Úgy lett a baszk derbi főszereplője, hogy civilben lépett pályára

A neve Josean De la Hoz Uranga, 1949 januárjában született, jegyzett futballistának számít, bár még csapatának, a Real Sociedadnak is inkább csak afféle kiegészítő embere volt. Nem nevezték az említett mérkőzésre sem (az 1976–1977-es idényben összesen háromszor kapott lehetőséget), a forradalmi gesztus kezdeményezőjeként mégis a korszak emblematikus alakja maradt, legalábbis a baszk önállóság elkötelezettjeinek szemé­ben. Francisco Franco tábornok, a spanyol centralista törekvéseket érvényesítő diktatúra vezére akkor már több mint egy éve halott volt, amit a baszkföldi rangadó zsúfolt lelátóinak népe látott, mégis lázadással ért fel.

A 2020-ról elhalasztott, 2021 tavaszán lejátszott Real Sociedad–Athletic Bilbao (1–0) Király-kupa-döntő alkalmából idéztük Képes Sport mellékletünkben a „bilbaói hentesként” ismert baszk hátvéd, Andoni Goikoetxea visszaemlékezését az 1976-os esetre: „Franco alatt törvény tiltotta az ikurrina, vagyis a baszk zászló használatát, épp ezért feszültség és idegesség lett rajtunk úrrá a mérkőzés előtt. Az ikurrinát a két csapat kapitánya, José Ángel Iribar, az Athletic és Inaxio Kortabarria, a Real Sociedad játékosa vitte ki a pályára, a két csapat kivonulásakor. Rendőrök is voltak ott, és senki sem tudhatta, miként reagálnak a látványra. Szerencsére semmi sem történt. Ez volt az első alkalom, hogy az ikurrinát nyilvános eseményen elővették. A diktatúra még nem ért véget, de legalább a baszk zászlót meg lehetett mutatni, és ez biztató tapasztalat volt. Iribar és Kortabarria, a zászlót kifeszítő két kapitány bátorsága mindenkit lenyűgözött.”

Nem beszélve a takarásban hagyott cserejátékoséról, aki a tiltott jelkép nyilvános bemutatását kigondolta, megtervezte és társai segítségével megvalósította. Bár érzékelhetően oldódott már a légkör a spanyolországi közéletben, a központi szigorú álláspontot félreérthetetlenül jelezte Manuel Frage Iribarne, a kormány elnökhelyettese, amikor újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: a különböző régiók zászlóival ellentétben a baszkokét azért nem engedélyezik, mert szeparatista szimbólumnak tekintik, mellesleg az angol zászló ócska másolatának. De la Hoz Uranga, aki politikai kérdésekben egyébként is könnyen hevülő, az elvárásokkal nem sokat törődő fiatalember volt, öltözői közegben is előszeretettel adott hangot közéleti meglátásainak: a csapatbuszon gyakorta idézett Lev Trockij műveiből, és ha az elveiért vívott harcról volt szó, abertzaleként, vagyis a baszk nacionalizmus elkötelezettjeként nem riadt vissza a törvénybe ütköző lépésektől sem. Az említett ikurrinacsíny előtti hónapokban történt, hogy a város kirakatcsapatának ismert játékosa San Sebastián utcáin röplapokat osztogatott, amelyen sürgette a terrorszervezetként számon tartott ETA bebörtönzött tagjainak szabadon engedését. A rendőrség azonnal letartóztatta, a hatóság emberei a helyi kormányzati székházban csúnyán megverték.

„Baszkföld autonómia statútumának 1979-es kiadása előtt az átalakulás zavaros időszakát éltük. Nem volt kihez fordulni a panaszoddal. Kinek tegyél feljelentést? A rendőrségnek, amely elbánt veled? Tudom, hogy voltak és vannak az enyémnél súlyosabb esetek, amelyeknek a vége mindig ugyanaz: az ügy lezárva. Ki tanúskodott volna arról, hogy engem bántalmaztak?”    – idézi De la Hoz Urangát olaszul is megjelent könyvé­ben, a  Calciatori di sinistra   (Baloldali futballisták) című kötetében a madridi szerző, Quique Peinado. A forrás közli az ötletgazda beszámolóját a nevezetes Real Sociedad–Athletic Bilbao mérkőzésen történtekről.

