Di Stéfano: a játékos, aki öt BEK-döntőn talált be

Amikor az akkor félévszázados Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) 2004-ben felkérte mindegyik tagszövetségét, hogy jelölje meg az elmúlt 50 év legjobbját, Spanyolország Alfredo Di Stéfanót nevezte meg. Egy olyan embert, aki nem is született spanyol. Ereiben csörgedezik olasz, francia és ír vér is, ám argentin fiúként Buenos Airesben nőtt fel, hogy aztán pályafutása a River Plate-nél kezdődjön el, majd egy argentínai játékossztrájkot követően a kolumbiai Millonariosnál folytatódjon. Az ott eltöltött kétéves kitérő után 1953-ban több mint tíz évre (1953–1964) a Real Madridnál horgonyzott le, otthonra lelt, és kiteljesedett pályafutása.

Már 1952-ben, a Real Madrid 50. születésnapjára rendezett gálameccsen ámulatba ejtette a madridi közönséget, a lenyűgöző játék után óriási versenyfutás indult meg érte, és végül nem kis viaskodás árán derült ki, hogy a Barcelona és a Real közül utóbbiban folytatja a szőke haja miatt „a Németnek”, „Szőke Nyílnak”, Kolumbiában pedig „a Kék Táncosnak” is nevezett támadó.

A blancók és a katalánok mélyülő ellentétét csak növelte, hogy Di Stéfano minden korábbi elképzelésnél sikeresebb volt a „királyi gárdával”, véget vetett a katalánok sikerkorszakának, és nemcsak tagja volt a Real első öt BEK-kiírást megnyerő csapatának, de mind az öt fináléban gólt szerzett (a négyet vágó Puskással hetet vállaltak az Eintracht Frankfurt elleni klasszikus, 7–3-as meccsen)!

A korszak barcelonai vezéralakjához, Kubala Lászlóhoz hasonlóan három válogatottban is szerepelt: az argentinban 6/6-os a mérlege egy Copa América-sikerrel kiegészítve, a kolumbiaiban csak nem hivatalos meccsen lépett pályára, ám miután 30 évesen megkapta a spanyol állampolgárságot, fél évtizeden át még nemzeti mezben is tudása legjavát tudta nyújtani. 1957-től 1961-ig 31 alkalommal öltötte magára a selección mezét, összesen 23-szor talált a kapuba.

Az 1960-as BEK-döntő (Real Madrid–Eintracht Frankfurt 7–3)

A nagy álom, a világbajnoki szereplés azonban a spanyolokkal sem jött össze: azt követően, hogy a ’50-es vb selejtezőitől Argentína visszalépett, az ’54-esen Di Stéfano nem szerepelhetett a FIFA tiltása miatt (az ok a kolumbiai pályára lépésben keresendő). Az ’58-as seregszemlére nem jutott ki Spanyolország, viszont a következő években az akkor már veterán labdarúgó mindent megtett érte, hogy ott legyen az 1962-es chilei mundialon, ám 37 évesen az élet egy izomsérüléssel elvette tőle a nagy lehetőséget, és egyúttal kiosztotta rá a „legnagyobb játékos, aki sosem járt vb-n” címkét.

Vb-érem helyett 1963-ban egy csapat gerillát kapott a nyakába a sorstól, akkor azonban szerencséje is volt, hiába rabolta el őt Caracasból – a Real épp Dél-Amerikában túrázott – egy csapat venezuelai fegyveres, végül váltságdíj nélkül elengedték.

Pályafutása nem telt el barcelonai szereplés nélkül sem, ám a gránátvörös-kékek helyett az Espanyol szurkolói előtt intett búcsút a játéknak negyvenévesen.

Edzőként megfordult többek között a Boca Juniors és a River Plate (!), a Valencia, a Sporting, majd a Real Madrid kispadján is. Legnagyobb sikere a Valenciával megnyert bajnoki cím és KEK volt, a Realból azonban egy Spanyol Szuperkupát leszámítva mindig, minden sorozatban (bajnokság, Spanyol Kupa, Ligakupa, KEK) az ezüst volt a legtöbb, amit ki tudott hozni.

Az UEFA tíz éve kiemelkedő technikáját, hihetetlen góljait és emlékezetes önzetlenségét dicsérte, igazi totális futballistának, korszaka legjobbjának nevezte, amelyek megalapozták a Real Madrid aranykorszakát. Ugyan sosem ő volt az öltöző leghangosabbja, tehetsége az egyik legcsillogóbb volt a Real Madrid szupersztárjainak galaxisában. Idős korában is állandó figyelem vette körül: 2000-ben a Real tiszteletbeli elnöke lett, 2008-ban ő kapta meg Michel Platinitől az első Elnöki Különdíjat, a francia sportvezető akkor megköszönte neki, hogy „az argentin tangó ritmusát becsempészte az európai labdarúgásba”, és a „nagy a nagyok között” kifejezéssel méltatta. Nem ok nélkül.