Messi is a legendás magyar filozófiáját követi a Barcánál

Kubala László fia az édesapjáról mintázott szobornál

– Gyakran jár ki az édesapja, Kubala László szobrához?
– Manapság nem annyira. A gyerekeim máshol futballoznak, oda szoktam elkísérni őket, és sok munkám is van, így ritkábban jutok el a Camp Nouba.

– Amelyet azért építettek meg, mert annyira sok ember volt kíváncsi az édesapjára.
– Az ötvenes években a Les Corts volt a csapat stadionja, amelyben csak ötvenötezer ember fért el, és állandóan gond adódott abból, hogy voltak szurkolók, akiknek nem maradt hely. Manapság is fantasztikus csapata van a Barcának, rengetegen látogatnak ki a mérkőzésekre, de az emberek már televízión keresztül is követhetik a meccseket, amire az ötvenes években még nem volt lehetőségük. Édesapám idejében a drukkerek követelték a Barca vezetőitől, hogy építsenek egy nagyobb stadiont.

– Nehéz volt a legendás „Lászi" fiának lenni?
– Voltak jó és rossz oldalai is. De mindegy is, hogy nehéz volt-e, vagy könnyű: a fiának születtem, és megszoktam ezt az életet. Gyakran előfordult, amikor étteremben ettünk, hogy az emberek odajöttek hozzá, beszélni akartak vele, és ez néha zavaró volt. A másik oldalról viszont az emberek nagyon kedvesek voltak velünk.

– Azt olvastam, hogy az édesapja sokat segített a Spanyolországba vetődő magyaroknak. Hogy jellemezné ön Kubala Lászlót?
– Az átlagember annyit tudott édesapámról, hogy nagy futballista. De mint egyéniség még nagyobb volt. Nagyon szegény családból származott. Arra sem volt pénzük, hogy vegyenek egy labdát. Ám az emberek segítettek neki, mert látták, hogy jó gyerek. A Ganznál volt labdaszedő, hogy egyáltalán lehetősége legyen a kezébe venni igazi futball-labdát. Az edző aztán segítette, adott neki cipőt. Amikor már az első csapatnál volt labdaszedő, egy nap a tréner szólt neki az edzésen: „Kellene még egy ember. Akarsz játszani egy meccset?". Persze rögtön rávágta: „Persze, mester". És akkor már látták, hogy tehetséges, érti a játékot. A többi futballista is segítette, hogy előreléphessen, és ez a mentalitás jellemezte őt is: ha valakinek szüksége volt rá, örömmel támogatta.

Kubala: Ne a pénz vagy a vakuvillogás legyen a lényeg!

– Talán buta kérdés, de ön a Barcelonának szurkol?
– Én a sport szurkolója vagyok. Nem vagyok fanatikus, akit csak a Barcelona, a Manchester, a Real Madrid, a Ferencváros vagy a Vasas érdekel. Teljes egészében tekintek a sportra. Az apám nevelte belém ezt a látásmódot. Barcelonai vagyok, szeretem, ahogy ez a csapat játszik, de ha látok egy együttest, amelyik éppen jobban futballozik, azt is élvezettel nézem. Ez a sport lényege, nem pedig az, hogy sok pénzt keressen az ember, rugdossa a gólokat, csajozzon. A sport neveli az embert. Szeretek futballozni, és profi jégkorongozó voltam a Barcánál, úgyhogy kötődöm a klubhoz. De nem vagyok antimadridista, nem utálom az Espanyolt sem. Amikor egymás ellen játszanak, örülök, ha a Barcelona nyer, de a sportban benne van, hogy valamelyik rivális felülmúlja.

– Emlékszik valamilyen anekdotára, érdekes történetre, amely az édesapjával történt meg, és magyar játékosokkal is kapcsolatos volt? Mondjuk Puskás Ferenccel?
– A kisebbik fiamat például Ferencnek hívják. Azt mindenki tudja, hogy együtt játszott Kocsis Sándorral és Czibor Zoltánnal. Czibor Zolival kapcsolatos sztori, hogy az egyik meccsen apám beadta a labdát, és ő egyedül kapta középen, a kapus mögött, aki lemaradt róla. Akár a mellével, a belsőjével vagy fejjel is a kapuba helyezhette volna, ő viszont jól rá akarta bikázni, hogy nagy gólt lőjön. De rosszul találta el, és a labda csúnyán fölé ment. Odament apámhoz, és azt mondta: „Bocsánat, Laci", majd felköpött, és aláállt. Nagyon jó barátok voltak, és kiváló játékosok.

