Lex Vinícius – Csinta Samu publicisztikája

Jó ideje tépelődöm azon, mi lehet az oka annak, hogy a brazil válogatott és a Real Madrid zseniális csatára, Vinícius Júnior folyamatosan rasszista támadások célkeresztjében áll. Miután napjaink futballjában talán már a koszovói harmadosztályban sem túl feltűnő jelenség a színes bőrű játékosok jelenléte, aligha érdemes a puszta rácsodálkozás, a különbözőség felületes szintjén keresgélni magyarázatok után. A látványt jó ideje megszokhattuk, életüket, gondolataikat persze kevésbé volt alkalmunk. A „látlelet” persze tipikusan kelet-közép-európai, nyugatabbra más a helyzet, arrafelé immár több mint fél évszázada folyamatosan színesedik a társadalmi szövet.

Az összkép ennél persze sokkal összetettebb,  ezért talán a jelenséget kutató és értelmezni próbáló szakemberek véleménye sem tekinthető többnek részeredménynél. A futball világa – hiába használjuk a játékkal kapcsolatban előszeretettel a „való élet leképzése” típusú sablonokat – mindig képes különleges és meglepő megközelítéseket produkálni. Amelyekbe bőven belefér, hogy a jelenséggel civilként legfeljebb kisebb zökkenőkkel tarkított együttélésben létező futballrajongó gond nélkül dob le minden civilizációs köpenyt, amint magára ölti a minden véren túli szurkoló harci mezét. Olyankor szinte minden eszközt képes bevetni kedvencei segítése érdekében, és ebbe bőven belefér az ellenfél koncentrációjának, önbizalmának folyamatos rombolása sértegetésekkel, a felmenőkre való nem túl hízelgő hivatkozásokkal. Egy ideig magam is leesett állal figyeltem, amint tisztes családanyák is gond nélkül képesek anyázni, ha csak felvetődik a kedvenceik kárára elkövetett sérelem „gyanúja”. Ma már inkább igyekszem mihamarabb túltenni magam rajta.

A célszemélyek persze mindig az ellenfél legveszélyesebbnek tartott játékosai, akikről igen hamar kiderül, melyiküket milyen szintű érzelmi ellenálló képességgel áldotta meg a Teremtő. Kétségtelenül veszélyes terepen járunk, magam sem szeretnék beleesni a sértett viktimizálásának bűnébe, mondván, hogy provokál, magának keresi a bajt. Fogalmam sincs, milyen családi vagy egyéb traumák örökségének terhe nyomja Vinícius vállát, de a brazil kétségtelenül abból a ketrecből nem találja a kijáratot, amelynek kulcsát amúgy saját kezében tartja. És bizonyára próbálták már elmagyarázni neki a dolgok természetrajzát, miszerint minél sérülékenyebbnek mutatkozik a sértegetésekre, annál sűrűbben veri a zápor. A legutóbbi esetet a La Liga nyitó fordulójában rendezett, Espanyol elleni, a Real Madrid 2–1-es győzelmével végződő mérkőzés szállította. A meccs első fél­idejében Vinícius vitába keveredett a barcelonai együttes középpályásával, Calával, amivel a katalán közönség előtt különösebb népszerűségnek egyébként sem örvendő brazil arra az estére is „elásta” magát. Jöttek a hergelő beszólások, skandálások a lelátóról, az egyre ingerültebb Vinícius pedig nem úszta meg sárga lap nélkül. Mint egy sokszor végigzongorázott szerepjátékban, amelynek végkimenetelét mindenki képes előrelátni, mégsem változik semmi. Plusz a brazil már-már kényszeres széles vigyora, amely rokonszenves is lehetne, ha viselője nem hordozná állandó jelleggel. Nem merném azt állítani, hogy provokatív jelleggel, de egyfajta maszkként feltétlenül.

