Juan Antonio Samaranch: „Meg kell védenünk a biológiai nőket!”

    
– Annak idején a Samaranch név lehetett a legjobb ajánlólevél ahhoz, hogy bekerüljön az olimpiai mozgalomba, ám az elnöki székért folyó csatában egészen biztosan állandóan az édesapjához hasonlítják majd. Ezúttal inkább előny vagy hátrány a neve?
 – A múltban sosem próbáltam erre támaszkodni, szerintem a nevem nem ártott, de nem is segített, és őszintén remélem, hogy a jövőben is ugyanez marad a helyzet. Jelöltként sem akarok ezzel az örökségemmel kampányolni, miközben remélem, nem is válik hátránnyá. Konkrét példákkal elmagyarázom, hogy mire gondolok. 2007-ben indultam először a végrehajtó bizottsági posztért, Guatemalában. Édesapám akkor már a NOB tiszteletbeli elnöke volt, és azon a szavazáson szó szerint kivégeztek, hiszen Gerhard Heiberg annyival több szavazatot kapott, hogy az felért egy gyilkossággal. Néhány évvel később, 2012-ben ismét elindultama NOB végrehajtó bizottsági tagságért, édesapám akkor már sajnos nem volt közöttünk, és roppant éles versenyben már én kaptam a legtöbb szavazatot a kandidálók közül. Azóta két másik választást is megnyertem az alelnöki posztért. Most ismét itt vagyok, és kandidálok az elnöki székre, teszem mindezt a saját érdemeim alapján és a persze a saját hiányosságaimmal együtt. Mindez egyedül az én személyes felelősségem, akárhogy is alakul.

 – Számos tapasztalata van tehát a kandidálási folyamatban, de ez azért most mégis más eset. Hogyan tervezi az intenzív kampányidőszakot?
 – Sokat gondolkodtam, mielőtt elhatároztam, hogy pályázom a NOB-elnökségre. Tisztában vagyok vele, hogy mit jelent egy kampány, s nem csak az, ahány hónapig a folyamat tart. Most elérkeztem az életemben egy olyan ponthoz, amikor elmondhatom, hogy nagyon sok tapasztalat van mögöttem az olimpiai mozgalomban, ahol fontos és felelősségteljes pozíciókban kellett megállnom a helyem. Jelentős tapasztalatokat hozok a szakmai, civil életemből is, mint bankár és üzletember. Úgy érzem, itt az idő arra, hogy végre visszaadjak valamit az olimpiai mozgalomnak abból, amit eddig tanultam. Nekünk, kandidálóknak december közepére össze kell állítanunk a programunkat. Mind a hetünknek. Ez elég időt ad arra, hogy a megfelelő konzultációkat végigvigyük, beszélhessünk a tagokkal és az olimpiai mozgalmon kívüli fontos szereplőkkel annak érdekében, hogy egyértelmű legyen: a program kellően reális, átgondolt, és teljeskörűen átfog mindent, amit a terveinknek érintenie kell. Jelenleg még abban a fázisában vagyunk a kampánynak, amikor az együtt gondolkodás, a diskurzus, az információgyűjtés zajlik.

 – Ha a tokiói olimpiára visszagondolunk, a Covid-fertőzéssel terhelt időkre, mindazon nehézségekre, amelyekkel akkor szembesültünk, akkor azt hihetnénk, hogy ilyen gondok többet talán nem jönnek szembe, de jöttek más kihívások a párizsi olimpia előtt. Rendkívül turbulens időszakba érkeztünk, politikailag az orosz–ukrán háborúval, a gázai övezetben az izraeli–palesztin konfliktussal, így talán az volt a legnagyobb kérdés a rajt előtt, hogy egyáltalán hogyan garantálható a játékok biztonsága. Lehet, hogy az volt a legnagyobb eredmény, hogy komolyabb zavar és konfliktus nélkül lezajlottak a játékok?
 – Szerintem az esemény ténylegesen roppant nagy erőt sugárzott, valójában újraszabta mindazt, amit az olimpiáról gondoltunk. A tokiói óriási kihívásokkal terhelt, különleges olimpia volt, hatalmas erőfeszítéseket igényelt a japán emberektől, a japán szervezőktől és a japán kormánytól. Ráadásul egyéves késéssel és sajnos nézők nélkül a lelátókon zajlott. Előzőleg meg ott volt a riói olimpia egy olyan országban, amely súlyos gazdasági nehézségekkel küzdött, így ezek után szükségszerűen kellett ez a hatalmas energiatöltet és optimizmus, amit Párizstól kaptunk. Persze nem véletlenül történt így, ebben hatalmas munka volt a francia kormány részéről, a szervezők és persze az olimpiai család oldaláról is, ideértve a nemzetközi sportági szövetségeket és a nemzeti olimpiai bizottságokat is; Párizs mindenki közös erőfeszítése volt. A biztonság tökéletes volt, a vendégek, a szurkolók normális légkörbe érkeztek, szabadnak érezhették magukat és élvezhették a játékokat. A versenyek tökéletesek voltak, a környezet szintén, e kivételes és sikeres olimpia után ezt az utat kell folytatni.

