Futballország tengerpartján – Pór Károly publicisztikája

Azt mondják a hozzáértők, az a futball, amit mondjuk egy világbajnok csapattól láthatunk, már csak a jéghegy csúcsa. Ahhoz, hogy benézhessünk a stadionban és a televízióban látható teljesítmény, vagyis a felszín alá, meg tudjuk érteni a világbajnoki címet eredményező játék hátterét, egy ország labdarúgásának alapjait, mindenekelőtt oda kell menni, személyesen kell megtapasztalni, átélni, mit jelent a sportág az adott országban.

Alig egy hónappal a július 19-i vb-döntő után volt szerencsém néhány napot eltölteni az újdonsült világbajnok hazájában, Spanyolországban, éppen Almería környékén, ahova azóta a magyar válogatott kapustehetsége, Yaakobishvili Áron szerződött. Almeríában – de ez alighanem más spanyol városokban is így van mostanság – a futball azonnal „szembejön” az emberrel. A reptérről nem lehet úgy kijutni, hogy ne találkozzunk a spanyol válogatott vagy valamely klub szerelésébe öltözött emberekkel, a boltokból pedig mindenhonnan Yamal arcképe mosolyog vissza ránk. Ott van a pólókon, a poharakon, a törülközőkön, de még a Barca klasszisát és persze a világbajnok spanyol válogatott többi tagját mintázó kekszeket, csokoládékat is lehet kapni. Sosem gondoltam volna, hogy a fiaim egyszer azon fognak összevitatkozni, melyikük haraphat bele előbb Marc Cucurella hajába.

A Chelsea-ből a nyáron a Real Madridba szerződő játékost azért is érdemes külön említeni, mert a népszerűségi listát kiemelten vezető Yamal után az ő mezéből és az őt ábrázoló termékekből látni a legtöbbet, jóval többet, mint mondjuk az aranylabdás Rodriéból. Cucurella kissé különc, de nagyon közvetlen személyisége jó példát adhat a fiataloknak. Talán hallottak a történetről, hogy a vb után még a postásának is a nyakába akasztotta a világbajnoki aranyérmet (néhány nappal azután, hogy a karjára tetováltatta Luis de la Fuente szövetségi kapitány arcképét) – mint arra később még kitérek, a hozzá hasonló, barátságos, nyitott karakter nagyon is jellemző a spanyolokra, a gyerekek között kiváltképp. Még mielőtt azonban a helyi emberek, és még inkább a spanyol futball karakterisztikájába jobban belemennénk, maradjunk néhány mondat erejéig a külsőségeknél, amik sok mindenről árulkodnak. Fontos ugyanis kiemelni, hogy itt nem pusztán a világbajnok spanyol válogatott iránti rajongásról, a nemzeti büszkeség kifejezéséről van szó – persze arról is, mert sok ház ablakán, erkélyeken, meccsnéző helyeken még hetekkel a vb után is ki voltak akasztva mezek, zászlók –, hanem arról, hogy a labdarúgás természetes része a hétköznapoknak.

Az almeríai szupermarketben külön polc van berendezve azon termékekből, amelyekre rányomták a másodosztályban szereplő helyi csapat címerét. Kicsit utánakeresve kiderült, hogy a klub, amelynek egyébként 25 százalékban a portugál Cristiano Ronaldo is tulajdonosa, széles körű kapcsolatokat alakított ki helyi vállalkozókkal, így szinte mindenhol lehet a klub logójával ellátott papucsot, fürdőnadrágot, sapkát vásárolni, de bort és chipset forgalmazó szponzora is van a klubnak, tehát nagyon szerteágazó a kapcsolati háló. Az emberek számára pedig fontos a klubhovatartozás kifejezése. Almería egy tartomány is, amely tulajdonképpen egy nyaralóövezet, ahova Spanyolország, de kimondottan Andalúzia különböző részeiből, városaiból érkeznek a nyaralók – természetesen kedvenc csapatuk szerelésében. Így nagyon sok, Andalúzia fővárosából, Sevillából jött Betis-mezes családot látni, apuka, anyuka és a gyerekek is zöld-fehérbe öltözve vonulnak mindenhova, többségében a helyi ikon, a korábban a Real Madriddal ötszörös BL-győztes Isco nevével ellátott mezekben. Ugyanakkor népszerű a környéken a Málaga CF és persze a Sevilla FC is. A különböző szerelések pedig a hivatalos márkaboltok mellett olcsóbb, de kimondottan jó minőségű másolatokat kínáló afrikai árusoktól is beszerezhetők, akik folyamatosan járják a strandokat, és ott vannak a nagyobb piacokon is.

A külcsín után pedig térjünk át magára a játékra. Egy nyaralóövezetben jártam, és tulajdonképpen folyamatosan pattogott a labda, rúgták a bőrt a 6 és 14 év közötti gyerekek. Hol a tengerparton a tűző napon a kavicsos homokban, hol a parthoz közeli betonozott, palánkos focipályán. Utóbbin volt kivilágítás, így késő este is ment a játék, nemegyszer 25–30 gyerek is volt a pályán, akiknek a kilencven százaléka tősgyökeres spanyol volt. Éjfélkor lekapcsolták a pálya melletti fényeket, de két csapatra valóan azt követően is maradtak. 

