Amikor Gianluigi Buffon 1995-ben a Milan ellen bemutatkozott az olasz élvonalban…

Ha van, akinél eleve elrendeltetett, hogy élsportoló legyen, az Gianluigi Buffon. Sok híres sportolóról tudjuk, hogy a családjában többen is sportoltak, és jó példát mutattak, de Buffonék famíliájában lényegében mindenki jegyzett versenyző volt. Édesapja, Adriano Buffon súlylökésben junior Eb-bronzig jutott, míg édesanyja, Maria Stella Masocco súlylökésben és diszkoszvetésben is klasszis eredményeket ért el. Előbbi versenyszámban szabadtéren két országos bajnoki címet nyert, és egy időben ő tartotta az olasz rekordot, utóbbiban pedig ezüstérmet szerzett az 1971-es Mediterrán Játékokon. Gianluigi lánytestvérei, Guendalina és Veronica, profi röplabdázók voltak, unokatestvére, Dante Masocco pedig élvonalbeli kosárlabdázóként szerzett magának nevet. Mégis, feltehetően egy távoli rokon példája lehetett rá a legnagyobb hatással a sportágválasztásban. Nagyapja másod-unokatestvére, Lorenzo Buffon ugyanis szintén legendás kapus volt, sőt a hatvanas években az egyik legjobb a világon, védett a Milanban, az Internazionaléban, a Genoában vagy a Fiorentinában is, és tizenötször szerepelt az olasz válogatottban. De a kis Gigit édesapja is a futballra sarkallta. Sőt arra is, hogy kapus legyen, merthogy fia eleinte még középpályásként és csatárként próbálgatta a szárnyait.

ELSŐ OLASZ BAJNOKIJA A MILAN ELLEN – 17 ÉVESEN ÉS 295 NAPOSAN

A posztválasztásban az győzte meg végleg Gigit, hogy 12 évesen a tévé előtt végigizgulta a hazai, olasz rendezésű 1990-es labdarúgó-világbajnokságot, ahol meglepő módon nem valamelyik olasz csatár, mint a gólkirályi címet a tornán elhódító Salvatore Schillaci vagy a mindenkit ámulatba ejtő Roberto Baggio bűvölte el, hanem a kameruniak kapusa, Thomas N'Kono. A következő évben már a Parma korosztályos csapatának kapujában állt.

Meglepőnek tűnhet, hogy Emilia-Romagna tartományt választotta, hiszen a Milan is ajánlatot tett neki, ő maga büszke toszkán, a családja pedig még büszkébb friuli. Ahogy édesanyja fogalmazott négy évvel később, 1995-ben gyermeke Serie A-bemutatkozása után a Corriere della Serának: „Örülök, hogy fiam az apja tipikus friuli, hűvös, határozott jellemét és önfegyelmét örökölte.”

A bemutatkozása a Serie A-ban 1995. november 19-én érkezett el, 17 évesen és 295 naposan szavazott neki bizalmat Nevio Scala vezetőedző a megsérülő Luca Bucci helyén. Az ellenfél nem is lehetett volna erősebb, mint az 1994-ben Bajnokok Ligája-győztes AC Milan, amely az aranylabdás Roberto Baggióval és a címet jó egy hónappal később megkapó George Weah-val, majd Marco Simonéval a csatársorában rohamozta a kapuját, de nem tudta bevenni, a mérkőzés 0–0-ra végződött.

„Csodálatos nap, gyönyörű tapasztalat volt. Egy álom vált valóra, amelyért évekig dolgoztam. Jól sikerült minden, gólt sem kaptam. Végig bíztam magamban – és igen, úgy emlékszem, már akkor is kiabáltam a védőkkel” – idézte fel az első olasz bajnokiját 2014-ben a brit FourFourTwo magazinnak adott interjújában.

A második mérkőzésén sem kisebb ellenfél jött szembe: a bajnoki címvédő Juventus. Ezen a meccsen még több dolga akadt, kapott is egy gólt, de csapata megint nem szenvedett vereséget, 1–1-es döntetlen lett a vége. Nagyobb dicséret aligha kell, mint ami az ellenfél kapusától, az idény végén Bajnokok Ligája-győztessé avanzsáló Angelo Peruzzitól érkezett. „Ha így folytatja, nagy kapus válhat belőle. Szerencsére ma már nem csak az idősebb kapusokban bíznak meg. A körülmények változásával a szerepkör is átértékelődött: a játék gyorsabb lett, a kapus nagyobb részt vállal a védelem munkájából, gyakrabban be kell kapcsolódnia a játékba lábbal is. Ezek a tényezők az erősebb, ruganyosabb kapusoknak kedveznek, a helyezkedés és a rutin önmagában már kevés. A nagy klubok egyre szívesebben dobnak a mély vízbe fiatalokat” – gyűjtötte ki Peruzzi akkori mondatait az olasz sajtóból Csillag Péter kollégánk.

