Röplabda: A magyar himnuszt is ugyanúgy énekeltem, mint a jugoszlávot – Mester Gyula

– A magyar női röplabda-válogatott egy csoportba került Szerbiával a jövő évi Európa-bajnokságon. Ilyenkor mit érez egy magyar, de szerb állampolgár röplabdázó?
– Különleges helyzet ez nekem, hiszen magyarnak tartom magam, de Jugoszlávia zászlaja alatt sportoltam – felelte lapunknak Mester Gyula, akit a napokban választottak meg a Szerb Röplabdaszövetség elnökének. – Tisztségemből adódóan viszont mégiscsak Szerbiának fogok szurkolni, de örömmel látom, hogy a magyarok az utóbbi években egyre sikeresebbek.

– Fél szemmel szokta követni a magyar röplabda történéseit?
– Természetesen, már csak azért is, mert még játékoskoromban egy csapatban játszottam Mészáros Dömötörrel, illetve Kántor Sándor is azokban az időkben szerepelt az olasz élvonalban. A mai napig több olyan szabadkai edzőt ismerek, aki Magyarországon ért el sikereket.

– Mészárossal egy idényen keresztül játszottak együtt a Trentinóban. Milyen csapattárs volt?
– Akkor jött az olasz bajnokságba, amikor a legjobb formában volt, ráadásul a magyar válogatott akkor még a jobbak között volt. Néha furcsa volt, hogy a többi csapattársammal angolul beszéltem, vele viszont magyarul, de azért jólesett. Nagyon jó évadot zártunk, később a görög PAOK-ban is együtt játszottunk.

– 2001-ben az Európa-bajnokságon viszont egymás ellen léptek pályára.
– Igen, hecceltek is a társaim, hogyan fogok majd szerepelni. A magyar himnuszt is ugyanúgy énekeltem a meccs előtt, mint a jugoszlávot.

– Milyen gyakran jár az anyaországba?
– A testvérem Budapesten él és az alelnöki pozíció mellett többször is volt időm meglátogatni. Az új tisztségem miatt erre már kevesebb lehetőségem lesz, de mivel Szabadka a határtól csak húsz kilométerre található, biztos megoldjuk valahogy.

– Sajnálja, hogy nem magyar színekben játszott?
– Nem, az elért eredmények kárpótoltak mindenért. Bekerültem a válogatottba, olimpiai aranyat nyertem, és a világ legerősebb bajnokságában játszhattam. Ha nem lettem volna röplabdázó, biztosan Budapesten élnék, és a gépészmérnökit is ott végeztem volna el.

– Mivel sikeres volt játékosként, egyértelmű volt, hogy nem szakad el a sporttól?
– Attól féltem, hogy az emberek elfelejtenek… A viccet félretéve, harminchét éves koromig röplabdáztam, ami után felkértek, hogy segítsek a szabadkai kluboknak, én pedig örömmel elfogadtam.

– Innentől pedig meg sem állt a Szerb Röplabdaszövetség elnöki székéig. Ráadásul a szerb női válogatott idén megvédte a világbajnoki címét, ezért a sportág egyik legboldogabb embere lehet.
– Elképesztő, amit a válogatottunk elért, tizenkét mérkőzést nyert meg sorozatban. Már csak az olimpiai aranyérem hiányzik a gyűjteményből, de Párizsban jó eséllyel megszerezhetjük azt is.

– Mit tekint elnökként legfontosabb feladatának?
– Hogy minél több gyerek röplabdázzon! Mint sok más országban, a röplabda nálunk sincs olyan szinten, mint a foci vagy a kosárlabda, ezért nagy harcot vívunk azért, hogy a gyerekeket rávegyük: próbálják ki a mi sportágunkat. A többi sportban hamarabb érsz el sikereket, a röplabdában viszont sok időt vesz igénybe, mire megtanulja bárki például a nyitásfogadást.

– Korábban azt nyilatkozta, sosem szeretett volna edző lenni profi pályafutása után. Miért nem?
– Nem vonzott, főleg azért, mert az edző nem tud úgy hatni a mérkőzésre, a pályára meg mégsem mehet be. Ennek ellenére néhányszor már kipróbáltam Szabadkán, amikor az edző megbetegedett, de az nem úgy van, hogy az ember odaáll és dirigál, arra fel kell készülni.

– Aki tizenöt évesen kezd el röplabdázni, mint ön anno, ugyanolyan sikeres lehet?
– A sportban tíz százalék a tehetség, kilencven százalék pedig a munka, ebben hiszek. Nem vagyok edző, de nem kell túl korán kezdeni, viszont akinek nincs már gyerekkorában labdaérzéke, nagyon nehéz a csúcsra jutni.