A Pool jókor vett revánsot a Chelsea-n

A Liverpoolnak nem volt valami jó idénye a Premier League-ben (végül csak 5. lett), amit az is jelzett, hogy például oda-vissza 1–0-ra kikapott a feltörekvő új sztárcsapattól, a Chelsea-től. Fokozva a frusztrációt, a Ligakupa döntőjében is jobbnak bizonyultak nála a londoni „kékek", mégpedig hosszabbításban 3–2-re. Erre hiába verik ki a BL-ben a Leverkusent és a (Heysel-tragédia húszéves évfordulóján!) a Juventust is, megint összekerülnek a „mumussal"... Ezért aztán az egy héttel korábbi első meccsen elért idegenbeli 0–0 biztató kiindulópont volt.

„A sorozat kezdetekor esélytelenek voltunk, a legtöbben azt várták, hogy már a csoportkört sem éljük túl. Meglepetést szereztünk azzal, hogy idáig eljutottunk. A hatalmas távolság a bajnoki tabellán nagyobb, mint a valós tudásbeli különbség. Arról van csak szó, hogy mi egyelőre nem vagyunk képesek egyenletes produkciója" – elemzett a 2005. májusi visszavágó előtt Gerrard, a Pool emblematikus játékosa, összehasonlítva a két szembenálló felet.

Az „óriási" távolság úgy jött létre, hogy a Chelsea a lehető legmagasabban tanyázott a tabellán, és épp a BL-ütközet előtti hétvégén, boltoni sikerével biztosította be a bajnoki címét – a másodikat a klub történetében, 50 évvel az első után. A szezon előtt a Portótól szerződtetett „mágus", José Mourinho tehát két strigulát már behúzott, és szerette volna a harmadikat is, amivel ő lehetett volna a harmadik edző, aki két együttessel is elhódítja a BEK-/BL-trófeát (mint tudjuk, az angol csapattal sem akkor, sem később nem sikerült, de idén az Interrel összejöhet!).

„Legutóbb éppen ebben a fázisban buktunk el, ami egyike volt életem legrosszabb élményeinek. Nem akarom még egyszer megtapasztalni. A Barcelona és a Bayern ellen megmutattuk, hogy már a legnagyobbakkal vagyunk egy szinten" – hangolt az összecsapásra a Roman Abramovics fontmillióinak révén a legszűkebb elitbe emelkedő Chelsea részéről a védelem oszlopa, Terry.

A liverpooliak nyomban nekiestek vendégüknek, és már a 4. percben vezetést szereztek. A középen kiugró Baros megelőzte Cechet, de a cseh a földre döntötte. A bíró nem fújt, Luis Garcia tehát kapura kanalazta a labdát, amelyet Gallas valószínűleg még a gólvonalról vágott ki. A szlovák Michel játékvezető azonban másképp látta – úgy tűnt, hogy másodpercek alatt kompenzált egy meg nem adott tizenegyest egy tévesen megadott góllal... (a spanyol légiós mindenesetre az egyenes kieséses szakaszban mindhárom otthoni találkozón eredményes volt).

Hazai szempontból persze egy kapott gól továbbra is végzetes lett volna, ám a londoniak az első félidőben egyszer sem találták el Dudek kapuját! A második játékrész második felében aztán változott a kép, és a „vörösök" tartósan beszorultak a tizenhatosukra, csakhogy a Mersey-parti gárda döbbenetes magabiztossággal kivédekezett minden támadást.

A pályára rohanó őrültek (a kettő közül az egyik rendbontó a hírhedt Jimmy Jump volt, aki egy évvel korábban az Eb-döntőn Figo arcába vágott egy Barcelona-zászlót...) és újabb Chelsea-kísérletek (a legnagyobb ziccert Gudjohnsen hagyta ki, amikor a 96. percben az ötösről ellőtte a labdát a jobb kapufa mellett) által izgalmassá varázsolt utolsó percek elteltével véglegessé vált: a Liverpool két évtized után ismét bejutott a legrangosabb európai kupa döntőjébe.

„A gól a partjelzőé volt. Senki, ő sem tudhatja, hogy a labda áthaladt-e a vonalon – fogalmazott utóbb Mourinho, aki bár így nem védhette meg a címét, ezúttal a vetélytársról is ejtett néhány jó szót az elképesztő atmoszférájú meccset követően. – Az Anfield ereje, hangulata fenséges volt, de úgy látszik, nemcsak rám hatott, hanem másokra és így az eredményre is. A jobbik csapat esett ki; riválisaink szinte végig védekeztek, de nem őket akarom kritizálni, mert végigharcolták a két mérkőzést. Minden elismerésem az övék, szívből kívánom nekik, hogy nyerjék meg a döntőt."

