A rajongás és a kokain majdnem végzetes keveréke: Diego és Maradona hét éve Nápolyban

„Sosem voltam szent.”

Diego Armando Maradona élete szinte követeli, hogy filmet forgassanak róla. Mit filmet! Filmeket. A nyolcvanas évek „futballistenének” pályán nyújtott teljesítménye mai napig gyönyörködtet, felemelkedése és bukása igazi dráma, az 1991-es eltiltása óta eltelt majd 30 év pedig hol dráma, hol önmagát is kigúnyoló komédia – ám még így is jutott rá néhány egészen felemelő pillanat, elég csak megnézni a Netflix Maradona Mexikóban című minisorozatát, amely a futball-legenda Sinaloában vezetőedzőként eltöltött szezonját tárja elénk.

Nem véletlen, hogy Maradona életének feldolgozásával és bemutatásával újra és újra megpróbálkoznak. Jó tíz évvel Emir Kusturica nem épp világmegváltó próbálkozása (erről ide kattintva olvashat a FourFourTwo oldalán!) után ezúttal az Ayrton Senna pályájáról már kifejezetten emlékezetes filmet alkotó, a kritikusok szerint a korszak egyik, ha nem legjobb dokumentumfilmese,Asif Kapadia nyúlt a témához, az HBO (és a bemutatón ennek ellenére sem megjelenő Maradona) segítségével pedig mintegy 500 órányi (sok esetben még sosem látott) archív felvételből kezdhetett munkához. A fókuszt Maradona szárnyalásának és bukásának legfőbb színhelyére, Nápolyra, és az argentin ott eltöltött hét idényére helyezve.

A középpontban pedig nem is Diego Maradona áll, hanem – ahogyan azt a magyar cím az eredetinél sokkal jobban sugallja – Diego és Maradona.

„Rájöttem, hogy van egy Diego és van egy Maradona”, előbbi a kétségekkel teli gyerekből lett önzetlen, rendkívül őszinte és érzelmes fiú, utóbbi pedig a karakter, aki azért épült fel, hogy Diego meg tudjon felelni a futball- és a médiavilág követelményeinek – fogalmazza meg a film már-már tételmondatának tekinthető kijelentést Fernando Signori, Maradona személyi edzője. Kapadia kizárólag archív felvételekkel dolgozó, kétórás filmje pedig egy végeláthatatlan száguldás közben (pont, ahogyan a nyitójelenetben a bemutatására szállított Maradona konvoja suhan) mutatja be Diego Maradona két énjének versenyfutását.

Az argentin klasszis bemutatását óriási érdeklődés övezte. Olaszország egyik legszegényebb régiójának bajnoki címet még sosem szerzett csapata megszerezte a korszak egyik legragyogóbb csillagát, a Barcelonában kivirágozni mégsem tudó Maradonát. A San Paolo csordulásig telik, a sajtótájékoztató alatt pedig az épület oldalán és tetején csüngenek a drukkerek, csak hogy hallják Diego (aki ekkor még nem egészen isteni) első Napoli-játékosként kimondott szavait.

Ez az első, de közel sem utolsó pillanat, hogy óriási tömeg veszi körbe Maradonát. Sőt, talán nincs is olyan felvétel – a szűk családi körben készülteket leszámítva – ahol ne lenne már-már nyomasztó a tömeg Maradona körül. Fullasztó. Fojtogató. És mind rosszabb és rosszabb, ahogy haladunk előre az időben.

A film nem kevesebbet állít, minthogy ez a tömeg és a már-már mániákus szeretetük az, amely Maradonát az évek során a bukásba kergeti. Az első évekkel még nincs gond, a Buenos Aires legszegényebb környékéről, a favellás Villa Fioritóból származó Diego mélyen átérzi, milyen lehet a nápolyi embereknek azzal a tudattal élni, hogy az északiak Olaszország pöcegödrének tartják a városukat, őket pedig mosdatlan barbároknak, „afrikaiaknak”. Az argentin óriási motivációt merít abból, hogy boldogságot hozzon a város lakóinak életébe – akiket tényleg semmi más nem érdekel, csak hogy a küzdelmes hétköznapok lezárásaként hétvégén a Napoli győzzön. Lehetőleg a Juventus, Inter, Milan trió orra alá törve borsot.

