Lányokkal csábított tehetség, üzenet Agnelliéknek és a nagypapa szájszaga

Amikor 1986 márciusában leszállt a Milanello edzőpályáján híres Agusta 109 magánhelikopterével a Milan új tulajdonosa, kevesen érzékelték az új korszak kezdetét. A médiavállalkozó és ingatlanpiaci mágnás személye azonban gyökeres változásokat hozott – nemcsak a klub, az olasz labdarúgás és Olaszország életében is.

Silvio Berlusconi – mert róla van szó – később három időszakban is miniszterelnökként vezette az országot, a gazdasági és politikai játéktér megkerülhetetlen hatalmassága, az egyszemélyes irányítás nagymestere lett. Az öltözőben is. Egyszerre kínos és megmosolyogtató az internetes videomegosztón százezrek által látott jelenet, amint egykori csatárát, a Milant 2014–2015-ben vezetőedzőként irányító Filippo Inzaghit regulázza játékosai előtt. Mint valami óvodás foglalkozáson, ismételteti el a szakmai tekintélyétől végképp megfosztott beosztottjával, milyen jelszóval küldi pályára a jó tréner a futballistáit: „Támadni!” S mivel a 41 éves férfi zavart mosollyal és nem kellő meggyőződéssel mondja felettese után a kulcsparancsot, a főnök addig kiabáltatja vele újra és újra, míg nem találja megfelelőnek a hangerőt – miközben az öltözőben ülő Milan-játékosok kényszeredetten nevetgélnek a furcsa elnöki műsoron.

Hasonló érzés keríti hatalmába időnként a nézőt a Silvio és a többiek (Loro) című, két és fél órás mozifilm közben (a napokban zajló 16. Olasz filmfesztiválon műsorra tűzött darab a mozikban december 20-tól látható). A korábban egyebek mellett az Oscar-díjas A nagy szépség (La grande bellezza) és az Ifjúság (La giovinezza) című filmet rendező Paolo Sorrentino legújabb alkotása a Berlusconi-jelenséget és a mindenki által csodált-tisztelt-rettegett főszereplő körül kialakult, hozzá minden szállal igazodó világot mutatja be a valóság és a képzelet művészi összehangolásával. Miként az olasz sajtóban megjelent egyik interjújában hangsúlyozza is a készítő: őt nem a politikai aspektus érdekli, hanem a karakter és a mögötte álló ember – a nagy formátumú, ellenállhatatlan kisugárzású, különleges képességeiben biztos, ugyanakkor az öregségtől félő, a fiatal nők iránti szenvedélyét csillapítani képtelen, a kertjében távirányítós művulkánt működtető öntörvényű életművész.

A megtörtént események és a fantázia keveréke a jelenet, amelyben Berlusconi híres szardíniai rezidenciáján, a festői szépségű Villa Certosában győzködi a csodatehetségnek számító ifjú futballistát, hogy a Juventus helyett válassza a Milant. Valósággal körüludvarolja, új Maradonának becézi, a tízes mezzel, „az aranylabdások dresszével” csábítja, és amikor látja, hogy kiszemeltjét Milánó éjszakai élete, a könnyűvérű lányok ígérete sem hozza lázba, csodálkozva néz rá: „Talán meleg vagy? Ne aggódj, nincs ezzel baj, az én embereim húsz százaléka is az. Igaz, ők leszbikusok...” A torinói klubvezérre csak legyint, mondván, Agnelli örökölte a vagyonát, ő viszont maga csinálta, és mintegy gazdagságát bizonyítandó biankó szerződést tesz a futballista elé, biztatva, írjon rá akkora összeget, amekkorát csak akar. A feloldatlan párbeszéd kifutására csak következtethetünk a teljhatalmú milliárdos és a csendesen válaszolgató fekete futballista szinte filozofikus párbeszédéből: „Meglátod, megkapsz mindent!” „Nekem a minden nem elég...”

Hasonló falba ütközik akkor is, amikor féktelen magánpartiján a mindenre kész táncosnőket hátrahagyva benyit egy szende szépség szobájába, és ágyához telepedve közeledik hozzá. A rózsaszín hazugságvilághoz alkalmazkodni képtelen lány ártatlan őszinteséggel mondja hetvenéves udvarlója szemébe: nem akarja őt megsérteni, de lehelete éppen olyan, mint a nagyapjáé. Mintha Inzaghi fordult volna szembe vele az öltözőben, hogy közölje, csapatát igenis védekező szellemben kívánja pályára küldeni.

A politikai opportunizmus, a slepp elvtelen dörgölőzése nem ismer határt, a valóság pedig igény szerint hajlítható. Ahogyan a filmbeli Berlusconi gondosan magyarázza unokájának, hogy „a látszat csak a középszerűeket csalja meg”, hiába tűnt úgy, igazából nem lépett kakába, a talaj sajátos szerkezete téveszthette meg gyermeki tekintetét, úgy a valós életben, a Milan elnökeként sem esett a középszerűség hibájába. „Én tanítottam meg a Milannak, hogyan kell futballozni” – idézik ma is 2001-es megállapítását, és nehéz elfelejteni a Porta a porta televíziós műsorban elhangzott 2008-as csúsztatását sem: „Emlékeztetném önöket, hogy a labdarúgás története során nálam több trófeát egyetlen klubelnök sem nyert, így bizonyos tekintetben illik rám a Superman becenév. Különösen büszke vagyok a teljesítményre annak tükrében, hogy mögöttem Santiago Bernabéu következik a sorban, aki a Real Madriddal feleannyi serleget sem szerzett, mint én.”

Nem árt rögzíteni: ha jóindulattal minden kupát, Szuperkupát figyelembe veszünk, Bernabéu akkor is 29–26-ra vezetett az idő tájt Berlusconival szemben... (Később utolérte „vetélytársát”.)

Még a kilencvenes évek közepén, első miniszterelnök-jelöltsége idején találta mondani: „Olaszországot olyan sikeressé akarom tenni, amilyen a Milan!”

Sok év eltelt azóta, a 82 éves mágnás hátrébb szorult a politikai életben, és amióta 2017-ben eladta szeretett klubját, a Milan ügyeibe is csak kívülállóként szól bele. A La Gazzetta dello Sport archívuma szerint legutóbb néhány nappal ezelőtt ezt mondta az egyesületről: „Szurkolóként követem a Milant, de bevallom, kínkeserves nézni a meccseit. Kevés a kapura lövés, Higuaín alig kap labdát, ez persze a hibás taktikai rendszer következménye. Remélem, mihamarabb változtatnak rajta.”

Egykori fáradhatatlan játékosa, Gennaro Gattuso vezetőedző alighanem olvas a sorok között.

Nincs mese, támadni kell.