Mindenki egyért – Joan Laporta első barcelonai elnökségének krónikája

Mint az előző részben megírtuk, David Beckham szerződtetésének „belengetése” nagy lökést adott Joan Laporta kampányának, de napokkal 2003-as megválasztása után kiderült, hogy megvezette a szavazókat, és az angol csillag a Real Madridot választja. Márpedig egy sztár érkezését mindenképpen el kellett intézni, hogy nagy durranással induljon az új éra. A kiválasztott a Paris Saint-Germain ásza, Ronaldinho lett, akinek szerződtetésében állítólag Laporta fegyvertársa, az egyik alelnökké kinevezett Sandro Rosell jó brazíliai kapcsolatai is közrejátszottak. Rosell korábban a Nike egyik vezetője volt Brazíliában, a sportszergyártónak pedig kiemelt ügyfele volt a labdarúgó-válogatott.

A Radomir Anticsot váltó edző személye is kulcskérdés volt. A szakmai ügyekért felelős alelnökként Rosell a brazil válogatottal világbajnokságot nyerő Luiz Felipe Scolari szerződtetését szorgalmazta. Igen ám, csakhogy Laporta tanácsadónak visszahozta gyerekkori példaképét, a korábban partvonalra szorított Johan Cruyffot, aki inkább a holland vonalra szavazott.

Első körben Guus Hiddink és – a jelenlegi edző – Ronald Koeman neve is felvetődött, de végül Frank Rijkaardra esett a választás. Ugyan a szakember játékosként összeveszett Cruyff-fal, a Barca-filozófia atyja úgy érezte, edzőként jól beválna, pedig a korábbi Európa-bajnok labdarúgó addigi edzői karrierje nem volt veretes. Jonathan Wilson A Barcelona-örökség című könyve szerint segítőjével, az egykori MTK-edző Henk ten Catéval kis híján éppen a Holland Antillákra szerződött, amikor megkeresték Barcelonából.

Végül Rijkaard kinevezése bejött: 2005-ben a Barcelona – hat év után – bajnok lett, a következő idényben pedig a La Liga-elsőség mellett a Bajnokok Ligáját is elhódította – időközben Lionel Messi is bemutatkozott a nagyok között. Az edző utolsó két évére azonban elfáradt a kapcsolat, a csapat széthullóban volt, egyes sztárjátékosok – például Ronaldinho – túlzottan elengedték magukat, így 2008-ban, sokak szerint egy évvel később, mint kellett volna, menesztették.

Mielőtt ennek részleteibe belemennénk, érdemes megemlíteni, hogy a pályán kívül legalább ilyen eseménydús volt a Laporta-éra eleje. A kampányban is kulcsszerepet vállaló Marc Ingla és Ferran Soriano gőzerővel dolgozott a pénzügyi helyzet rendezésén. Az új vezetőség 2003-ban ugyanis 150 millió eurós tartozást örökölt és megrökönyödve konstatálta, hogy a klub az előző évadban jóval többet költött a bevételnél. A vezetőség a Manchester United és a Real Madrid példáján okulva, sztárjai vonzerejét is felhasználva hasonló globális óriássá akarta növelni a klubot, hogy aztán a megsokszorozódott bevételt a csapat „felturbózásába” forgassa. Mindezt rendkívül hatékonyan csinálta, például amíg az új vezetőség érkezésekor a Barcelona 120–200 ezer eurót kért egy felkészülési meccsért, három évvel később már 2 milliót is kiszámlázhatott.

„Addig az ezerkilencszázhetvenes évekre jellemző stílusban vezették a klubot – mondta Graham Hunter Barca című könyvében Ferran Soriano. – Nekünk az volt a célunk, hogy a megfelelő embereket tegyük a megfelelő helyre. A marketingosztályt ne olyasvalaki vezesse, aki már évek óta a klubnál van és a »család« része, hanem mondjuk a Procter and Gamble egyik szakértője. Ez minden területre igaz volt.”

A klub néhány évvel később remek PR-húzással növelte tovább a Barca népszerűségét és adott nyomatékot a „Több mint egy klub” jelmondatnak. Az ENSZ gyermekalapja, a UNICEF logóját tették a klub dresszeire (addig sohasem volt a csapatnak mez­szponzora), amiért a Barca nem kapott pénzt, sőt az együttes fizetett (adományozott) a szervezetnek.

Laporta közben kitiltotta a Boixos Nois hírhedt ultracsoport tagjait a Camp Nouból, válaszként halálos fenyegetéseket kapott, sőt állítólag még az elrablását is tervezgették.

