„A délutánok, amelyeket a Caprara mezőin végigfutballoztam (néha hat-hét órán át egyhuzamban, megszakítás nélkül, jobbszélsőként: barátaim néhány évvel később Stukasként emlegettek, édes és különös emlék), kétségtelenül életem legszebb idejeként őrződtek meg. Szinte gombócot érzek a torkomban, ha visszagondolok rájuk. Akkoriban a Bologna minden idők leghatalmasabb Bolognája volt, Biavatié és Sansonéé, Reguzzonié és Andreolóé (a pálya királyáé), Marchesié, Fedullóé, Pagottóé. Soha nem láttam szebbet Biavati és Sansone összjátékánál (Reguzzoni futballjának folytatását felfedeztem később Pascuttiéban). Micsoda vasárnapokat éltünk át a Stadio Comunaléban!”
Bologna egyik legnevesebb szülöttje, a későbbi korszakos író és filmrendező, Pier Paolo Pasolini 1922-ben látta meg a napvilágot, vagyis éppen a legfogékonyabb tinédzserkorban élte át az emilia-romagnai város legfényesebb futballsikereit – az országos lebonyolítású bajnokságot, a Serie A-t 1936-ban, 1937-ben, 1939-ben és 1941-ben is a Bologna FC nyerte meg. Idézett visszaemlékezésében a harmincas évek helyi futballcsillagainak nevét olvashatjuk (a Stadio Comunale nevet viszont csak 1945 után használták a fasiszta korszak stadionépítési hullámának mintadarabjára, az 1927-ben átadott Stadio Littorialéra), a gyermekkori futballhősök névsorához hozzá kell tenni kiegészítésül még egy személyt, az Európa-szerte csodált bolognai csapatot felépítő Weisz Árpádét. A solti állatorvos fiaként született és zsidó származása miatt utóbb családjával Olaszországból menekülni kényszerülő, feleségével és két gyermekével együtt Auschwitzban odaveszett tréner 1935 januárjától irányította az együttest, két bajnoki címet nyert vele, az 1938–1939-es idényben pedig elindította a harmadik felé vezető úton, ám a faji törvények miatt a munkát már nem fejezhette be.
A Pasolini által gyermeki áhítattal figyelt és futballszeretetét életre szólóan megalapozó csapat tehát a Weisz kezei alatt formálódó legendás bolognai nemzedéké volt, amely a sportág két világháború közötti, romantikus és pezsgő, az olasz népet lázba hozó időszakának eposzi futballközösségeként más művészekben is nyomot hagyott.
Többször nevezte a futballt Pier Paolo Pasolini sajátos jelrendszernek, amelynek működése sok szempontból hasonlít a nyelvéhez. A fonémával helyettesíthető legkisebb egységnek vette az aktust, hogy egy ember a lábát a labda rúgására használja, a „futballfonémák” végtelen kombinációjából épülnek fel a szavak, a mondatok, vagyis a passzok, az összjáték, a cselek és a támadások. A játék megkoronázása, a gól többnyire individuális befejezést követel meg – ennek mestere volt a Pasolini által csak a futball realista költőjének becézett Luigi Riva. |
Ami Pasolinit illeti, a Bologna élete végéig kitörölhetetlen vonzalom maradt szívében, még akkor is, ha később a fővárosba költözve szívesen járt az AS Roma mérkőzéseire is. Ha pedig az olasz válogatott pályára lépett, minden munkát, rendezést, forgatást félretett, kortársai szerint olyankor valamennyi munkatársának tiszteletben kellett tartania a szenvedélyére szánt időt. Nem véletlenül emlegetik talán leghíresebb futballbölcsességeként a kijelentést: „A labdarúgás korunk utolsó megszentelt rituáléja.”
De nem csak a stadionok elitsportja hozta lázba, a római terek, sikátorok világának piszkos futballjában is éppoly lelkesen gyönyörködött, sőt gyakran beszállt játszani az utca porában ádáz csatákat vívó sihederek közé. Első regénye, az 1955-ben közölt Ragazzi di vita nemrég – De Martin Eszter és Puskás István fordításában – megjelent magyarul is Utcakölykök címen, a könyv betekintést nyújt a nagyvárosi slepp fiataljainak farkastörvények uralta mindennapjaiba.
„Így hát léhűtéssel töltötték a délutánt a Donna Olimpián meg a Monte di Casadión a többi kölyökkel, akik az erős naptól megsárgult kis domb alatt játszottak, később meg az asszonyokkal, akik a napperzselte fűre teregették a frissen mosott ruhát. Vagy focizni mentek fel a Toronyházak és a Monte di Splendore közötti térre, százával nyüzsögtek ott a fiúk, nap hódított a kis udvarokon, a kiszáradt grundokon, az Ozanam vagy a Donna Olimpia utcában játszottak, a Franceschi Elemi Iskola előtt, amit most menekültek és hontalanok töltöttek meg.”
A futballpályán a cikk elején idézett ifjúkori emlékek szerint Pasolini a szélső posztján játszott (ő ebben a szövegben jobbszélsőként mutatja be magát, barátai szerint később inkább balszélső volt), a ráragasztott, eredetileg egy vadászbombázó repülőgéptípust jelölő Stukas becenév a gyorsaságára utal. Halála óta két könyvet is kiadtak Pasolini és a labdarúgás kapcsolatáról, Valerio Curcio Il calcio secondo Pasolini (A futball Pasolini szerint) és Valerio Piccioni Quando giocava Pasolini: calci, corse e parole di un poeta (Amikor játszott Pasolini: egy költő rúgásai, elfutásai és szavai) című munkája egyaránt igyekszik megragadni a varázst, amely a művészt a labdarúgásban rabul ejtette. Egyöntetű vélemény, hogy Pasolinit sohasem a győzelem-vereség kérdése foglalkoztatta, nem a siker-kudarc dimenziójában értelmezte a játékot, sokkal inkább a meccs apró mozzanatai, egy-egy passz, ütközés, csel, a pillanat lélektani drámái kötötték le a figyelmét. Megint csak az Utcakölykök című regényt kell felütnünk, ha példát keresünk arra, ahogyan szavakkal is megfogalmazza a pálya sajátos szabályrendszerét – ez esetben a látszólag céltalan és tét nélküli rugdosást.
