Levante: „Csiszolják a technikájukat!” – Bardi az NB I-es játékosoknak

 

– A Levante játékosaként, a valenciai hétköznapokban olykor eszébe jut, amikor gyermekként stoppal járt edzésre?
– Sohasem felejtem el, honnan indultam. Akkoriban éppen az jelentette a fő motivációt, hogy egyre messzebbre jussak, és megváltoztassam az életemet. Mert amellett, hogy a futball az egyik legnagyobb szerelem az életemben, mindig egyfajta kihívásként tekintettem a karrieremre.

– Macedóniában álmodozott a La Ligáról, vagy beérte volna azzal, ha országában válik profi labdarúgóvá?
– Kisgyerekként nem gondolkoztam külföldi karrieren, akkor csak a játék szeretete miatt akartam éjjel-nappal rúgni a labdát. Aztán tizenöt esztendős koromban háromhetes próbajátékon jártam az Espanyolnál, ám a helyzetemet nehezítette, hogy Macedónia nem tagja az Európai Uniónak, és végül meghiúsult a szerződés. Onnantól viszont csak az járt a fejemben, hogy visszatérhessek Spanyolországba. Szerencsére sikerült.

– Mostanában milyen gyakran látogat haza?
– A sűrű menetrend miatt elég ritkán, többnyire a szüleim látogatnak meg Valenciában. Ezekben a napokban is velem vannak, a jövő hét vasárnapi, Real Madrid elleni hazai bajnoki után indulnak haza. Nálunk a család az első, így amikor aláírtam a Levantéhoz, mondtam a szüleimnek, hogy az én házam az övék is, jöjjenek ki hozzám, amilyen gyakran csak tudnak.

– Mennyiben más az élet Valenciában, mint Budapesten?
– Azt könnyen megszoktam, hogy januárban tizenöt, februárban húsz fokot mutat a hőmérő, és este hatkor még világosban sétálgatunk, a telet errefelé csak hírből ismerik. Az itteni életstílusban akadtak meglepetések, eleinte furcsa volt, hogy a többség naponta ötször eszik, a főétkezések közé többnyire mindig beiktatnak némi snacket. Idővel hozzászoktam, mint ahogy a ráérős mediterrán felfogáshoz is. Ha Spanyolországban valaki délután kettőre ígér találkozót, szinte biztos, hogy negyed három-fél három körül érkezik meg.

– Bikaviadalon járt már?
– Egyszer, de nem tetszett. Amikor végignéztem, ahogy a matador megöli a bikát, úgy döntöttem, hogy ebből nem kérek többet.

– És a templomot megtalálta már, amelyben imádkozhat?
– Igen, és amikor a családom is velem van, többnyire naponta ötször imádkozunk, ahogy azt a muszlim vallás előírja. Az ima segít megtalálni a belső nyugalmat, de bevallom, amikor egyedül vagyok, a nagyon fárasztó edzések vagy meccsek után olykor nincs hozzá energiám. Péntekenként viszont mindig elmegyek az itteni mecsetbe, ebből nem engedek.

– Spanyolországban támadták valaha a muszlim vallása miatt?
– Sohasem történt ilyesmi, de tudom, hogy akik személyesen egyetlen muszlim embert sem ismernek, gyakran előítéletesek velünk szemben. Ebben a médiának is megvan a szerepe, ezért tartom fontosnak, hogy a viselkedésemmel, a jellememmel bizonyítsam, nem igaz a muszlimokról festett kép. Ugyanúgy tiszteljük a saját istenünket, mint a keresztények, és véleményem szerint egyébként sem a vallás, hanem a belső értékek határozzák meg, hogy valaki jó ember vagy sem.

– Rákanyarodva a futballra, az interneten számos videót találni a legszebb megmozdulásairól. Szokta nézegetni a felvételeket?
– Néha igen. Többnyire amikor rossz­kedvem van, vagy ha az adott meccsen gyengébb teljesítményt nyújtottunk. Olykor segítenek az ilyen videók, emlékeztetnek, hogy mire vagyok képes.

