A spanyol csúcsrangadó, az el clásico legjei

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁSOK ÉS AZ EL CLÁSICO MEGSZÜLETÉSE

Az FC Barcelona és a Real Madrid (ekkor még Madrid FC volt a neve) 1902. május 13-án csapott össze először egymással: a két együttes a XIII. Alfonz király tiszteletére rendezett Koronázási-kupán mérte össze az erejét az elődöntőben, és a találkozót a katalánok nyerték meg 3:1-re. A kupát – amelyet a madridiak rendeztek meg annak megünneplésére, hogy Alfonz betöltötte a 16. életévét (egy nappal a döntő után, május 17-én töltötte be pontosan), és elfoglalhatta a trónt – azonban nem a Barca, hanem az Athletic Club és a Bilbao FC-ből összeállt Bizcaya nyerte meg, miután 2:1-re diadalmaskodott a fináléban.

A következő évben – a Koronázási-kupa nagy sikerén felbuzdulva – már Király-kupa néven rendezték meg a tornát minden évben (a Spanyol Labdarúgó-szövetség nem ismeri el hivatalosan az Athletic Club és a Bilbao FC összeolvadása után Athletic Bilbao néven folytató klub 1902-es kupasikerét, de a trófea ott díszeleg a baszk együttes múzeumában), de a Madrid és a Barcelona csak 1906-ban találkozott újra – akkor is egy felkészülési meccsen, amelyet a katalánok nyertek meg 5:2-re. A Barcelona a Koronázási-kupa után legközelebb csak 1909-ben vett részt a tornán, amikor elkerülte a madridiakat, ám az 1910-es években 15-ször is összecsapott egymással a két klub. Ebből négy volt tétmérkőzés, de ezeket kevesebb mint egy hónap alatt játszotta a két együttes. Történt ugyanis, hogy az 1916-os Király-kupa elődöntőjében (csak egy meccset rendeztek a fináléba kerülésért, mivel a címvédő Bilbao automatikusan döntős volt) Barcelonában a katalánok győztek 2:1-re, a visszavágón pedig a Madrid FC nyert 4:1-re, így új meccset írtak ki a továbbjutás eldöntésére. Az április 13-i madridi meccsen 6:6-os eredmény született, és végül csak az egy nappal későbbi, szintén a fővárosban rendezett összecsapáson dőlt el, hogy a Madrid jut tovább 4:2-es sikerével (a finálét elbukta az akkori spanyol futballt uraló Bilbao ellen).

A spanyol szövetség a nagy európai futballnemzetekhez képest csak későn, 1929-ben rendezte meg az első bajnokságot: a Primera División történetének első idényét 1929. február 10. és június 30. között játszották. A Real Madrid és a Barcelona már a második fordulóban szembe került egymással, február 17-én a blancók a Les Cortsban Rafael Morera duplájával 2:1-re megverték a katalánokat, a hazaiak egyetlen találatát Manuel Parera szerezte az első el clásicón a bajnokságban. A katalán sajtó azonban nem a Barcát, hanem az Espanyolt siratta a fordulót követően, amely 9:0-ra kapott ki a Bilbaótól. A „visszavágón" már a katalánok nyertek Madridban José Sastre góljával a 11. fordulóban. Pedig a gránátvörös-kékek nem játszottak jól, ezt Josep Samitier, a csapatkapitány is elismerte, ráadásul a blancók kifogásolták, hogy a játékvezető öt perccel hamarabb fújta le a meccset, mivel nem számította be a nagy eső miatti „kényszerszünetet". A katalánoknak azonban a nem túl fényes diadal is lökést adott, és ettől kezdve egy bajnokit sem veszítettek el, és megnyerték a ligát. (A Barcát csak a Real tudta megverni a Les Cortsban.)

A két klub között már ekkor nagy volt a rivalizálás, majd a harmincas években ez még jobban felerősödött, mivel az FC Barcelona a katalán büszkeség egyik szimbóluma lett, amely szembeszállt a madridi centralizációval, így a gránátvörös-kékek és a blancók közötti összecsapások már nem csak egyszerű rangadók voltak, hanem óriási presztízscsaták.

