Pedig Florentio Pérez klubelnök nagyszerű felállást talált ki: Carlo Ancelotti vezetőedzőként, Zidane pedig sportigazgatóként segítené minél jobb eredményekhez a madridiakat.
Az olasz szakember azonban tett utalást arra, hogy a szakmai stábban is szívesen látná a franciát – bár még az ő madridi kinevezése sincs véglegesítve, tekintve, hogy a PSG-vel egyelőre nem született megegyezés szerződésének felbontásáról –, akivel annak idején a Juventusnál már dolgoztak együtt. Igaz, még más leosztásban. Nem kollégák voltak, hanem főnök (edző), beosztott (játékos) volt a viszony.
Zidane-nak több sem kellett, a közvetlen tréneri munka iránt eddig kevés hajlandóságot mutató francia inkább vállalná a másodedzői feladatokat, méghozzá a vezetőedző erős árnyékában. Az okokat alighanem utóbbiban kell keresni, hiszen a nyilvánosságtól, a sajtótól mindig óvatosan távolságtartó aranylabdás sportigazgatóként aligha kerülhetné el, hogy fontos ügyekben megnyilvánuljon – márpedig ez egy Real Madrid szintű klub életében mindennapos feladat –, és olykor kifejezetten kényes kérdésekre is válaszoljon.
Egy másodedző élete ehhez képest valóban maga a nyugalom szigete. Legalábbis ha nem José Mourinhónak hívják a főnököt, aki naponta nyit újabb frontokat, és bajtársiasságból a beosztottaknak is kötelező csatába menniük. A Mourinho, Zidane páros közös munkája gyümölcsözőnek és hosszúnak sem bizonyult a madridi klubnál. A francia akkor öltözői kapcsolattartó ember volt a játékosok és az elnök között, de a portugál féltékenyen nézte, hogy kimarad az információáramlásból, így Zidane rövid úton visszavonulót fújt, mielőtt ütköznie kellett volna a trénerrel.