A jelképes pokol az 1986–1987-es bajnoki idény után szabadul el. A Napoli Maradona vezérletével megnyeri története első Scudettóját. Emberek százezrei özönlenek az utcákra, a város védőszentjének képeit Diego Maradona freskói váltják fel, az argentin pedig szó szerint lépni se tud anélkül, hogy ne rajongók tucatjai kérnének tőle aláírást, képet, vagy akarnák csupán megérinteni...

Szeretik, imádják. Ám ez a szeretet egyre nyomasztóbb, fullasztóbb, fojtogatóbb. Diego Maradona pedig egyre inkább kezd szétcsúszni. Diégóvá és Maradonává. Az isteni máz már ekkor repedezni látszik: hiába ért egyetlen év alatt a csúcsra Argentínával (az 1986-os mexikói világbajnokságon), majd a Napolival – a magánélete egyre zűrösebb.

„Meg is érkezik” Diego Armando Junior, a házasságon kívül született, jó 30 éven át el nem ismert gyermek, a történet pedig ismét csak mélyebbre taszítja Diegót, és teret enged a sérthetetlen, kőkemény Maradonának. Ő aztán nem csinált semmi rosszat, csak be akarják mocskolni a hírnevét, sikereit, eredményeit!

Maradona a nyomás elől az éjszakázásba menekül. A helyzetet pedig csak rontja, hogy egyre közelebb sodródik a nápolyi maffiát, a Camorrát irányító, egyébként szintén futballmániás Giuliano családhoz. Előbb még csak egy-egy szép órát, később luxusprostituáltakat, majd fő portékaként kokaint (kér és) kap a vezér Carmine Giulianótól.

Innen pedig nincs visszaút.

Maradona egyre motiválatlanabbá válik, a nyomás elől pedig hiába menekülne Olaszországból, a Napoli elnöke, Corrado Ferlaino nem engedi. Az 1989-es UEFA-kupa-győzelem idejére már mindenki számára világos, Maradonának óriási problémái vannak, és csak idő kérdése, mikor borul minden. A klubvezér azonban úgy határoz, amíg Maradona játszani tud, addig játszani is fog – Nápolyban. Mert még ebben az állapotában is többet ér, mint bárki más, akit a Napoli megszerezhetne a helyére. A döntés – rövid távon – kifizetődik, a dél-olasz klub 1990-ben másodszor is a Serie A élén zár.

Ám végül óriási árat fizet. Igaz, közel sem akkorát, mint az ekkora önmagából teljesen kiforduló, az archív felvételeken elhangzottak alapján már önmagától is rettegő Maradona.

Amekkora érzelmi töltet és szakmai csúcspont az 1986-os mexikói vébé, annyira katartikus bukás Maradona és a nézők számára az 1990-es olasz torna. A sors fintora (és az olasz szövetség komoly szervezési kudarca), hogy az elődöntőben összekerülő címvédő, azaz Argentína és a házigazda, azaz Olaszország épp Nápolyban csap össze egymással. Maradona pedig meglovagolva a nápolyiak frusztrációját, arra kéri a helyieket, szurkoljanak érte és az argentinokért: „Maradona mindig ott volt a nápolyiak számára, ha szükségük volt rá, most azt kérem, a nápolyiak is legyenek ott Maradonának.”

Az olasz közönség épp úgy hasonul meg és szakad ketté, ahogyan Diego és Maradona a bemutatott hét év alatt – s mikor a futballisten tizenegyesével Argentína kiejti Olaszországot, minden kártyavárként omlik össze.

A Maradona életmódját egyre jobban ellenző, addig csak az utcákon susmorgó olaszok (néhány cikk azért már a vb előtt is megjelent róla) elégtételért kiáltanak – a Giulianók utáni nyomozás felpörög, Maradona lehallgatása kulcsszerepet kap az ügy felgöngyölítésében, ő pedig az újságok címlapján. Az istenből egyszersmind ördög lesz.

Maradona pedig csak zuhan, csak zuhan és zuhan.

És a rohanás – tudjuk – még mindig nem ért véget...

Diego Maradona története önmagában aligha hordoz újdonságot, Kapadia nézőpontja Diégóról és Maradonáról mégis az újdonság erejével csap le. Így aztán minden sportrajongó számára ajánlottá válik.