Ezalatt a vezetőségen belüli feszültség is növekedett. Sorozatunk első részében említettük, hogy a választások előtt ugyan karizmájának köszönhetően Laporta volt a projekt arca, ő is egy volt a többiek közül, ám kritikusai szerint egyre inkább próbálta kézivezérléssel irányítani a klubot. Egyébként maga is elmondta, szerinte erős vezetőre van szükség, aki irányítása alatt tartja az eseményeket. Ettől elsőként Rosell sokallt be és 2005-ben lemondott. Ingla szerint Rosell próbált játékosokat erőltetni a klubra – miközben nem ez volt a fő feladata – és igencsak Cruyff-ellenesnek tűnt. Azt több más forrás is megerősítette, hogy a távozó sportvezető nehezményezte a holland – általa túlzottnak tartott – befolyását. Akár kicsinyes bosszúnak is tekinthetjük, hogy Rosell későbbi megválasztásakor szinte rögtön megfosztotta a klublegendát tiszteletbeli elnöki címétől. Rosell-lel együtt egyébként négy másik vezető, köztük egy másik későbbi elnök, a tavaly ősszel leköszönő Josep Maria Bartomeu (a kosárlabda-szakosztály akkori első embere) is távozott. A The Athletic szerint próbálták megpuccsolni Laportát, sikertelenül.

Emellett is voltak kisebb-nagyobb botrányos ügyek, a már említett Graham Hunter-könyv is feleleveníti, hogy Laporta sógoráról, az igazgatótanácsba emelt Alejandro Echevarríáról kiderült, hogy a Fundación Nacional Francisco Franco nevű szervezet tagja. Az alapítvány célja, hogy ápolja (és kicsit polírozza) az 1975-ben elhunyt diktátor emlékét, aki autokratikus módszerekkel próbálta elnyomni a katalán nemzeti érzéseket, éppen azokat, amelyeket a Barcelona oly büszkén hirdet. Ugyan Laporta kategorikusan tagadta, hogy rokonának bármi köze lenne a szervezethez, Echevarría végül lemondott. Egy másik vezetőségi tag, Joan Oliver alkalmazása is nagy vihart kavart. Nem feltétlenül a csillagászati fizetése miatt, hanem azért, mert – állítólag Laporta tudta nélkül – magándetektíveket fogadott, hogy kémkedjenek az alelnökök után.

Időközben a helyi sajtó egy része össztüzet zúdított az elnökre, aki ellen 2008-ban bizalmatlansági szavazást kezdeményeztek. Laporta épphogy megúszta (61 százalék voksolt ellene, öt százalékkal több kellett volna az elmozdításához), de újabb nyolc igazgatótanácsi tag, köztük Ingla és Soriano is távozott. A csapat botladozott, így a klub első emberének lépnie kellett, húzása pedig zseniálisnak bizonyult, ugyanis a B-csapat edzőjét, a korábbi kiváló játékos Josep Guardiolát ültette le a kispadra.

Nyilván ez sem egyik napról a másikra történt. Laporta állítólag bizalmatlanul viszonyult a szakemberhez, aki a 2003-as elnökválasztáson riválisát, Lluís Bassatot támogatta, utóbbi tervei szerint megválasztása esetén Guardiola lett volna a sportigazgató. Azt se feledjük, hogy Ingla és Txiki Begiristain sportigazgató titokban meginterjúvolta José Mourinhót is, akin állítólag mély sebet ejtett, hogy nem rá esett a választás. Többen Guardiola mellett lobbiztak, így az elnök elkezdte nagyobb figyelemmel követni a B-csapat mérkőzéseit, majd 2008 elején azt mondta, övé a poszt, ha a csapat nem jut be a BL-döntőbe. Május elején aztán Laporta ellátogatott arra a klinikára, ahol a Guardiola harmadik gyermeke megszületett és ott, a kórházban felajánlotta neki az állást.

Guardiola kinevezése addig példátlan sikereket eredményezett, első idényében bajnok, kupagyőztes és Bajnokok Ligája-győztes lett a lenyűgöző futballt játszó együttessel, a következő évadban a La Ligában sikerült a címvédés, az európai és a spanyol Szuperkupa, valamint a klubvilágbajnokság megnyerésével pedig tovább bővült a trófeagyűjtemény. Akkorra azonban lejárt Laporta mandátuma, ám joggal érezhette úgy, hogy a csúcson adja át az irányítást ellenségévé váló korábbi barátjának és harcostársának, Sandro Rosellnek, akit 2010-ben a Barcelona elnökévé választottak.

A Laporta-sztori azonban itt nem ért véget, igaz, több mint tíz év kellett ahhoz, hogy visszaüljön a Barcelona elnöki székébe.

(A következő részben: Csúcstól csúcsig – bukkanókkal)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. április 24-i lapszámában jelent meg.)