Teljesült is az óhaja, na de milyen módon? Először is, az ellenfél, a Milan másnap hajszál híján kiesett a négy között. Pedig előtte zsinórban hét BL-mérkőzést megúszott kapott gól nélkül, ráadásul a védelme most kiegészült az első felvonást eltiltás miatt kihagyó Nestával. Mi több, arcsérülését követően Sevcsenko a megelőző hetekben ismét az aranylabdás formáját kezdte idézni. És a legfontosabb: a San Siróban – mellesleg két hollanddal (Stam, Seedorf) – 2–0-s előnyre tettek szert a PSV ellen.

Az előző idényben finalista Monaco, valamint a szintén francia Lyon testén át elődöntőbe jutó eindhoveniek ekkor már túl voltak a hazai bajnoki arany bebiztosításán, és előtte álltak a Willem II elleni (sikeres) honi kupadöntőnek. Hittek a triplázásban, abban, hogy lemásolhatják a Deportivo előző szezonbeli bravúrját, amikor a spanyolok a milánói 1–4-re La Corunában 4–0-val válaszoltak, s ezzel a negyeddöntőben elbúcsúztatták az akkori címvédő lombardokat. Pak Dzsi Szung úgy fogalmazott, hogy „mindenkinek kilencven percen át küzdenie kell minden labdáért: egyetlen nyugodt pillanatot sem engedhetünk nekik". És ez a szellemiség egy heroikus erőfeszítés élményével ajándékozta meg a nézőket.

A 9. percben Pak és Vennegoor of Hesselink pimaszul kényszerítőzött a vendégek tizenhatosán belül, majd az ázsiai támadó futtából a léc alá bombázott. A szünet után sem lankadt a PSV, egymás után sorjáztak a veszélyesnél veszélyesebb akciói. A 65. percben a másik dél-koreai, Li Jung Pjo mintaszerűen adott be, középen pedig Cocu – a megsérülő Maldini helyére becserélt – Kaladzét megelőzve a hálóba bólintott. A hosszabbítás tehát már megvolt, amikor a 91. percben Ambrosini romba döntötte a házigazdák reményeit, míg Cocu estében rúgott második találata már csak szépségtapasznak volt jó (3–1) – a korábban az MU-t és az Intert kiejtő Milan jutott tovább 3–3-mal, idegenben lőtt góllal.

Holott a középpályásokkal telezsúfolt piros-feketék csupán 39 százalékban birtokolták a labdát, és kilencven perc alatt mindössze kétszer találták el a kaput. Eközben a hollandok 15-ször próbálkozott lövéssel, amelyek közül Didának hatot kellett volna hárítania (de csak hármat sikerült...).

„Nagyon szerencsések vagyunk, hogy nem estünk ki. Csak nulla kettő után kezdtünk el játszani, akkor már partiban voltunk. Rettenetesen elfáradtunk a kiváló rivális ellen" – ismerte el férfiasan Carlo Ancelotti, az olasz csapat mestere, míg Guus Hiddink, az eindhoveniek sokat látott szakvezetője abban látta a legfőbb tanulságot, hogy „kegyetlen törvény, de az utolsó másodpercig oda kell figyelni". A Gazzetta dello Sport is a sajátjait bírálta: „a csodálatos PSV megnyert mérkőzésen a hajrában csúszott el, így az elmúlt évek egyik leghalványabb Milanja jutott tovább – érdemtelenül".

Ha ez utóbbi megállapítás igaz, a sors igazságot szolgáltatott Isztambulban, ahol a lombardok egymás után a második nagy csapást szenvedték el, hiszen nem sokkal korábban hazai pályán bukták el a Juventus elleni Serie A-kulcsmeccset (más kérdés, hogy utóbb a bírómanipulálási botrány miatt elvették a torinóiaktól a scudettót, amelyet másnak sem adtak oda). Egy emlékezetes éjszakán a Liverpool 0–3-as félidei állást követően a szünet után huszáros rohammal (az 54. és 60. perc között) egyenlített, majd tizenegyesrúgásokkal föléje is kerekedett a magát már-már biztonságban érző Milannak.  

Soha korábban (és azóta) nem fordított csapat ekkora hátrányból BEK- vagy BL-döntőben, mint Rafa Benítez alakulata 2005-ben!