A LEGÉRDEKESEBB EREDMÉNYEK

Bár a leggyakoribb eredmény az el clásicókon a 2–1, azért néhányszor előfordult, hogy nem mindennapi állásnál ért véget a rangadó. A Real Madrid 1935 februárjában aratta a legnagyobb sikerét a Barcelona fölött a bajnokságban: a blancók 8:2-re győztek a Charmatínban. Ildefonso Sanudo négyszer volt eredményes, míg Jaime Lazcano triplázott, pedig egy kiváló játékos védte a katalánok kapuját Juan José Nogués személyében, de a másik oldalon a spanyol válogatott ikonja, Ricardo Zamora állt. A gránátvörös-kékek edzője egyébként a magyar Plattkó Ferenc volt ekkor, aki a nagy pofon után két és fél hónappal visszavágott a fővárosiaknak: a Les Corts Stadionban a Barcelona 5:0-ra elgázolta a blancókat.

A barcelonai meccsen Martí Ventolra volt a hazaiak vezére: négy gólt vállalt az ötből, és pályára lépett egy magyar futballista is: Berkessy Elemér. Plattkó egyébként a mérkőzés után elárulta, a találkozó előtt azt mondta a játékosainak, hogy ezen a meccsen múlik, a klubvezetők meghosszabbítják-e az idény végén lejáró szerződését. Bár a meccset megnyerték a katalánok, a tabellán csak a hatodikok lettek, és a következő szezonban már nem a magyar szakember irányította az együttest. A Madrid a második helyen zárt, egy ponttal lemaradva a Betistől.

A Barca ennél nagyobb különbséggel (aránnyal) soha nem tudta megverni a madridiakat, de 1950 szeptemberében 7:2-re győzött a fővárosiak ellen hazai pályán. A katalánoknak idegenben is az ötgólos győzelem a legfényesebb eredményük: 1974. február 17-én 5–0-ra győzött a gránátvörös-kék csapat a Santiago Bernabéu Stadionban. Rinus Michels, a Barca holland vezetőedzője az idény legfényesebb diadalának nevezte a Juan Manuel Asensi duplájával, valamint Johan Cruyff, Juan Carlos Pérez és Hugo Sotil góljával megnyert mérkőzést.

A blancók idegenben nem tudtak ekkora különbségű győzelmet aratni a nagy rivális ellen, de 1963. január 27-én nagyszerű diadalt ért el a Puskás Ferenc, Alfredo Di Stéfano, Francisco Gento és José Santamaría vezette fővárosi csapat, amely az akkori spanyol labdarúgás egyeduralkodója volt. A Camp Nouban rendezett, 5:1-es madridi sikerrel zárult mérkőzés hőse Pancho volt, aki mesterhármast szerzett. A katalán Mundo Deportivo napilap tudósítása szerint a madridiak nem nyerték volna meg a találkozót, ha Puskás nem játszik a mérkőzésen.

A legtöbb gólt hozó döntetlennel záruló el clásicót 1943-ban játszották, amikor a Barcelonában rendezett összecsapáson 5:5-ös eredmény született – a két csapat igazságosan megosztozott a félidőkön. A szünet előtt a hazaiak uralták a mérkőzést, 4:2-es vezetéshez jutották, ám a második játékrészt a vendégek nyerték meg 3:1-re.

KIVÁLTSÁGOSOK, AKIK MINDKÉT OLDALON SZEREPELTEK AZ EL CLÁSICÓN

A Barcelona és a Real Madrid közti rivalizálást nagy mértékben erősítette, hogy bár a katalánok megállapodtak Alfredo Di Stéfanóval 1953-ban, Santiago Bernabéu elérte, hogy az argentin futballista a blancóknál folytassa. A Szőke Nyíl csak három felkészülési meccsen lépett pályára a gránátvörös-kékeknél, majd a madridiakkal a Barca ellen (is) küzdött a bajnokságban.

