelébe került, a középhátvéd merő szívességből hátratette neki. Az ilyen gurításokat egy babakocsiban ülő csecsemő is megállította volna cumisüvegével, Olivieri mindazonáltal diadalittas sikollyal vetette rá magát a labdára, méterekről elrugaszkodva, párducként homorítva, majd miután megkaparintotta, motollaként kipörgött. Mintha a legsúlyosabb katasztrófától mentette volna meg csapatát.”

Fanyar iróniával, angolos pikírtséggel, a tribünök hangját mégis érzékletesen visszaadva fogalmazta meg a brit szerző az olasz kapusok körül kialakult kultusz titkát.

„Az olasz közönségnek Olivieri szinte egymaga maradéktalan szórakozást biztosított, és ezt tekintette fő hivatásának ő maga is. (...) A kontinentális csapatban a kapus nem csak egy játékos a többi között. Ő a fő művész és a bátorság kvintesszenciája.”

A nép öröméről gondoskodó művészek szerepe azonban hálátlan is lehet, Umberto Saba (1883–1957) olasz költő Gól című verse a kapuslét kegyetlen pillanatait rögzíti. „A kapus elesett: – hiába próbált / védeni utolszor – s most földre rejti / arcát, hogy ne lássa a napkorongot. / Térdeplő társa is unszolja horzsolt / kezével, hogy mutassa meg magát már, / s ő fölfedi arcát: könny van a szemében.”

Szomorú vagy éppen felemelő olasz kapussorsokról könyvet is lehetne írni, a terjedelmi korlátok azonban szorítanak, itt meg kell elégednünk egy-egy színes életút villanásszerű felidézésével. A hatvanas évekbeli „grande” Intert két BEK-győzelemig segítő Giuliano Sarti 2009-ben így beszélt a Nemzeti Sportnak pályája rendhagyó kezdeteiről.

„Tizennégy éves koromig nem rúgtam rendes labdába. Ezernyolcszáz lelkes szülőfalumban, Castello d'Argilében rongyokkal teletömött harisnyával fociztuk. Jártam a környékbeli erdőket, gyűjtöttem a makkot, amelyet aztán eladtam a parasztoknak, hogy legyen mivel etetniük a disznót, így jutottam némi pénzhez és szereztem be az első igazi bőrlabdámat. Kezdetben nem élveztem a kapus szerepkörét. Akkoriban nem volt divat kiszaladgálni, a kapus a gólvonalon ácsorgott, a hátvédek tőle húsz-huszonöt méterre mozogtak, néha még az is előfordult, hogy unalmamban egy-egy cigarettát is elszívtam a kapufának dőlve. Nem leltem örömömet benne, végül hazamentem a falumba, édesanyám rögtön be is állított a pult mögé a zöldségboltunkban. Tíz nap múlva már újra a csapatnál voltam...”

Bár csak az utóbbi jó három évtizedben olyan nagyságok gazdagították a kapustradíciókat, mint Walter Zenga, Angelo Peruzzi, Francesco Toldo vagy Gianluca Pagliuca, az olasz kapusok legendáriumában a két legvastagabb fejezet kétségtelenül Dino Zoffot és Gianluigi Buffont illeti. Kettejükről kiváló összehasonlítást olvashatunk Jonathan Wilson Kívülállók című könyvében.

„Az olasz hagyományokhoz hűen Buffon is elsősorban vonalkapus, aki nem szívesen hagyja el a tizenhatos területét, hogy söprögessen a védelem mögött. Uralja a büntetőterületet, fenyegetően magasodik a csatárok fölé, rendkívüli reflexekkel rendelkezik, de nem szívesen hagyja messzire maga mögött a kapuját. (...) Zoff sztoikus alkat volt, akit nehezen lehetett kizökkenteni mélabús nyugalmából. Musone volt a beceneve egy Disney-figura olasz neve után: a lógó orrú, pipázó repülőgép-szerelő Mickey Mouse mellett tűnt fel az 1930-as évek képregényeiben. Zoff vezéregyéniség volt, ennek ellenére nem sokat beszélt – igaz, amikor megszólalt, annak mindig súlya volt. Buffon is született vezető, de ő sokkal harsányabb és szókimondóbb.”

Talán ez is olasz sajátosság: visszaemlékezése szerint a kapusmozdulatok alapjait Buffon a hétköznapok, a nővéreivel és unokatestvérei­vel űzött tengerparti játékok során sajátította el. „Az volt a kedvenc szórakozásuk, hogy hátrakötötték a kezemet, nekem pedig el kellett ugrálnom, szaltóznom, bukfenceznem a hozzám vágott tárgyak elől. Persze csak játszottunk. A fejem tele volt púpokkal és dudorokkal, de ekkor győztem le a félelmemet a vetődésektől.”

Négy éve, Donnarumma csillagának emelkedése előtt volt alkalmunk felkeresni Dino Zoffot törzshelyén, a római Circolo Canottieri Aniene elegáns sporttelepén, ahol leplezetlen bosszúsággal beszélt a némiképp elfeledett nemzeti örökségről. „Sajnálom, hogy az egykor oly híres olasz kapusiskola már csak nyomokban létezik, utolsó képviselője talán Buffon. A bajnokságban brazilok és más külföldiek a legjobbak a poszton, ez régebben sértéssel ért volna fel az országban, amely olyan kapusokat adott, mint Enrico Albertosi, Fabio Cudicini, Giuliano Sarti, Lido Vieri vagy jómagam. Számos más értéke is elveszett az olasz futballnak, a sportág globalizálódásával részben feloldódtak a stílusbeli különbségek, ma már nehéz tisztán olasz vagy angol játékfelfogásról beszélni. Igaz, a bírói ítéletek heves vitatásánál még azért megpezsdül a latin vér.”

Nem is beszélve a megnyert Európa-bajnoki döntő utáni pillanatokról...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 7-i lapszámában jelent meg.)