Edzője, José Mourinho úgy véli, játékosának „magas fokú érzelmi kontrollra” van szüksége a mérkőzések során, mivel a pályán folyamatosan zaklatják. Vinícius pályán töltött perceit valóban igen feszült dinamika jellemzi, amit több tényező is táplál. Már a gyep szintjén is különleges feszültség érzékelhető körülötte. Mozgása vibráló, nehezen kiszámítható, amellyel ingerültté teszi az ellenfelet, a sorozatos frusztrációk pedig hamar leengedik a vörös ködöt. Ilyenkor jön a megtorlás – néha megelőző-figyelmeztető jelleggel is –, amire törvényszerűen érkezik a „faragott” játékos felháborodása, kezdetben lehet, hogy csak szolid méltatlankodás formájában. Kívülről azonban az látszik, hogy Vinícius megint kezdi, Vinícius már megint sír, mire megszólal a szurkolók kórusa, és azt már valóban nehéz lehet elviselni.
Sokan ezt sem értik, sőt, talán minimális empátiával sem hajlandók kezelni: miért nem hagyja figyelmen kívül, ordítsanak csak, ahogy a torkukon kifér. Itt már megint háborgó vizeken evezünk, hiszen a klasszikus értelemben vett fehér ember tudatával nem könnyű – ha nem egyenesen lehetetlen… – más színű ember bőrébe bújni. Analógiaként említhetnénk a zsidózást, cigányozást, de akár a románozást vagy szlovákozást is – utóbbiak persze kizárólag a magyar identitás tekintetében számíthatnak sértőnek. Ezekben az esetekben nyilván jelentős történelmi, érzelmi és egyéb különbségek is felhozhatók exkluzívvá teendő a célzott emberek, csoportok sérelmét. Hasonló esetekben segíthet a Mourinho által emlegetett „magas fokú érzelmi kontroll”, amelynek megteremtése, illetve fejlesztése azonban cseppet sem könnyű. Megkockáztatom: még csak nem is kizárólag szándék kérdése.

A 2026. február 17-i Benfica–Real mérkőzés úgymond akarata ellenére látszik bevonulni a történelembe. A BL keretében rendezett meccset – amelyet épp a brazil bámulatos góljával nyert meg 1–0-ra a spanyol csapat – követően Vinícius arról panaszkodott, hogy a portugálok argentin játékosa, Gianluca Prestianni többször is majomnak nevezte őt. Igazából bizonyíthatatlanul, mivel a hazai futballista szájára húzott meze takarásában mondhatta, amit mondott. A brazil szavának mindenesetre nagyobb volt a hitele, napokkal az eset után a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség elnöke, Gianni Infantino jelezte, radikális szabálymódosítás bevezetését szorgalmazza. Szerinte minden olyan játékost piros lappal kell büntetni, aki a száját eltakarva beszél az ellenfelével. „Ha egy játékos befogja a száját és mond valamit, ami feltehetően rasszista sértés, nyilvánvalóan ki kell állítani. A játékvezetőknek abból kellene kiindulniuk, hogy olyasmi hangzik el, aminek nem szabadna, különben a játékosok nem takarnák el a szájukat. Ha nincs rejtegetnivalód, nem takarod el a szádat, miközben beszélsz. Ez ilyen egyszerű” – hangzott a FIFA-vezér akkori érvelése.

Kiderült, hogy mégsem, a tervből azonban törvény lett, a Lex Viníciusnak is becézett módosítást pedig már alkalmazták a legutóbbi világbajnokságon – miközben több olyan szituáció is akadt, amikor az eltakart szájért nem villant a piros. Véleményem szerint érthető módon, hiszen a paraván mögül való beszélés eredője valahol a gyors taktikai megbeszélések vidékén keresendő, és mint ilyen, egyrészt nehezen kifogásolható, másrészt nehezen kiküszöbölhető rutinná vált.

A Vinícius-féle rasszizmus jelenségének van viszont még egy, el nem hanyagolható vonzata. Éspedig az, aminek Vincent Kompany, a Bayern München vezetőedzője adott hangot az ominózus lisszaboni meccs után. Szerinte Viníciusnak az ügy egyfajta szószólójának kell lennie és maradnia, ő ugyanis „nagyon jó helyzetben van, hiszen ismertségét és a nevét felhasználva érvelhet a rasszizmus ellen”.

Nekem viszont José Mourinho egy másik, akkor épp a Benfica vezetőedzőjeként tett kijelentése legalább annyira elgondolkodtatónak tűnik. „Valami nincs rendben, mert ez minden stadionban megtörténik, ahol Vinícius játszik. Mindig.” Ma, a Real élén állva a szakembernek érthető módon mindent meg kell tennie játékosa védelme érdekében, de szavai realitástartalmát nem írhatta át a klubváltás. Meg a történelem sem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!