Több olyan játékos is volt a két klub történetében, aki nem csak megfordult mindkét együttesben, de mind a két oldalon kipróbálhatta, hogy milyen érzés pályára lépni az el clásicón. Josep Samitier 13 évig volt a Barcelona játékosa, ám 1933-ban összeveszett katalán klub vezetőivel, és kirakták az első csapat keretéből. A középpályásra azonnal lecsaptak a Madrid vezetői, és bár Samitier csak néhány meccsen kapott szerepet a blancóknál, pályára lépett az 1933. márciusi el clásicón, és az otthon játszó madridiak az ő duplájával győztek 2:1-re.

Justo Tejada kilenc évet töltött el a gránátvörös-kékeknél, és 1961-ben a madridiakhoz igazolt. A barcelonai születésű támadó ugyanebben az évben szeptember 30-án már a katalánok ellen lépett pályára Madridban, és gólpasszt adott (fejelt) Luis del Solnak a 2:1-re megnyert meccsen (az első találatot Puskás szerezte).

A franciaországi születésű Lucien Müller három-három évet töltött el a két spanyol óriásklubnál. 1962 és 65 között a Real Madrid játékosa volt, majd a Barcához igazolt. A Don Luciano becenéven is ismert játékos később edző lett, és a Barcelonát is irányította.

Bernd Schuster 1980 és 88 között a Barcelona futballistája volt, és a német középpályás egy győztes és egy vesztes el clásicón is gólt szerzett ez idő alatt. Az 1987–88-as idény végén lejárt a szerződése, és nagy vihart kavarva a Real Madridhoz igazolt. Schuster nagyszerű csapathoz került, amely Emilio Butragueno és társai vezérletével a nyolcvanas évek második felének összes bajnoki címét megszerezte.

Luis Milla a Barcelonánál nevelkedett, és öt évet töltött el a katalán klub első csapatánál, ám 1990-ben ingyen a Real Madridhoz került, mivel nem tudott megállapodni a Barca klubvezetőivel és Johan Cruyff vezetőedzővel szerződése meghosszabbításáról. Gheorghe Hagi nem az egyik riválistól került a másikhoz, de mindkét csapatnál megfordult a kilencvenes években, és az el clásicóba is belekóstolhatott mindkét oldalról.

Fernando Munoz, becenevén Nando is pályára lépett a nagy rangadón mindkét együttes színeiben. A spanyol védő a Sevillától kölcsönbe került a Barcához, amely szerette volna megtartani 1992 nyarán, de az andalúziai klub inkább eladta a Real Madridnak. Michael Laudrup 1989-ben került a Barcelonához, és tagja volt Johan Cruyff „álomcsapatának" a katalánoknál. 1994-ben azonban összeveszett a holland vezetőedzővel, és a Real Madridhoz igazolt, amellyel megtörte a Barca négy idény óta tartó sikersorozatát a ligában. Ráadásul első madridi el clásicóján 5–0-ra nyert a Real, és a dán futballista kemény játékával csapata egyik legjobbja volt. A meccsen egyébként a szintén korábbi barcelonai Milla is játszott a győztes csapatban.

Az 1995 januári meccsen Luis Enrique is a tagja volt a győztes Realnak, és gólt is szerzett a meccsen. 1996-ban azonban nem hosszabbították meg a szerződését, és a Barcelonához igazolt – a fővárosi szurkolók nagy bánatára. A spanyol támadó meg is keserítette korábbi csapata életét: négy el clásicón talált be, amelyből hármat megnyert a gránátvörös-kék együttes. Luis Figo klubváltása még nagyobb vihart kavart: a portugál játékos a Barcát hagyta el a Real Madridért, és nem is tette zsebre, amit a két csapat rangadóin kapott a katalán szurkolóktól. Figo háromszor is betalált a Real ellen a Barca színeiben, majd 2001-ben a Real színeiben is gólt szerzett győztes meccsen.