– A videókon feltűnő, hogy mennyire gyorsan fordul meg a labdával, és hogy szorongatott helyzetben is képes idejében és pontosan passzolni.
– Ami a fordulást illeti, mivel alacsonyan van a súlypontom, a védők pedig többnyire magasak, a La Liga hátvédeinek többségénél gyorsabban fordulok. A testfelépítésemnek és az alacsonyabb termetemnek köszönhetem, hogy gyakran lefordulok az őrzőmről, na meg annak, hogy sokat erősítettük a combjaimat, hogy meglegyen a kellő dinamika a gyors induláshoz. Ami az átadásokat illeti, ezen a téren a spanyol élvonalban rengeteget fejlődtem. Nem azt kellett megtanulnom, hogyan tartsam a lábfejemet, hanem azt, hogy egy pillanatra sem szabad lehajtanom a fejemet. Eleinte megesett, hogy üresen hagytak, vártam a labdát, ám miután átvettem és felnéztem, három játékos vett körbe. Ezen a szinten egy-két másodperc is elég, hogy teljesen megváltozzon a játékosok pozíciója, középpályásként egy másodpercre sem téveszthetem szem elől a többieket – sem a csapattársaimat, sem az ellenfelet. Akkor is át kell látni a pályát, ha a labda ötven méterre van tőlem. Mielőtt megkapom a labdát, már tudnom kell, kinek adom tovább, vagy merre indulok vele. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha folyamatosan látom a többi játékost és az üres területeket, ezért két-három másodpercenként magam mögé kell néznem, hogy háromszázhatvan fokban lássam az egész játékteret.

– Az előző idényben a Barcelonát, a mostaniban a Real Madridot győzték le. Mit érzett, amikor
a lefújás után az öltözőben lehuppant a padra?
– Nagyon kimerült voltam, de annyi energiám még maradt, hogy örömömben üvöltsek egy hatalmasat. Miután az összes csapattársam megérkezett az öltözőbe, öt-tíz percre megőrültünk, ünnepeltünk, de aztán lassan mindenki elcsendesedett. Az ilyen bravúrok után tudjuk, mit értünk el, az önbizalmunk az egekbe szökik, a másnapi edzésen remek a hangulat, röpködnek a poénok. Ám azzal is tisztában vagyunk, hogy nagyon hosszú a bajnokság, és ha a folytatásban nem feszülünk meg, később nem lesz minek örülni.

– Ha a magyar NB I-ben játszó futballista a La Ligáról álmodik, milyen pluszmunkát javasolna neki?
– Azt mondanám, hogy csiszolja a technikáját, mert Spanyolországban az a legfontosabb. Nagy iramban zajlanak a meccsek, sprint közben kell erősen passzolni, és levenni a keményen meglőtt labdát. Ha erre nem vagy képes, kikerülsz a csapatból. Ezt követi az erőnlét, és hogy átlásd az egész pályát.

– Mennyi szabadságot hagy a játékosoknak a klub? Mennyire szólnak bele az étkezésbe,
a pihenésbe, a szabadidőbe?
– Senki sem kukucskál be az ablakunkon esténként, hogy idejében ágyba kerültünk-e, de minden reggel megvizsgálnak, így kiderül, ha valaki éjszakázott. A klub biztosítja az étkezést, de senkinek sem kötelező az edzőközpontban ebédelnie vagy vacsoráznia. A labdarúgók többsége az edzés után inkább a családja, a felesége vagy a barátnője társaságában ebédel. Amikor meglátogatnak a szüleim, délután kettőre én is hazaérek, és anyu főztjét eszem. Ám mivel minden második nap mérik a súlyunkat, senki sem engedheti el magát. Akinél pluszkilókat mutat a mérleg, pénzbüntetést kap, az aznapi tréning befejezése után pedig kint kell maradnia a fitneszedzővel, aki alaposan megfuttatja.

– Ön futott már büntető sprinteket?
– Dehogy. A kettős büntetésnek olyan nagy visszatartó ereje van, hogy a mostani idényben egyetlen játékos sem csúszott ki a versenysúlyából.

– Macedóniából indulva stabil kezdőnek számít a spanyol élvonalban szereplő Levantéban. Mondhatjuk, hogy tökéletes az élete?
– Ilyesmit sohasem jelentenék ki. Még csak huszonhárom esztendős vagyok, rengeteget kell fejlődnöm, hogy eljussak arra a szintre, amit kitűztem magam elé. Ha most azt mondanám, hogy minden tökéletes, milyen motivációt találnék a jövőre?

A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. február 16-i lapszámában jelent meg.