 – Én is ott voltam Párizsban, és újságírói szemszögből bizonyos kérdéseket másképp látok. Érzékelhető volt a törekvés, hogy fenntartható szemléletű olimpiát szerettek volna rendezni a franciák, de bizonyos esetekben hallhattunk kritikákat még maguktól a sportolóktól is, amelyek ebből következhettek. Például nem működő légkondicionálás az olimpiai faluban a forró nyári időszakban, aminek sajnos megvolt a következménye a versenyzők megfelelő pihenését, illetve annak hiányát tekintve. A szállítással is voltak jelentős gondok, meg tudom erősíteni, hogy az újságíróknak metróbérletet adtak, de semmilyen médiatranszportot nem biztosítottak a szervezők, ami a munkánk rovására ment. Az volt az ember érzése, hogy a szervezők a fenntarthatóságot részben ezeken a szolgáltatásokon megspórolva igyekeztek megvalósítani, vagyis a játékok azon elemein, amelyek nincsenek szem előtt. Ilyen lesz a jövő olimpiája, mondjuk Los Angelesben, ahol szinte nem létezik jelenleg tömegközlekedés?
 – A fenntarthatóság szemlélete velünk marad, ez biztos. A párizsi olimpia karbonlábnyoma a fele volt a londoninak, ami tizenkét évvel volt csak korábban, ezt a fejlődést folytatni fogjuk. Egy esemény karbonlábnyoma nem csak a tömegközlekedésen múlik, fontos faktor, de sok más is van. És biztos vagyok benne, hogy Kaliforniában, ahol a technológiai újítások mindig előtérben vannak, erre is találnak megoldást, mert ott nagyon tudatos társadalomról beszélhetünk a fenntarthatóság kérdésében. A szolgáltatások színvonala valóban csökkenhetett, de előfordulhat, hogy ennek már így kell lennie a jövőben. Talán mi NOB-tagok sem vagyunk már olyan fontosak, mint gondoljuk. Elképzelhető, hogy a nemzeti olimpiai bizottságoknak is nagyobb áldozatokat kell hozniuk, vagy talán a szövetségeknek, esetleg a sajtónak is. Biztosnak kell lennünk abban, hogy az adott szervezőbizottság, a város és persze az ország, amelyik az olimpiát megrendezi, képes egy tökéletes eseményt összerakni észszerű költségek mellett.

 – Adódott más gond is, mégpedig a Szajnával, a tisztaságával kapcsolatban. Igen nagy vita alakult ki arról, hogy vállalható-e olyan rizikó és feláldozható-e a sportolók egészsége a rendezésért, amelyhez ugyan gyönyörű hátteret adott az Eiffel-torony, de az egészségre ártalmas lehetett a víz. Több versenyző kórházba került emiatt.
 – Biztosíthatom, hogy egyik nemzetközi szövetség sem hagyta volna jóvá az indulást sem az úszásban, sem a triatlonban teljes körű vizsgálat nélkül. Sőt, a triatlonnak halasztania is kellett az úszószámot, mert korábban esett az eső, és így a vízminőség nem volt megfelelő az úszáshoz. Meg kell bíznunk a szakértőinkben, és én meg is bízom bennük. Előfordulhatnak persze olyan esetek, amit említett, de úgy vélem, hogy azokon a napokon, amikor a versenyzők a Szajnában úsztak, a vízminőséggel kapcsolatos adatok a megfelelő sztenderdeken belül maradtak.

 – Egy másik témát is meg kell említenem, ami szintén sok vitára adott alapot a párizsi játékok alatt, ez pedig, hogy kik indulhattak el női ökölvívásban. Tudjuk, hiszen érintettek voltunk Hámori Luca kapcsán, aki ringbe lépett az egyik szóban forgó versenyző, Imané Khalif ellen. Ezek az esetek beárnyékolták azt az amúgy fantasztikus eredményt, hogy végre ötven százalékban voltak jelen női sportolók az olimpián. Mi a személyes véleménye erről? Úgy tűnt, hogy ez a téma még a NOB-vezetőket is megosztotta.
 – Ez semmiképp nem volt úgynevezett transzgender eset, ezt szögezzük le. Ezeket a sportolókat nőként nevelték fel és így is versenyeztek mindig, még a Nemzetközi Bokszszövetség égisze alatt a világbajnokságokon, nemzetközi versenyeken is mindig is a nők között indultak.

 – A korábbi kromoszómavizsgálat alapján nem igazán jogosan, hiszen mindenképpen volt valamilyen fizikai előnye ezeknek a versenyzőknek, de általánosságban, a jövőre nézve van-e arra terv, hogy miképp védik meg a biológiai nőket a sportvilágon belül?
 – Kell, hogy legyen. Jelenleg mindenütt a nemzetközi szövetségek felelőssége, hogy megvédjék a nőket a saját sportágukban, hiszen ők ismerik a sportág sajátosságait, mert a megfelelő védelem nagyban a sportág szabályain múlik. Ugyanakkor úgy vélem, hogy nekünk is elő kell állnunk egy mindent átfogó megoldással, ami megvédi a biológiai nőket a tisztességtelen versenyelőnnyel szemben, ami nemcsak az egyenlőtlen feltételek ellen véd, hanem segít abban is, hogy ne bátortalanítsa el azokat a fiatal nőket, akik emiatt esetleg nem akarnának sportolni. Továbbá más részletek és biztonsági rizikók elkerülése miatt is szükség van erre. A jövőben jóval koncentráltabban kell harcolnunk ennek érdekében.

 – Az európai sportvezetők budapesti fórumán tartott beszédében említette, hogy fővárosunk már megmutatta a képességeit a nemzetközi sportesemények rendezésében, és arra is kitért, hogy talán mindezeknek a vége valami jelentős elismeréssé formálódhat. Mire gondolt?
 – Arra, hogy a magyarok már bizonyítottak, van tapasztalatuk, szenvedélyesek és rátermettek. Megszervezték a legfontosabb globális eseményeket az olimpiai sportágakban: 2021-ben labdarúgó Eb, tavaly atlétikai vb, vizes világbajnokság többször is, és még sok más csak ezután jön. Meglepődne ezek után bárki is, ha Budapest, Magyarország megpályázna egy olimpiát a közeljövőben? Szerintem senki.