Bucci természetesen nem kapta vissza a helyét a kapuban felépülése után sem, a következő hat évben Buffon nevével – akit persze a szülővárosához köthető világhírű márvány (amit Michelangelo is használt) után hamar elneveztek a sajtóban „Carrarai márványnak” – kezdődött a sárga-kékek összeállítása. A korszak talán legizgalmasabb csapatában védett. Fabio Cannavaro, Lilian Thuram, Fernando Couto, Roberto Sensini, Juan Sebastián Verón, Gianfranco Zola, Tomas Brolin, Enrico Chiesa, Faustino Asprilla, Matías Almeyda, Hernán Crespo… A pármai szurkolók és a kilencvenes évek futballjának szerelmesei máig könnybe lábadt szemmel gondolnak vissza arra a csapatra, amelyet a Parmalat tejipari világcég felvirágoztatott. A korábban az olasz futballban teljesen marginális kiscsapat nagyszerű sikereket ért el a kilencvenes években, miután 1990-ben először jutott fel az élvonalba. A Serie A-ban az 1996–1997-es ezüstérem volt a csúcs (a Juventus csak két ponttal előzte meg), de az Olasz Kupát 1992-ben, 1999-ben és 2002-ben is megnyerte, továbbá döntőt játszott 1995-ben és 2001-ben is. Eközben a nemzetközi porondon is letette a névjegyét: 1993-ban elhódította a Kupagyőztesek Európa-kupáját (a belga Royal Antwerp elleni döntőt 3–1-re nyerte meg a londoni Wembleyben) és az európai Szuperkupát is (a Milan ellen 0–1 és 2–0), 1994-ben is döntős volt a KEK-ben (az Arsenal nyert 1–0-ra Koppenhágában), és kétszer megnyerte az UEFA-kupát. Először 1995-ben, amikor az olasz házidöntőben a Juventus győzte le (1–0, 1–1), majd 1999-ben, amikor az Olympique Marseille-t 3–0-ra az akkor már egymeccses fináléban.

Természetesen az 1993 és 1995 közötti sikerekben nem volt szerepe Buffonnak, de a pármai hat év alatt ő is főszereplője volt egy-egy UEFA-kupa-, Olasz Kupa- és olasz Szuperkupa-diadalnak. Mindhárom trófeát 1999-ben emelhette a magasba a kapus. Ez volt a pármai alakulat csúcséve, 2003-ban aztán csődöt jelentett a Parmalat, nem tudta tovább támogatni az egyesületet, amely aztán 2015-ben maga is csődbe ment, egészen a Serie D-ből kellett visszatornáznia magát az újjáalapított klubnak.

De már nem Buffonnal és a többi korszakos sztárral. A kapus maga is tudta az ezredforduló idején, ha még az UEFA-kupa és a Coppa Italia megnyerésénél is többre vágyik – márpedig a képességei erre predesztinálták –, akkor előbb-utóbb el kell fogadnia valamelyik tehetős kérője ajánlatát. Ez a pillanat 2001-ben következett el, amikor az olasz rekordbajnok Juventusnak mondott igent.

De pályafutása alkonyán, 2021 nyarán, 43 évesen még visszatért Pármába, hiába csak a Serie B-ben szerepelt az együttes. „Az elmúlt években megtanultam realistának lenni – mondta 2021 augusztusában a La Repubblica című lapban. – Egyszerre tartom magam bonyolult és egyszerű embernek, hiszen az álmaim hajtanak, akkor is, ha utólag esetenként illúziónak bizonyulnak. A visszatérés a Parmához feldobott, itt vannak a gyökereim, nem visszalépésként élem meg, sokkal inkább úgy, hogy a megfelelő mez került a megfelelő emberre.” A beszélgetés során kitért arra is, hogy gyerekei eleinte nehezen fogadták a váltást, hiszen korábban hozzászoktak, hogy apjuk az olasz válogatottban, a Juventusban és a PSG-ben brillírozik. Ám ambícióival kapcsolatban az anyósától hallott bölcsességet idézte: „Ha nem becsülöd magadat, a többiek szemében is elértéktelenedsz.”

(A következő részben: A torinói évek)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. augusztus 26-i lapszámában jelent meg.)