Xavi útja a La Masiától a Barcelona kispadjáig

„Már az siker, hogy Guardiolához hasonlítanak. Ő a világ legjobb edzője, rengeteget tett a labdarúgásért és a Barcelonáért, példaképnek tekintem, bármiféle összehasonlításból csak rosszul jöhetek ki” – mondta az FC Barcelona új vezetőedzője, Xavi, miután november 8-án 9400 szurkoló előtt bemutatták a Camp Nouban. A jelenleg a Manchester Cityt irányító mestere pedig azt nyilatkozta, biztos benne, hogy Xavi jó munkát végez majd, de nem szabad, hogy az ő utódjának tekintsék, saját magát kell adnia. Kettejük állandó összehasonlítása nem véletlen, és nem csak azért, mert azonos a futballról alkotott filozófiájuk.

Mindketten a La Masián nevelkedtek, a ranglétrát végigjárva lettek az FC Barcelona, majd a spanyol válogatott meghatározó játékosai, hogy aztán edzőként irányítsák a katalán klubot. Más kérdés, hogy azért nem teljesen párhuzamos a pályafutásuk – például Guardiola játszott az olasz Bresciában és az AS Romában is, míg Xavi Európában csak a nevelőegyesületében futballozott. Arról nem is beszélve, hogy Xavi játékosként mindent megnyert, világbajnok és kétszeres Európa-bajnok, négyszeres BL-győztes, s nyilvánvalóan minden idők egyik legjobb középpályása, hasonlót Guardiola nem mondhat el magáról. Viszont edzőként – egyelőre – ő a sikeresebb.

Visszagondolva mókás, hogy a szurkolók eleinte kifejezetten felháborítónak tartották, hogy a 18 éves Xavi áll be a közönségkedvenc Pep helyére. Előbbi így emlékezett erre az időszakra Graham Hunter Barca című könyvében: „Az első időszakban az emberek állandóan Guardiolához hasonlítgattak. Jó sok időmbe telt, mire leráztam magamról ezt a terhet. Óriási csatát kellett vívnom, hogy azért ismerjenek el, ahogyan a pályán teljesítek, azért tiszteljenek, ahogyan játszom. Nehéz, ha az ember a példaképével kénytelen versenyezni. Pepet mindenben a példaképemnek tekintettem: ahogyan beszélt, ahogyan irányította a csapatot a pályán. Nem tagadhatom, pszichésen rendkívül nehéz időszak volt a pályafutásom kezdete, annak ellenére, hogy a saját játékomra nem lehetett panaszom, jól éreztem magam a pályán.”

És ez a teher ismét ott van a vállán... Érdekesség, hogy Graham Hunter már a könyv 2012-es megjelenésekor azt írta: Xavi éppen annyira kimagasló az elemzésben, mint a játékban, ezért gondolják sokan, hogy egyszer majd edzőként irányítja a Barcelonát. Tíz év sem telt el és így lett.

De az is ennyire magától értetődő volt, hogy futballista válik belőle. Már hatévesen felfigyeltek rá Terrassában a grundon, ám csak öt évvel később szerződtették, mert olyan alacsony volt, hogy tartottak tőle, fizikailag nem lesz megfelelő az élsportra. Pedig már akkor sem lehetett elvenni tőle a labdát, és jóformán nem volt rossz passza. Karrierje kezdetén fontos szerep jutott a másodosztályban játszó édesapjának is, aki a kamasz Xavinak nem engedte, hogy eleressze magát, és megtanította neki, hogy a sikerért áldozatot kell hoznia, csak így válhat belőle profi futballista.

A legújabb feladata ismeretében még izgalmasabb tudni, hogy Xavi már egészen kiskorában „edzői fejjel” gondolkodott, például megjegyezte édesapjának, hogy ha nagyon előre menne, akkor nem lenne, aki segítene a kapusnak. És persze rengeteg futballmeccset nézett, nem csak spanyol bajnokit, ezen a téren „mindenevő” volt. Bár attól a stílustól, amelyet kedvelt, eltér a brit vonal, többször elmondta, mennyire szerette az angol futballt. Rendszeresen nézte az összefoglalókat, imádta John Barnes, Paul Gascoigne, Matt Le Tissier játékát, a Sir Alex Ferguson-féle korai Manchester Unitedét, de leginkább az angol labdarúgás nemessége, hagyománya fogta meg. Például Bobby Robson eleganciája, úriember mivolta. És ez manapság sincs másként.

„Ha van tíz percem, bekapcsolom a tévét és meccset nézek, követem a telefonomon, melyik csapat milyen formációban áll fel és kik szerzik a gólokat. Előfordul, hogy több összecsapást nézek egyszerre. A feleségem emiatt nagyon utálja a focit.”

Ugyanakkor bármennyire is tiszteli a hagyományokat, van, amin ő is változtatna. 2016-ban a Four Four Two-nak azt nyilatkozta, sokkal szigorúbb feltételekhez kötné, milyen minőségű pályán lehet játszani, mert a gyengébb csapatok sokszor ezzel trükköznek az erősebbek ellen, ami szerinte abszurd.