„Az ikurrina legalizálásáért folytatott küzdelem 1976-ra felerősödött, tudtuk, hogy közel járunk célunk eléréséhez. De úgy éreztük, szükség lenne valami látványos akcióra, amely felgyorsítja a folyamatot”    – magyarázta az egykori középpályás, aki tervébe csak két játékostársát avatta be, a csapatkapitány Kortabarriát és egy azóta sem megnevezett futballistát. A Real Sociedad többi labdarúgója csupán a stadionban szerzett tudomást a készülő megmozdulásról, de osztatlan támogatásáról biztosította az ötletgazdát. Kényesebb kérdés volt, hogy a Bilbao labdarúgói részt akarnak-e venni a rendőrségi retorzióval fenyegető zászlóbemutatóban. A San Sebastián-i kezdeményezők a mérkőzés helyszínén egyeztettek Iribarral, a bilbaói csapatkapitánnyal, aki tíz perc türelmet kért, egyúttal jelezte, hogy ha csak egy csapattag is ellenzi náluk a megmozdulást, akkor nem társulnak. A gyors öltözőtanács meghozta az egyhangú döntést: az Athletic is vállalta a nyilvános kiállást az ikurrina törvényes használata mellett.

A zászlót De la Hoz Uranga nővére varrta, az egyetlen személy, aki a játékosokon kívül tisztában volt azzal, hogy mire készülnek az Atotxa Stadionban. Nem túlzás, filmbe illő, drámai körülmények között juttatta el a futballista a piros alapon, fehér és zöld kereszttel díszített vásznat a helyszínre. Autóját megállították a rendőrök a stadion felé vezető úton, felírták a rendszámát, gondosan átvizsgálták, a tiltott tárgy azonban csodával határos módon elkerülte a figyelmüket.

„Szerencsésen megérkeztem az Atotxa Stadionhoz    – folytatta a történtek elbeszélését a 72 éves korábbi futballista. –  A stadionépület ablakai a Duque de Mandas utcára nyíltak. Az egyik a Real Sociedad öltözőjéé volt, ahol már várták érkezésemet a zászlóval. Megkocogtattam az üveget, egy pillanatra kinyílt az ablak, én pedig bedobtam a csomagot. Ezután simán besétáltam a stadionba, hiába nem neveztek, a hazai csapat játékosaként szabad bejárásom volt. Miután a két csapat megegyezett a közös fellépésről, már csak az volt a kérdés, miként juttatjuk ki az ikurrinát az öltözőből a pályára. Menet közben ugyanis keresztül kellett jutnunk egy rendőrök által ellenőrzött szakaszon is. Végül csapattársam, Salva Iriarte becsempészte a zászlót a zsákba, amelyben a frissítőket és a törülközőket cipeltük ki kispadhoz. Szóltam a többieknek: »Ne aggódjatok, a zászló Iriarténél van, én pedig majd kiviszem nektek a pályára.« Így is történt. A két csapat játékosai a szokott rendben, párhuzamosan felsorakoztak. Odasétáltam a két sor közé, Iribar és Kortabarria vitte a zászlót kifeszítve a pálya közepére, én végig mögöttük haladtam. Ha a rendőrség közbelép, nagyon kemény lett volna. Miután véget ért a jelenet, a többiek felálltak a kezdéshez, nekem viszont vissza kellett térnem az öltözőépülethez, ahol a rendőrök is álltak. Őszintén szólva arra számítottam, hogy letartóztatnak, és ismét elvisznek a kormányzati székházba, ahol korábban megvertek. De legnagyobb meglepetésemre nem így történt. Igaz, annyira egységesen hajtottuk végre a tervet, a közönség olyan ujjongással fogadta a látványt, hogy az érzelmekkel teli légkörben bármilyen fellépésnek súlyos kockázata lett volna. Végignéztem a meccset, arra számítva, hogy majd utána, esetleg két-három napon belül letartóztatnak. Mégsem történt semmi, utánam se nézett senki, a többi játékos is élte tovább normális életét, mintha mi sem történt volna.”

Pedig az esemény jelentőségéhez nem férhet kétség, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a spanyol polgárháború befejezése óta eltelt harminchét évben a San Sebastián-i alkalom volt az első, amikor az ikurrinát hatósági büntetés vagy más negatív következmények nélkül nyilvánosan bemutatták. A jelkép szabad használatáért vívott küzdelmet alighanem a stadionban lezajlott jelenet is gyorsította: nem sokkal később, 1977. január 19-én hivatalosan is felvonták az ikurrinát a város főterén, a Plaza de la Constituciónon, az említett 1979-es autonómianyilatkozat pedig törvényesen is elismerte a baszk közösség szimbólumaként.