A kétszeres aranylabdás brazil Ronaldo is mindkét csapat színeiben eredményes volt az el clásicón. A PSV-től a Barcához kerülő Fenomén 1997-ben győztes gólt szerzett a Real ellen a Camp Nouban. A csatár az Internél töltött éveket követően a blancók „galaktikus" csapatához igazolt, amelynél háromszor is betalált az ősi rivális ellen.

Csak felsorolás szinten említjük meg, hogy Alfonso Pérez, Albert Celades, Alfonso Navarro, Hilario és Robert Prosinecki is játszott mindkét csapatban az el clásicón.

BALHÉK A PÁLYÁN

Mivel Spanyolország és talán Európa legnagyobb rangadója az el clásico, természetes, hogy a Real Madrid és a Barcelona meccsein felfokozott hangulatban játszanak a futballisták, így nem is csoda, hogy előfordultak kisebb-nagyobb összezördülések a játékosok között. Ezekből sorolunk fel néhányat a teljesség igénye nélkül.

Az 1989–90-es idényben a Real Madrid rendkívül forró hangulatú meccsen 3–2-re megverte a Barcelonát a Bernabéuban. A találkozón a madridi Rafael Martín Vázquez és a barcelonai Aloísio nagyon kemény csatákat vívott egymással. A katalán beszámolók szerint a Real játékosa megérdemelte volna a kiállítást a meccs közben, de a játékvezető nem küldte le a pályáról. A brazil futballistának azonban felmutatta a pirosat, miután Aloísio elveszítette a fejét a rivális egyik belépője után, és lefejelte ellenfelét. Nemcsak a brazilt, hanem Ronald Koemant és Johan Cruyffot, a Barca vezetőedzőjét is kiállította a bíró. A holland szakember a meccs után elmondta, csak meg akarta nyugtatni a játékosait, erre a bíró kiállította.

Ahogy említettük, Luis Figót cseppet sem fogadták szívesen a Camp Nouban a Barcelona szurkolói, miután a portugál játékos az ősi riválishoz igazolt. Figót minden fellelhető tárggyal megpróbálták megdobni a hazai szurkolók Barcelonában a 2002 novemberi el clásicón, és egy disznófejet is bedobtak a pályára az „áruló" játékosnak. (Jimmy Jumpnak két évvel később, a 2004-es Európa-bajnokságon sikerült is eltalálnia a portugált: egy Barca-zászlót vágott hozzá, miután a portugál–görög fináléban befutott a pályára). Nem csak Figót dobálták meg a katalán drukkerek: Roberto Carlost egy öngyújtóval találták fejbe úgy, hogy felrepedt a fejbőre, míg David Beckhamet tojással vették célba, amikor megérkezett a Camp Nouba.

Nem a bajnokságban történt, de említést érdemel Hriszto Sztoicskov, a Barca korábbi klasszisának esete, aki az 1990-es spanyol Szuperkupa első meccsén taposta meg a játékvezetőt. A bolgár futballista szimulált Chendo belépője után, ám a bíró nem ítélt szabálytalanságot. Cruyff a kispadról ordított a sporinak. „Mondtam Cruyffnak, hogy nyugodjon meg, és ne engem hibáztasson a vereségért. De nem hagyta abba, ezért kiállítottam. Erre Sztoicskov odajött hozzám, és rátaposott a lábamra. Megpróbáltam nem mutatni, de nagyon fájt. Akár félbe is szakadhatott volna a meccs" – mondta a mérkőzést dirigáló Ildefonso Urizar Azpitarte. A bolgár játékost több hónapra eltiltották.

A két klub közötti ellentétet nem csak a szurkolók, a játékosok is gyakran gerjesztették. A Realból a Barcába igazoló Luis Enrique a katalánok mezét mutogatva ünnepelte gólját a blancók ellen a Bernabéuban. Rivaldo a „királyi gárda" fütyülő drukkereit utánozta gólöröme közben, míg Hugo Sánchez „magához nyúlva" mutogatott a katalán szurkolóknak, akik mindenféle tárggyal megpróbálták megdobni.