Legendás történet, hogy Xavi az első, négyezer pesetás fizetéséből egy kenyérpirítót vett az édesanyjának, akinek szintén kulcsszerepe volt abban, hogy a fia a Barcelona legendája lett. Eleinte, 1998-ban ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy eladják őt az AC Milannak. Andrés Iniesta érinthetetlen volt, ő azonban nem, és az édesapja mellett a testvérei is azt tanácsolták, fogadja el az olasz klub ajánlatát. Az édesanyja volt az egyetlen, aki ellenezte a váltást, és az idő őt igazolta. Persze a kezdeti időszak nem volt könnyű, mert a klub nem becsülte eléggé Xavit, s egészen Frank Rijkaard 2003-as érkezéséig az edzői is rendre rossz szerepkörben használták. Volt, hogy őt okolták a csapat gyenge szerepléséért, lassúnak, fizikailag alkalmatlannak találták. Ő azonban nem adta fel.

„Két dolgot tehetsz, ha kritizálnak: magadba zuhansz vagy harcolsz – mondta korábban a Four Four Two-nak. – Nagyon makacs és keményfejű vagyok, be akartam bizonyítani, mire vagyok képes. Lépésről lépésre, szép lassan elértem a csúcsformát, és erre nagyon büszke vagyok.”

Rijkaard, majd Guardiola irányítása alatt a futballtörténelem egyik legjobb középpályásává vált, miközben saját bevallása szerint ugyanazt játszotta, mint öt-hat évesen a grundon. Passzolt, passzolt, passzolt. Ezért szokták mondani rá, hogy passzgép volt - ám szuperintelligens passzgép, aki nélkül sem a Barcelona, sem a spanyol válogatott nem jutott volna csúcsra a 2000-es évek végén, a 2010-es évek elején. Amiben Xavinak nem csak a pályán volt kulcsszerepe. Ő és Iker Casillas rengeteget tett azért, hogy a válogatottnál elsimítsa a Real Madrid kontra Barcelona ellentétet, miközben mindketten fanatikusan imádták a klubjukat, mégsem volt köztük emiatt nézeteltérés. Xavi világéletében Barcelona-drukker volt, ám elismerte, hogy sokkal több BL-t nyerhettek volna, ha magukévá teszik a királyi gárdára jellemző magabiztosságot, jó értelemben vett fölényességet.

A Barcelonában 1998 és 2015 között 767 alkalommal lépett pályára, nála többször csak Lionel Messi (778) szerepelt a katalán sztárcsapatban. A spanyol válogatottban 133 fellépéssel „csak” harmadik Sergio Ramos (180) és Iker Casillas (167) mögött, de vitathatatlanul ő volt az elmúlt húsz év egyik legmeghatározóbb futballistája, egyúttal minden idők egyik legjobb középpályása. Ha edzőként is hasonló karriert fut be, végképp a labdarúgás történelmének meghatározó alakjává válik.

„Ha labdarúgásról van szó, romantikus alkat vagyok, és egyetértek Johan Cruyff-fal, aki szerint szakadatlanul harcolnunk kell a látványos futball lelkének megmentéséért. Roppantul tisztelem José Mourinhót, de az az edző, aki bevonul a labdarúgás történelmébe, Guardiola, Arrigo Sacchi, Cruyff és Alex Ferguson lesz” – szögezte le Graham Hunter könyvben. Akkor még aktív játékos volt, de később, Katarban, az al-Szaddnál is megvalósította az általa képviselt és legjobban ismert filozófiát. Érdemes a videomegosztókon megnézni, hogy bár nem olyan tempóban, mint a csúcson lévő Barcelona, de a katari együttes is a sokpasszos, látványos tiki-takát játszotta. És Xavi már az elején egyértelművé tette, hogy a Barcelonával ismét ezt a futballt játszatja majd, hozzátéve, hogy a látványos játéknak eredményességgel kell párosulnia.

„Mindenkinek meg kell értenie, hogy a Barcelonának csak a győzelem számít. A döntetlen semmit sem ér. Ha ikszelünk vagy kikapunk, az felér egy temetéssel” – mondta november 8-án, miután aláírta a 2024-ig szóló szerződését.

Korábban is említette, hogy minden edzőjétől sokat tanult, de kettő olyan volt, akinek minden szava, minden gondolata értékes és különleges: Josep Guardioláé és Luis Aragonésé. Tehát nyilvánvaló, hogy milyen felfogást képvisel edzőként. „Szenvedek, ha nincs nálunk a labda, szenvedtem játékosként is, edzőként meg még jobban – mondta a The Coaches Voice-nak. – Éppen ezért a játékrendszernél és a taktikánál is fontosabb a futballfilozófia.”

A makacsságáról és a labdarúgásról alkotott elképzeléséről pedig sokat elárul, mit gondolt, miután a spanyol válogatott a 2010-es dél-afrikai világbajnokságon 1–0-ra elveszítette az első csoportmérkőzését Svájc ellen. „Aznap éjjel nem tudtam aludni – mondta a Four Four Two-nak. – Újra és újra megnéztem a meccset. Reggel bejött Vicente Del Bosque, és azt mondta, ő is többször megnézte a találkozót, és nem akar változtatni semmit a játékunkon. Nagyon boldog voltam. Azt mondtam neki, hihetetlen, hogy kikaptunk, a svájciaknak alig volt esélyük nyerni, de az ilyesmi előfordul. Tudtuk, hogy sok kritikát kapunk majd, és minden további mérkőzés egy-egy döntő lesz számunkra, de ugyanazon az úton mentünk tovább, amelyiken addig haladtunk.”