Az, hogy az éjszaka közepén is „pasa”, „pasa” (magyarul: passzolj) kiáltástól volt hangos a pálya, eszembe juttatta gyerekkoromat, amikor az egyik pécsi játszótéren, a rácsos „dühöngő” mellett még sorba kellett állnunk, ha focizni akartunk – volt, amikor egy órát is kellett várni, mire valaki megunta és más be tudott állni a helyére. Az okostelefonok előtti korban voltunk olyan „hülyék” a haverokkal, hogy még akkor is kergettük a labdát, amikor már nem láttunk tovább az orrunknál. Mi voltunk a „kulcsos gyerekek”: a nyári szünetben, amíg a szülők dolgoztak, reggel elmentünk otthonról egy lakáskulccsal a nyakunkban és végigfutballoztuk a nyarat a környék betonos pályáin.

Nem tudom, vidéken mi a helyzet manapság, de Budapesten járva-kelve nagyon sok üres, elhagyatott „grundot” látok, még ilyenkor, szünidő alatt is, és élek a gyanúval, hogy a Balatonnál vagy más üdülőhelyeken sem sorakoznak a tűző napon is futballozó gyerkőcök. Ellenben többen nyomogatják a nyomogatnivalójukat az árnyas fák alatt…

Persze Spanyolországban is telefonoztak a gyerekek, de ha foci volt, akkor foci volt, és órákig a kezükbe sem vették a kütyüket, sok szülő pedig végig ott állt a pálya mellett, mert érdekelte őket a játék. Fiúk és lányok együtt játszottak, szinte mindig akadt két-három lány is, aki beállt a fiúk közé, és volt köztük, akit csak a hosszú haja különböztetett meg a srácoktól, mert olyan cseleket mutatott be, hogy a fiúk is megirigyelték – talán nem véletlen, hogy először a történelemben női és férfivonalon is ugyanaz az ország, Spanyolország adja a világbajnokot.

Futballszakmai szempontból is érdekes volt látni, hogyan játszanak a helyi tizenévesek. Hasonlóan ügyes, a labdával kimondottan jól bánó gyerekeket itthon is találunk, ami a különbség, hogy ott húszból úgy 15-en nagyjából ugyanolyan jól kezelték a labdát, míg nálunk érzésem szerint nagyobb a szakadék a jó esetben két-három kiemelkedő képességű gyerek és a többiek között. A játékot – a korosztályra jellemzően – a csapatjátékot még háttérbe szorító egyéni megoldások határozták meg, vagyis mindenki gólt akart lőni. Viszont voltak olyan srácok, akiken érződött, hogy egyesületben játszanak, és sokat passzoltak, olykor még a félpályáról is hazaadtak a kapusnak, aki aztán megindult előre, hogy gólt szerezzen. Szinte kizárólag laposan játszottak, jól kihasználva a palánk adta lehetőségeket is. Az oldalra és adott esetben hátra is bátran, egy átvétel után azonnal passzoló gyerekeknél már fel lehetett fedezni olyan stílusbeli elemeket, amelyek a „nagyoknál” a most már kétszeres világbajnok spanyol tiki-taka alapjait adják.

Viszont a szakmai finomságok mellett jó volt látni itt is a futball közösségépítő szerepét. A fiaim nem beszélnek spanyolul, de néhány angol szó, illetve spanyol csapatok és játékosok nevei elegendőek voltak ahhoz, hogy megtalálják a közös nyelvet, amit ez esetben leginkább a labdarúgás jelentett. Két nap után már úgy üdvözölték egymást Alejandróval, Diegóval, Joséval és Rafával (hogy csak néhányat említsek a helyi játszótársak közül), mintha ezeréves barátok lennének. A helyi gyerekek egyébként kivétel nélkül spanyol csapatok és spanyol játékosok mezei­ben futballoztak. Akin nem spanyol mez volt, arról lehetett tudni, hogy külföldi nyaraló.

A futballon keresztül megvalósuló közösség- és identitásépítés eszembe juttatja, amikor három éve az FK Csíkszereda akkor formálódó U9-es csapatának edzésén jártam. Ott magyar mezekben játszottak a gyerekek, magyar példaképeket választottak – Sallai és Szoboszlai volt a két kedvenc. Mondhatnánk, hogy ott ez a természetes, de ne feledjük el, onnan több mint 400 kilométer a magyar határ. A labdarúgás azonban nem ismer határokat, és kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy egymástól távol élő emberek is megtalálják a közös hangot, a közös kedvenceket, élményeket. Ezért rossz az a kérdés, amit mostanában egyre többet hallok itthon, hogy mit adnak a határainkon túl működő magyar klubok a magyar futballnak? A jó kérdés az, mi mindent tudunk adni a magyar futballon keresztül a magyar nemzetiségű embereknek, éljenek bárhol is a világon.

Spanyolországban a spanyol foci ott van a reggeli kávé mellett (a spanyol szövetség egyik partnere egy kávézólánc, amely a termékein is megjeleníti a válogatottat), megjelenik a harapnivalókon, a hétköznapi használati tárgyakon, az öltözékben. Ott van a reptéren, a piacon, a tengerparton, a szupermarketekben. A szó szoros értelmében a mindennapok megkerülhetetlen része. Ja, kérem, így könnyű világbajnokságot nyerni…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!