Maglódról dobbantva lett az AS Roma ünnepelt csatára

Szegény sportújságírókat igencsak összezavarta az 1909. február 2-án Kőbányán született olasz-magyar fiatalember felbukkanása a futballéletben. Nevének különböző változatait a teljesség igényével összegyűjteni lehetetlen, a néhány évtizednyi sajtóanyag általunk végigböngészett cikkeiben volt ő Domenico D’Alberto, D’Alberto Domonkos, Domenigo D’Alberto, D’Alberto Domenico vagy kissé magyarosan, hosszú ó-val D’Albertó is. A kavarodást leginkább a Nemzeti Sport humorrovatának élce érzékeltette:

„– Hova való ez a D’Alberto?
– Biztosan D’Albertirsára!”

Pedig igazi pesti gyerek volt, aki labdarúgó-pályafutását is szűk lakókörnyezetében, a Kőbányai Atlétikai Clubban kezdte el; a Nemzeti Sport először 1928 áprilisában, a Bécsbe készülő KAC játékosaként említi a nevét, D’alberto Domonkosként. De hogyan sodorta a családot a sors a huszadik század elején katasztrofális iskolahelyzetéről és bűzös szemétlerakóiról hírhedt Kőbányára? A választ a Sporthírlap 1931. szeptember 24-i cikkében kapjuk meg.

„Az öreg D’Alberto a háború előtt már itt volt Magyarországon. Itt nősült, családot alapított, gyermeke is született, akit a Domenigo, magyarul Domonkos névre kereszteltek. Domenigo kisfiú volt, amikor az apa visszatért Olaszországba, és éppen kiütött a háború. D’Albertót a felső-olaszországi kis Feltre községben ebben az időben besorozták az olasz hadseregbe és a Magyarországon maradt családját csak sok év múlva, a háború után látta viszont. Akkor újra itt telepedett le, jelenleg Maglód közelében, Mende községben él.”

Akkor már Domenico D’Alberto is Maglódon futballozott, hamar véget ért 1929-es, professzionális villámkalandja a III. kerületnél (az óbudai időszak után, 1930-ban felbukkant a cégbajnokságban a Schuller SK csapatában). Olasz származása és a magyar fülnek furcsán arisztokratikus neve gyanakvást keltett, ízetlen megjegyzések, övön aluli támadások céltáblája lett az NB II-es csapatnál. Kénytelen volt a sportlapnak címzett olvasói levélben megvédeni magát.

„Megemlékezett a Nemzeti Sport arról, hogy engem a Bocskai le akart szerződtetni, de valaki azt az információt adta a debrecenieknek, hogy én urasági kocsis vagyok s a szerződésből semmi sem lett. Sajnos, Szerkesztő úr, nem vagyok urasági kocsis, sőt pillanatnyilag teljesen munka nélkül vagyok. Gyári munkás voltam eddig és futballista. Mint ilyen pedig azt tudtam, hogy a sportban nem nézik, kinek mi a foglalkozása, csak az a fontos, mennyire ért a sporthoz, hogyan játszik. Nekem komoly ajánlatot tett a Triestina, mikor itt járt, de szegény, munkaképtelen szüleimet nem akartam magukra hagyni. Azt azonban nem érdemlem meg, hogy magyar sportemberek gúnyolódjanak velem.”

Hogy a magyar közönség csúfolódása is közrejátszott-e döntésében, nem tudhatjuk, mindenesetre 1931. augusztus 25-én rövid hír számolt be élete újabb fordulatáról: „D’Alberto, a Maglód volt játékosa Olaszországba távozott.” A sportlap vicchasábján találgatta a maglódiak búcsúszavait.

„– Hát elment a D’Alberto.
– El. De úgy sem volt közibénk való.

– Miért nem?
– Tudott futballozni.”

Ám hiába járt neki felmenői hazájában édesapja révén az olasz állampolgárság, hiába várták tárt karokkal a Cagliarinál, a költözés körül rendkívüli bonyodalmak támadtak. Itt átadjuk a szót a Sporthírlap korabeli tudósítójának:

„A nyáron hirtelen elkerült Olaszországba. Ez a dolog úgy kezdődött, hogy az öreg D’Albertót megsajnálták az olasz követségen. A család ugyanis nagyon szűkösen él, a követség segélyezi is az öreget. A követség egyik sportkedvelő tagja, a népszerű Marzetti Mario szerkesztő egy napon hirtelen arra gondolt, hogy a fiút haza kellene vitetni Olaszországba, akkor a család mindjárt jobb viszonyok közé kerülne. (…)

A nyáron Szardíniából hazajött Pestre egy magyar tréner, Erbstein Ernő. Egyik napon egy sporttársaságban Marzetti megkérdezte tőle:

– Egy szegény olasz fiúról volna szó. Nem tudna segíteni neki ott Dél-Olaszországban?
– Meg kell a fiút néznem – mondotta a tréner.

S aztán néhány hét múlva a saját felelősségére elvitte Cagliariba, Szardínia fővárosába, a saját csapatához.

– Az én balszélsőm Bari felé kacsintgat – mondotta ravaszul Erbstein. – Nem ártana sakkban tartani.

A szárd fővárosban egy barátságos mérkőzésen játszott a fiú egy félidőt. A vezérek meg voltak elégedve. Domenigo olasz állampolgár, be lehetett nevezni, megkapta az igazolást, csak a játékengedély késett. A kiadatás azonban nem jött. Maglód megtagadta.”