– A szép történetek mellett az is érdekel, mit gondol a jelenlegi magyar labdarúgásról?
– Szomorú dolog ez, mert annak idején nagyszerű volt a magyar futball, amikor olimpiai bajnok lett a válogatott, és elképesztő szintet képviselt. De politikai okokból több nagyszerű játékosnak is emigrálnia kellett, és ezután már nem tudott ugyanarra a szintre visszajutni a magyar csapat. Persze voltak egészen kiváló labdarúgók, mint Bene vagy Dunai, ám a válogatott már nem tudta ugyanazt nyújtani. Szerintem a mai magyar futball problémájának fő oka, hogy a gyerekekből hiányzik a motiváció. De például Markovits Lászlóék a Vasas Kubala Akadémiánál már a sportra nevelést is szem előtt tartják a gyerekek felkészítésében. Meg kell tanulniuk, hogy ez nem csak a pénz hajszolásáról szól, vagy hogy villogjanak a vakuk. Szerintem jó munkát végeznek, ahogy a Puskás Akadémiánál is nagyon eredményesen dolgoznak, bár azt nem ismerem olyan jól. Remélhetőleg néhány éven belül a magyar labdarúgás sokkal magasabb szintre jut, és a válogatott ott lehet majd valamelyik nagy torna döntőjében, míg a BL fináléjában a Ferencváros vagy a Vasas mérkőzhet majd meg a Barcelonával. Nagyon szeretném, hogy így legyen.

– Komolyan elképzelhetőnek tartja, hogy ez valaha megtörténik?
– Az ember saját magának szabja meg a határait. Azt gondolom, mindenki odáig jut, ameddig igazán akar. Az apámnak volt egy filozófiája, amely három pilléren állt: tudni, képesnek lenni, akarni. A tudás a technikára vonatkozik. A képesség a fizikai adottságokra: ha kövér vagy, nem tudsz jól teljesíteni. De a legfontosabb az akarat. Ha nem akarod igazán, akkor lehetsz olyan izomkolosszus, mint Ibrahimovic, vagy olyan technikás, mint Messi, nem viszed semmire.

– És ez tanítható a gyerekeknek?
– Igen. De a nagy probléma az, hogy számos gyerekcsapatnál az számít, hány trófeát nyer az együttes. A gyerekeknél azonban nem az a fontos, hogy győzzenek, hanem hogy tanuljanak. A fejlődés a lényeg. Ha egy utánpótlásedző veri a mellét, hogy hány bajnoki címet nyert a serdülő-, vagy ificsapatával, akkor meg kell kérdezni tőle, hány játékosa lett válogatott. Nem ez kell. A gyerekek az ilyen edzőnél megtanulnak lökni, keményen belépni az ellenfélnek vagy könyökölni, de futballozni nem. A Barcelonánál is ez volt a helyzet korábban. Az utánpótláscsapatok mindig simán megverték az Espanyolt vagy a Manresát, ám a gyerekek közül szinte semelyik nem jutott el az első csapatig, mert az idősebbek gyakran a fiatalabbak között játszottak ahelyett, hogy inkább a magasabb korosztályhoz kerültek volna fel.

– A fiai a Barcelonában futballoznak?
– Nem. Egy kis csapatban játszanak. Eleinte nem akartam, hogy futballozzanak, hogy ne hasonlítsák őket állandóan össze a nagyapjukkal. Az idősebbik bátyám egész jó játékos volt, de mindig megkapta, hogy nem lehet az apjához hasonlítani. Ott volt például a Cruyff család esete: Jordi hiába játszott jól, mindig az apjához hasonlították, Johanból viszont csak egy volt. A fiaimra visszatérve, inkább azt szerettem volna, hogy teniszezzenek, mert nagyon szeretem ezt a sportágat, de tizenkét éves koruk körül azt mondták, futballozni akarnak. Egészséges gyerekek, jók a képességeik, megvan az esélyük rá, hogy jó életük legyen.

– Akkor lehet, hogy profi labdarúgók lesznek?
– Ezt soha nem lehet tudni. Bármilyen csapatsportról legyen is szó, nehéz érvényesülni. Még ha egyetlen sérülés sem hátráltatja a karrieredet, ha tizennyolc évesen elszerződsz egy élvonalbeli csapathoz, amely később edzőt vált, és az új trénernek nem tetszik az addig alkalmazott játékstílus, akkor könnyen a kispadon találhatod magad. Például ha egy termetes csatár vagy, mint a nagyobbik fiam, és jól fejelsz, de az új edző a rövidpasszos, egyérintős játékot erőlteti, akkor könnyen partvonalon kívülre kerülhetsz, aztán mire újra helyed lenne a csapatban, már vagy huszonhat éves vagy.

– Mit szólna, ha egyszer egy magyar klub ajánlatot tenne valamelyik fiának?
– Örülnék neki. A családunk számára mindig is fontos volt Magyarország, hiszen az is a hazánk.

– Ön szerint jó lenne, ha egy spanyol edzőt neveznének ki a magyar válogatott szövetségi kapitányának?
– Mindegy, hogy spanyol, magyar vagy más nemzetiségű. Az apám megtanított nekem egy nagyon fontos dolgot: soha ne ítélj meg egy embert a hazája vagy a bőrszíne alapján, csakis az számít, hogy milyen valójában az az ember.