„Egy salakos tisztáson a Monte di Splendore alatt, ahol egy két-három méter magas domb kitakarta Monteverdét és a Vazsbetont, és a horizonton a tenger csíkja sejlett –, egy szombati napon, amikor a kissrácok már megunták a játékot, pár idősebb kölyök a kapuba állt egy focilabdával. Kört alakítottak, passzolgatni kezdtek, belsővel küldték a labdát, laza mozdulatokkal, hogy a földön guruljon végig. Nem telt bele sok idő, mind úsztak az izzadságban, de nem akarták levenni az ünnepi zakót és a kék alapon fekete vagy sárga csíkos gyapjútrikókat, ezzel őrizve a játék spontaneitását, komolytalanságát. De mivel a körülöttük ácsingózó taknyosok még azt gondolhatták volna, hogy csak az eszüket játsszák azzal, hogy a tűző napon, így kiöltözve fociznak, egyfolytában harsányan röhögtek és keménykedtek, hogy a kicsik minden kedvét elvegyék a poénkodástól.”
A maga idejében tabudöntögetőnek hatott Pasolini 1963-ban bemutatott dokumentumfilmje, a Comizi d'amore (magyarul Beszélgetések a szerelemről címen ismert), amelyben a rendező a korabeli olasz társadalom különböző csoportjainak képviselőit kérdezi a szexualitásról. Felbukkannak a vásznon az akkori Bologna (1964-ben bajnok) futballistái is, egy edzés végeztével félkörben állva felelnek a szokatlan kérdésekre.
„– Pavinato, jó érzéssel vagy idegesen gondol a szexuális életére?
– Jó érzéssel.
– A legkisebb kétség nélkül?
– A legkisebb kétség nélkül.
– Ez azt jelenti, hogy szabadnak érzi magát?
– Igen, szabadnak és elengedettnek, nagyon is.
– Veneto tartományból származik, ugye?
– Igen, Vicenzából.
– Nos, Veneto általában véve erősen katolikus tartomány, nemde? Nem gondolja, hogy a katolikus neveltetés azon a vidéken hatással van az emberek szexuális gondolkodására is?
– Nem hiszem.
– És ön, Bulgarelli?
– A többségünk tanult hittant, segédkezett a plébánián, vagyis mindannyiunkban megvan belül ez az elfojtás.
– Most hallgassunk meg egy gólkirályt, Pascuttit. Pascutti, ön is annyira szabadnak érzi magát ezen a területen, mint Pavinato?
– Igen, egyértelműen.
– Nem úgy értem a szabadságot, hogy azzal szeretkezik, akivel kedve tartja. Inkább szellemi értelemben, vagyis szabadnak érzi-e magát mások megítélésénél?
– Mindkét területen szabadnak érzem magam.
– Vannak gátlásai?
– Nem, nincsenek.
– És ön, Negri?
– Nekem minden rendben.
– Ezt nem értem.
– Nincs mit mondanom.
– Hogyhogy nincs mit mondania? Miért nincs? Ön talán nem...?
– Nem is gondolok rá.
– Nem is gondol rá?
– Nem.
– Védekező típus.”
Filmforgatások szünetében nem ritkán került elő a labda, ha Pasolini rendezett, a leghíresebb efféle mérkőzés azonban majdhogynem szervezett körülmények között zajlott. Miközben élete utolsó darabját, az igen szélsőséges, több országban betiltott Saló, avagy Szodoma 120 napja című filmet készítette 1975 elején Parma közelében, tudomást szerzett arról, hogy a közelben dolgozik Bernardo Bertolucci a Novecento/1900 című történelmi filmdrámán (Magyarországon Huszadik század címen mutatták be). Kettejük viszonya akkoriban kissé elmérgesedett egy vitatott kritika nyomán, így jó békülési alkalomnak tűnt egy barátságos mérkőzés, amelyet ráadásul Bertolucci születésnapján hoztak végül tető alá. Összecsapott a Parma edzőpályáján a két stáb, és bár az ünnepelt csak a pálya mellől irányította övéit, az „1900–120” csataként rögzült mérkőzés filmtörténeti kuriózum maradt, vélhetően ekkor, 53 évesen futballozott utoljára Pasolini, akinek Bologna-mezben kifutó csapata aznap 5–2-re kikapott.
Nyolc hónappal később, máig rejtélyes körülmények között, halottak napjára virradó éjjel meggyilkolták az ostiai tengerparton; a hivatalos változat szerint a nyíltan homoszexuális rendezőt egy 17 éves fiúprostituált verte össze brutálisan szöges léccel, majd autóval többször áthajtott a testén, de az eset tisztázatlan részletei miatt máig tartja magát az elképzelés, hogy politikai ellenségei végeztek az elkötelezett baloldaliként ismert alkotóval, sőt egy különös módon megrendezett öngyilkosság teóriája is szárnyra kapott.
Búcsúztatásán koporsójára futballmezt borítottak.