A cikkből kiderült, a játékos elutazása előtt elmaradt fizetésére hivatkozva szerette volna felbontatni szerződését, időközben azonban a Maglód bizonyította, szó sincsen tartozásról. Ugyanakkor közölte, ha az olasz vevő kifizet a játékosért 20 ezer lírát, nem állnak az útjába…

„Néhány napi nagy csend után kedden váratlanul megérkezett Budapestre Erbstein Ernő tréner, aki magával hozta a játékost. Vasárnap éppen Észak-Olaszországban játszott a Cagliari csapata; Novarából egy nap az út Budapestig. Erbstein azt gondolta, hogy egy nap alatt elintézi itt D’Alberto ügyét, mindjárt visszatér vele a csapatához. Pesten azonban azzal fogadták, hogy a játékos ügye rosszul áll. Maglód birtokon belül van, kiadatás nem lesz. Pénteken ülésezik a fellebbezési tanács, addig a trénernek itt kell maradnia. Erbstein így is döntött. Szombatra repülőgépet bérelt, azon megy vasárnapra Parmába, mert ismét északon játszik a csapata.”

Az edző számára azért is vált kellemetlenné a helyzet, mert a Cagliarinál ingyenjátékost ígért, Maglódon azonban fizetés nélküli távozást reklamáció után sem fogadtak el. Nem maradt más megoldás, mint, hogy Erbstein a saját zsebébe nyúljon, igaz, a személyre szabott maglódi igény már csak 12 ezer líráról szólt.

„A tréner megrémült a feltételektől. Kitért előlük. Említette, hogy a játékos kiadatása és a kétéves büntetés nem rendes dolog. Az olasz klub elnöke egy olasz miniszter. Azzal együtt vizsgálták meg a FIFA-szabályokat és ebben feltűnő felfedezést tettek. A FIFA-szabályokat nem hűen fordították le a magyar szabálykönyv számára. Ott a profi és amatőr játékos országos vándorlása között szinte semmi különbség nincs. Az a kétéves felfüggesztés tehát nemzetközien nem érvényes, csak belföldön. Külföldre egy évnél tovább nem lehet játékost visszatartani. Márpedig Domenigo éppen katonaköteles, az olaszok be is hívják! Ott töltheti az egy évét s akkor a Maglódnak sem áll rendelkezésére és a Cagliarinak is – csak egy év múlva.”

Aztán mégis átvágták a gordiuszi csomót, az ilyenkor leghatékonyabb eszközzel: egy zsák pénzzel. A Maglód vezetői addig kérették magukat, míg végül csak kaptak 1600 pengőt. Ráadásul időközben kisebb nemzetközi diplomáciai botrány keveredett az ügyből, maga Arlotta olasz nagykövet járt közbe, miután „a pesti olasz követséghez levél ment, amely különös dolgokat tartalmaz egy jelenetről, amikor valakit leitattak és közben aláírattak vele valamit.”

D’Alberto végül október elején, Parmában bemutatkozhatott a Cagliariban, mégpedig rögtön győztes góllal (1:0). Négy igen sikeres szezont töltött az akkoriban másodosztályú szárd csapatnál, 108 bajnoki mérkőzésen összesen 31 gólt szerzett, megbecsültségére jellemző, hogy szóba került behívása az olasz B-válogatottba is, 1932-ben pedig Juhász Rezső, a magyar amatőr válogatott edzője ezt üzente haza Firenzéből: „Mint érdekességet megemlítem, hogy D’Alberto, a Maglód volt balszélsője az egyik legnagyobb krekk ma Olaszországban. A legnagyobb olasz klubok versengenek érte és – mint hallottam – már 100 000 lírát ajánlottak fel érte, ha elhagyja klubját.”

Aztán 1935 nyarán nagyot fordult a világ a játékossal, a Cagliarinál vele ragyogó párost alkotó Otello Subinaghival együtt elvitte a Serie A-s AS Roma. Segítette beilleszkedését a csapatba, hogy három korábbi alapember is lelépett a sorozástól és az etiópiai háborútól tartva. Szeptember 22-én a Torino ellen – saját szokása szerint – győztes góllal (1:0) kezdett a bajnokságban. Első idényében 16 mérkőzésen négy gólt szerzett a Bologna mögött ezüstérmes együttesben, az 1936–1937-es szezonban már 28 bajnokin hét gólig jutott. A korabeli olasz sajtócikkeket olvasva szembeötlő a személyét övező visszafogott érdeklődés, a lapok még akkor sem őt ünnepelték a csapatból, ha győztes gólt szerzett. Tény, az AS Roma továbbadta a Lucchesének, ám itt sem volt sokáig maradása.

„D’Alberto újra itthon van. A Szürketaxi edzésén találkoztunk vele – olvassuk a Nemzeti Sport 1937. szeptember 24-i számában. – »Két évig játszottam az AS Roma csapatában. Tovább is Olaszországban maradhattam volna, de a honvágy hazahozott. Itt laknak a szüleim és nem akartam tovább kint maradni. Pedig jól ment a játék.«”

Egy évvel később már a Szeged FC színeiben, a Mezőkovácsháza ellen lépett pályára az AS Roma korábbi csillaga, a csongrádi városban azonban – talán a szerződtetése körül kialakult csúnya vita miatt – nem eresztett gyökeret. Utoljára 1949. december 16-án szerepelt a neve a magyar sportsajtóban: a hazaiakat erősítő negyvenéves csatárt a BLASZ IV-es Kőbányai Lombik–Ferencvárosi Vasutas (6:1) bajnoki mérkőzésen a jók között emelte ki a tudósító.