 

1955-ben e napon jelent meg lapunkban két hír, melyek szerint különböző nyugati országokban más-más módon, de tudatosan odafigyeltek a labdarúgó-utánpótlásra. Portugáliában a hamarosan elkövetkező évek nagy sztárcsapata, a Benfica a két nagy afrikai gyarmatról, Angolából és Mozambikból hozatott játékosokat Lisszabonba (mint majd később Eusébiót is), akiket aztán egész éven át bentlakásos rendszerben képzett. A fiatal futballisták csak kísérővel járhattak a városban, és csak nappal hagyhatták el „kaszárnyájukat". Angliában pedig a Wembleyben 99 ezer néző volt kíváncsi az angol–walesi középiskolás válogatott mérkőzésre, amelyet a házigazdák 6:0-ra nyertek meg (miközben Bournemouthban „csak" tízezren figyelték a két szövetség amatőrválogatottjának összecsapását – ezen egyébként 3:1-re győztek a házigazdák).

1965-ben e napon a magyar férfi röplabda-válogatott lejátszotta a harmadik mérkőzését is a hatcsapatos isztambuli tornán. A mieink – soraikban többek között az itthon a 20. század legjobbjának választott Tatár Mihállyal, illetve a következő generáció kimagasló alakjával, Buzek Lászlóval – előbb Iránt, majd Izraelt győzték le sima 3:0-val. Ezután jött az olimpiai 4. helyezett elleni mérkőzés (mi hatodikak voltunk Tokióban), amelyen „az új szabályokhoz jobban alkalmazkodó magas lengyelek nagy küzdelemben kerekedtek felül. Játékosaik a mi sáncunk felett ütötték be a labdákat a magyar térfélre". A harmadik játszma ádáz csatát hozott, és mielőtt háromnegyed óra után véget ért volna, három szettlabdát is elpuskáztunk! A továbbiakban a házigazda törököket könnyed 3:0-val, a bolgárokat nehezen, 3:2-re múlta felül 2. helyen végző csapatunk.

1985-ben e napon – nyolc év után ismét – Csehszlovákia lett a jégkorong-világbajnok. A prágai vb-n a házigazdák a döntőben Kanadát verték meg 5–3-ra Sejban triplájával, illetve Rusnák és Lála találatával (az ellenfél gólszerzői között is akadt kiemelten veretes név: Yzerman; rajta kívül Nicholls és Stevens volt még eredményes). Meglepetésre a nyolcvanas években szinte egyeduralkodó szovjetek ezúttal csak bronzéremig jutottak, ám Viktor Tyihonov legendás együtteséből így is négyen kerültek be a torna álomcsapatába: ők adták a hátvédpárost (Kaszatonov, Fetyiszov), illetve a két szélsőt (Makarov, Krutov). A center Larionov „helyére" Ruzickát, kapusnak pedig Králikot, egy másik hazai korongozót választottak be. Egy 20 éves fiatalember, bizonyos Mario Lemieux – e hatos legtöbb szavazatával – a B-csapatba került...

1995-ben e napon az UEFA-kupa döntőjének odavágóján a házigazda Parma 1–0-ra felülmúlta a Juventust. Az olasz belharc érdekessége volt, hogy a győztes találatot nem a neves gólvágó, Roberto Baggio szerezte, hanem névrokona, az egykori juvés, szintén válogatott Dino, mégpedig már az 5. percben. A torinóiak Vialli, Roby Baggio, Ravanelli csatársora képtelen volt betalálni – amire is ráfizetett az „Öreg Hölgy", mivel a visszavágón a Parma 1–1-es döntetlent harcolt ki, mégpedig ki más, mint a Vialli vezető gólját egalizáló Dino Baggio (jobbra már a trófeával) révén...

2005-ben e napon Bátorfi Csilla meccs közben kivonult a teremből a sanghaji asztalitenisz-vb-n. A 16 közé jutásért a nála sokkal esélyesebb Tie Ja-nával mérkőzött, és hongkongi ellenfele az első szettben 5:5-nél odament a vezetőbíróhoz, akinek mondott valamit – kínaiul. A kínai a következő két szerváját elvette a magyar versenyzőtől, mondván, azok szabálytalanok voltak. Bátorfi reklamált, de a játékvezető hajthatatlan volt, a játszma pedig elment (9:11). A másodikban folytatódtak a szervaelvételek, mire az eset a főbíróhoz került. Legalább tíz percig állt a játék, nagy volt a felfordulás. Az illető saját szemével megnézte eztán az adogatásokat, és elismerte: nincs azokkal baj. Ehhez képest a kínai „(al)bíró" ugyanott folytatta, mint korábban...Újabb vita következett, és a magyar asztaliteniszezőnek megígérték: a második szett (amúgy 3:11) után lecserélik az érintett játékvezetőt. Az európai főbíró tartotta is volna a szavát, ám a kínai „főnök" azt mondta: inkább mégis maradjon minden a régiben. Bátorfi ekkor nyújtott kezet Tiének és vonult ki a teremből...